A kortárs prózairodalom Eltűnt idő nyomábanja és Talpraesett Tomja 2018-ban jelent meg és különösen nagy visszhangot keltett maga után. A 90%-os moly értékelésről nem beszélve, Libri díjat is nyert, azonkívül számos nagynevű író (többek között Vámos Miklós) is méltatta, a regény-perspektíva megújítójának nevezte, váratlan fordulatnak a hazai narrációban. A szerző, Krusovszky Dénes korábban a líra (Elégiazaj) és a rövidpróza (A fiúk országa) műfajában is alkotott, első regénye, az Akik már nem leszünk sosem az idő és a felnövés fonalain, a megértés és reflektálás huzalain játszik.
„A regényhez tüdő kell” — írta Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című könyvében. Találó állítás, mivel egy sztori szövi magát, de a csattanók kisimulásához kitartásra, dramaturgiai érzékre is szükség van. Deczki Sarolta a Műúton megjelent kritikájában, Oidipuszhoz hasonlítja a főhőst, aki előtt lassan bontakozik ki sorsa iróniája, míg Vámos Miklós recenziójában a krimi műfajával való összevetés válik hangsúlyossá. Deczki a négy-öt cselekményszál lezárását azonban már kicsit idealizáltnak látja. Ez véleményem szerint annak köszönhető, hogy a (spoiler, karambol!) prológust követően túl sok téttelen esemény következik, ami könnyen megakaszthatja az olvasót. Ennek ellenére a történetvezetés kreatív és a kompozíció egészén belül is csavarokkal szórakoztat.
Ezek a kisebb-nagyobb csavarok érdekes viszonyt mutatnak az aktualitásokkal. A váratlan és a be nem látható események sorozata befolyásolja a történéseket, ugyanakkor míg ez az eszköz az irodalomban általában belső, közvetlen folyamatként (például: Lizaveta szándéktalan fejbecsapása baltával Dosztojevkszijnél) jelenik meg, itt az átfogó, külső jellemzőket is érinti. A véletlen a csernobili atomreaktor, a 2017-es menekültválság, a hírportál tönkretétele, a kisváros hatalomcentralizációja általában negatív tényezőin keresztül hatást gyakorol a szereplők döntéseire, ahogy a világgal való viszonyukra, kiszolgáltatottságukra is.
Krusovszky szereplői horzsolódásig realisztikus, szinte hétköznapi figurák. Nem idegen a főhőstől, Lente Bálinttól, hogy az ötödik részben ötletszerű lélekanalízist végezzen magán, de Turóczy Balázs, Hárs Juli, Ildikó, Janka és a többi karakter is életszerűen felelős. Viszonyaik emiatt kuszák és nehezen felfejthetők, a főhős például zavarba jön anyja gondoskodásától, ugyanakkor a lekötelezettség érzését is átéli.
Barátnőjével bosszantóan szövevényes konfliktusban van a történet kezdetén. Az érthetetlenség és az értelmezések rendszere a narrációt is befolyásolja. (Ahogy Oidipusz sem látja explicit hibának Laiosz legyőzését, már csak az előbbi faragatlansága miatt sem.) Ellenképe a tűnődő főhősnek a morózus Tuba, kamaszkori kebelbarátja, de Hárs Juli is, a hőskori szerelem.
A mai morajló jelenben, különös ráérzésnek hatnak a műben megjelenő szimbólumok is. A már említett aktualitások mellett, a legtöbb szimbólum konfliktusként, ellentétként jelenik meg. A mű hősei általában két világ határán mozognak, a gyerekkor–felnőttkor, hontalanság–hazavágyódás, a túlélés–beilleszkedés, de a sorsom–sorsom tagadása, klisék peremein is. Helyzetekre és történésekre lebontva azonban ezek a klasszikus témák köznapinak, emberinek hatnak.
Kiemelt szerepet kap a múlt iránt tanúsított kíváncsiság (példa erre a cím, a kazettaszalag, a prológus, a váltakozó idősíkok), ám ezt a felfejthetetlenséget a jelen viszonyrendszerén keresztül ismerjük meg. Az egyes szimbólumok előtérbe kerülnek, majd újra eltűnnek, egyfajta asszociatív fonallal vezetve a narrációt.
A regény négy főbb síkon játszódik, 1990-ben, 2013-ban, 1986-ban és 2017-ben. Ezek közül a domináns sík 2013, mivel kétszer is megjelenik, és a cselekmény magját is ez adja. A narrátora, Bálint, éppen a saját döntéseivel küzd, útját keresi huszonvalahányévesen (hasonlóan a VAN Áronjához), miközben a döntései felelősségét is vállalni kénytelen.
