Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére.
Ezúttal Nagy Hajnal Csilla Hét című regényéből olvashattok egy részletet. A regény idén jelent meg a Scolar Kiadónál.
Lilla
Csütörtök
Lilla ma közömbös. Alig élvezhető uzsonnákat készít, megeszi a hetedik kocka csokoládét, ezt a kockát most meglepően élvezte, a szokásosnál néhány perccel később indul el munkába miatta. Dolgozó nő vagyok, mosolyog, megfeszülnek az izmai. Behoznak néhány új rabot, nincs semmi az arcukra írva, Lilla próbál rájuk mosolyogni, az egyikük nagyon ijedten néz vissza rá.
Eszébe jut valaki, akinek nem emlékszik a nevére, pedig olyan érzése van, hogy senkinek nem mondta ki a nevét annyiszor, mint annak a lánynak. Valamikor sok-sok évvel ezelőtt találkozott vele, a lány akkor két fiúval élt, egy fiatal, magas, nyúlánkkal és egy idősebb, merengő, enyhén kopaszodóval. Akkor, sok-sok évvel ezelőtt, néhány hétig Lilla is velük élt, de már nem emlékszik sem arra, hogyan került oda, sem pedig arra, hogyan került el onnan. Ahogy egyikük nevére sem. Különös, jut eszébe, mint ekkortájt általában. Emlékszik a lány bizonyos testrészeire, emlékszik a fülére, a csípőjére, a nyelvére. De a nevére nem. Fel kéne hívni, gondolja Lilla, aztán elneveti magát, mert dehogy kéne felhívni.
Délben eszik egy kocka csokit, ez most elég keserű, és egyforma négyzeteket nyír ki egy gyűrött papírból. Szinte mindennap elkoboznak egy ollót valakitől, eszébe jut az ollógyár, amiről néha álmodik. Az ollógyárban reszkető papírfigurák dolgoznak, nagyon kevés pénzért, hogy etetni tudják a mindenféle papírkölykeiket és papírdarvaikat, akik pedig talán soha nem is éhesek, de egyik papírfigura sem meri otthon megkérdezni, hogy valóban akarnak-e enni, vagy csak illemből teszik, hogy az életveszélynek, aminek mindennap kiteszik magukat, értelme legyen. Jó étvágyat, mondják, és visszanyelik könnyeiket.
Már útközben hazafelé eszébe jut egy mondat, sietve készíti el a vacsorát, sietve olvas egy kis Beckettet a fürdőszoba csempéjén, oda sem figyel, de Molloy összejátszik vele, ő sem figyel, aztán beül a kádba, és még ki se hűl a víz, mire gyönyörű betűkkel felírja a mondatot a papírra.
(…)
Vasárnap
Lilla ma sem dolgozik, de a családja úgy tudja, munkába indul reggel, miután elolvad szájpadlásán a csokoládékocka, amit halk sikoly kísér. Visszacsomagolja a maradékot, öt meg kettő kocka csokoládét, odaadó gondoskodással, mint a gyerekeket annak idején téli séták előtt vastag pólyákba (háromszor elismétli neveiket, mikor ez eszébe jut).
Ma a férje főz ebédet, reméli Lilla, és elmosolyodik a gondolatra, mennyivel könnyebb lenne papírfigurákat etetnie, majd megijed, mikor rájön, hogy ha a gyerekei papírfigurák lennének, nem tudná őket mivel etetni, nem tudja, mit eszik egy papírfigura. Magához akarja ölelni őket, érezni, hogy nem vágja meg a kezét, ha megsimítja a hajukat, de ekkor már messze jár a háztól, félúton a börtön felé, megtorpan, mert nem tudja, a börtönhöz vagy az otthonához van-e éppen közelebb, bennakad a következő lélegzetvétel, megpróbálja felidézni a gyerekei arcát, csak ollókat lát maga előtt, összecsuklik, térddel a járda betonjára, újra lélegzik, többször elismétli a neveiket, tárgyrag, birtokos személyjel, műveltető igeképző, minddel működik, minden a helyén, újra lélegzik, előtűnnek előtte az arcok, feláll, elindul, igen, most már biztosan a börtönhöz van közelebb. Minden irányban.
Nála van az egyenruhája, képtelen volt otthon hagyni, de nem fogja elővenni a táskájából. A börtön kapujához ér, de mielőtt bemenne, előveszi az egyik kocka csokit, azok közül, amelyeket nem lehetett elosztani héttel, gondosan becsomagolja egy méretre vágott ezüstpapírba, belerakja még egy kisebb, piros kartondobozba, és a többitől elkülönítve visszateszi a táskába.