A nyitórészt egy mindentudó elbeszélő írja, míg az 1986-os rész egy visszaemlékezéshez köthető. 2017-ben a már érettebb főhős a narrátor. Úgy a bevezető-, mint a zárójelenet, virtuális megjelenítése annak, amit egy bevezetéstől és zárástól hagyományosan elvárunk: az előbbinél a szokatlanság, izgalom, míg az utóbbinál a progresszió, a happy end. A mű középpontjába így az 1986-os betéttörténet kerül. Ez egy posztmodern vonás, míg a részenként váltakozó, írói belső hang a modernizmus jellemzője. A képzelt idő megágyaz a cselekmény flow-jának.
Műfaját tekintve több besorolással és alkotással is párhuzamba állítható. A kétkedő ’13-as Lente Bálint hangulata kísértetiesen Ottlik Iskola a határonjának az elbeszélőire hajaz, míg az érzékeny folyamatosság, ami a „külső” és a „belső” megélésű eseményeket övezi, Szabó Magdát idézi meg.
A hazautazás gesztusa elevenedik meg az Oldások és kötések című Jancsó-filmben is, míg a korábbi és későbbi Bálint dinamikája egy fordított Találkozás egy fiatalemberrel. A nevelődési regény és a tézisregény műfajaihoz lehet közel emelni a regényt (utóbbira főleg a cselekmény kompozíciója és a felelősség dilemmája utal).
Az egyén különös térbe kerül az Akik már nem leszünk sosemben. A kamaszkori helyszínre visszaérkező Lente Bálint egyszerre válik teljesen önazonossá a szomorkás és együgyű hajdúvágási miliőben mint józan és sikeres önmaga, és lesz suta kivetülése környezetének, elsősorban saját múltbéli és jelenbéli hibáinak. Turóczy Balázs karakterén keresztül a más döntéseket meghozni kényszerült ember szerepével is szembesülünk. A kényszer különböző árnyalatai, ahogy a megnyugvás, kibékülés is, jellemzi az helyszín auráját.
Krusovszky fő elbeszélője, Bálint, sajátos, furcsa figura. Komplexusai valósak, érzései ellentmondásosak, mondatszerkesztései, ahogy arra Bartók Imre is felhívta a figyelmet, eklektikusak. Az érzelmeket és cselekvéseket gyakran egymással átfedésben halmozza a szerző, a hangulati telítettség miatt már-már a lírára hajaz (azon belül is a poszt-biedermeierre).
Ugyanitt jelenik meg a mozaikosság és a késleltetés eszköze is. Az elbeszélő világképe és szándékai mögött van egyfajta ok-okozatiság, ez viszont nehezen lekövethető. Lehet ez a cselekmény tétjének és a történetvezetésnek a folyománya, de alkotói fricska, ecce homo is. A narrátor lezáratlan mondatai ugyanakkor a brechti elidegenülés-effektushoz hasonlót is célozhatnak, hogy a „néző” önazonos befogadójává váljon a történetnek.
Hasonlóan az elfogulás és az eltávolodás húrjain játszik a mű stílusa is. Krusovszky gyakran használ filmes eszközöket, mint a perspektíva vagy a nézőpontváltás. A mai tudás, lélektani ismeretanyag is meg-megjelenik a főhős gondolkodásában, egy-egy mondatában a menekültválságot vagy a szegregációs feloldatlanságokat megemlítve. Ezek az elemek egyszerre hatnak dagályosnak, fecsegősnek és keltik fel az olvasó érdeklődését. Legnagyobb íróink elvégre fecsegő karakterek (is). Ez a kuszaság egyszerre felemelő és valószerű.
Összegezve tehát egyértelműen sikeresnek, telibb pohárnak látom a művet, amit az is erősít, hogy számos jeget megtört, a múlt, de a jelen problémáit is a szövegbe emelve (pl.: Csernobil Magyarországon, vagy az esztelen hatalomcentralizáció).
Nem elhanyagolható az sem, hogy minden korban íródik egy regény, amit fontoskodva lóbálhat(na) az ember, mivel kellőképpen átfog(hat)ná a bizonytalanságát. Talán akaratlanul is, de az Akik már nem leszünk sosem válhat ilyenné.
Azonban nyíltan nem teljes lefedettségre törekszik a szerző, hanem érzelmi ábrázolásra. A már a címben is érzékelhető szentimentalizmus és az, hogy a szerző nem egészíti ki a valóságot, ad neki egy különös ízt. Egyszerre provokál felismerést és erős hiányt.