Ursulához jött. Amennyire Lilla tudja, egyetlen látogatója van rajta kívül, a fia, ő másnap jön majd. Senki sem ismeri fel Lillát a börtön személyzetből, olyan az arca, mintha nem is lenne, pedig rutinosan, elképesztő tempóval és gördülékenységgel kapkodja le és fel fémtartozékait a detektorkapu két oldalán. Elmondja, kihez jött, valamiért mások nem fogékonyak a napok ismétlődésére, újra megkérdezik tőle, minden vasárnap, hogy kit látogat. Kézdi Ursula, mondja a nevet. Rendben, menjen, és még azt is elmagyarázzák neki, merre kell indulnia.
Mások valamiért nem fogékonyak az élet rendszerszerűségére. Vagy az övéknek nincsen.
– Ebből a kocka csokiból többet tudok meg a fiamról, mint mikor fél órán át ülünk egymással szemben – mondta egyszer Ursula, talán szomorúsággal a hangjában, Lilla ezekre az árnyalatokra valamiért nem fogékony. Lehetett éhség is.
Ezen kívül kevésszer hangzottak el közöttük egész mondatok. Lilla végignézi a csokoládé elfogyasztását, a teljességet a nő szemében, aztán a többi rabot kezdi el figyelni. Előtte egész héten a porta és a külvilág tűnik valósnak, tulajdonképpen fel sem merül benne, hogy a bent, a börtön tényleg létezik, ez alatt a fél óra alatt viszont teljesen meggyőzi őt a levegő, hogy a bent és a porta a valóság. Nagyon nehéz felállnia, pedig Ursula már tíz perce csukott szemmel, mozdulatlanul ül előtte a széken. Közvetítő vagyok, gondolja Lilla, és feláll.
Ekkor magára marad. Órákat kell még eltöltenie a városban, hogy aztán az elképzelt műszak végén elindulhasson az otthon irányába, bármerre is lesz akkor éppen. Így működnek a távolságok, Lilla szerint, hogy ahol, amikor éppen, onnan pedig valamerre, akkor az egyetlen egység. Otthon pedig várja körülbelül három egységnyi ember, de ezt már egyáltalán nem ennyire egyszerű képletben kifejezni.
Van itt egy folyó, nem igaz?, jut eszébe, és hogy ma tulajdonképpen amúgy sem kellene senkit felhívnia. Megkeresi a folyót, amelyik itt van, akár igaz, akár nem. Ebédel a partján, előveszi a gondosan becsomagolt csokoládét, ennél a kockánál érez némi bűntudatot, ez csak természetes, de azért megnézi egy hajtincsét, nem, ugyanolyan ezüstös, zöldes, feketés, mint mindig. Megpróbálja elképzelni, milyen lehetett az íz odabent, a portán túl, Ursula biztos jobban értette, mi történik az ízekkel, Lilla hónapok óta próbálja megfigyelni, hol kezdődik a szakértelem, mi az, amivel Ursula eléri, hogy egy kocka csokoládé elmondjon neki mindent, amire a fia képtelen volt. Lilla semmit sem hall.
– Megjöttem! – kiált fel, amikor belép az ajtón.
Elmosogatja a tányérokat, amelyek a nap folyamán felgyülemlettek a konyhapulton, de semmilyen jel nem árulja el neki, milyen ételt fogyasztott róla az a néhány egység ember, akik a házat megtöltötték a távollétében. Elsorolja a nevüket, félhangosan, pedig tudja, hogy hallom, és szinte rám is ölti a nyelvét, elindul odabent, már az alsó fogsorhoz ér, és az ajkak is szétnyílnak résnyire, amikor megtorpan. Visszahúzza, kis karikákra vagdos néhány kiflit és zöldséget és kolbászt, megpróbál mindent a kompozícióba ültetni, amit szavakba nem tudott, olyasmiket, mint sajnálom, hogy hazudtam ma nektek, és sajnálom, hogy nem adok nektek a csokiból, és ma láttam egy egészen szép éticsigát. Feltálalja a vacsorát, bemászik a kádba, aztán csendben ül odabent, felhúzott lábakkal és Salingerrel, megpróbál váltani Seymourral néhány szót, de az minden félig feltett kérdésére csak elnéző fejcsóválással válaszol. Egy olyan mondatot ír a gyűrött papírra, amely látszólag semmiféle jelentéssel nem bír.
Alig tudja lenyelni elalvás előtt az utolsó kockát.
Nagy Hajnal Csilla (1992, Losonc) költő, író, drámaíró. Kötetei: Miért félünk az őrültektől (verseskötet, Kalligram, 2016), Hét (regény, Scolar, 2021).
