Kormányos Ákos Töredezettségmentesítés című könyve (FISZ, 2021) olyasmiről szól, amiről bizonyos értelemben még ma is diszkomfortos beszélni: egy mozgáskorlátozott személy boldogulásáról a puszta hétköznap adta kihívásokkal. A kötet súlyos olvasmány. Szemüveget ad, mellyel betekintést nyerhetünk egy olyan világba, amiben az egész valóság egy akadálypálya.
A lírai én környezetében lévő, természetesnek tűnő objektumok ellenségként tűnnek fel, jelenlétük újra és újra a versben megszólaló én sérülését eredményezik. Ezek a sérülések egyrészt lelkiek, hisz folyamatosan azon kell dolgoznia, hogyan oldja meg az eljutást egyik pontból a másikba, másrészt fizikaiak, hisz sok esetben nem gond nélküli az akadályokkal való megbirkózás – esésekkel, sebekkel jár.
Rendhagyó módon Kormányos kötetében nem szerepelnek verscímek, ezzel is hű marad a belső oldalon feltüntetett alcímhez: verses vallomás. S noha jelen recenzióban a kérdésre nem fogunk külön kitérni, mindenképp elgondolkodtató e tekintetben a lírai én problémássága. Nem biztos, hogy releváns lírai énről beszélnünk egy „verses vallomás” esetében, mely egyértelműen életrajzi elemekkel dolgozik. A szövegfolyamok nem elkülöníthetők egymástól, sokkal inkább egy nagy egész töredékeiként léteznek. Fragmentumok, mellyel mindinkább közelebb kerülünk a versbeszélő világához és a személyéhez is. A sorok nyelvezete egyszerre tényszerű és sejtelmes: sokáig nem értelmezhető egyértelműen, mi a gond, csak az, hogy valami olyasmiről van szó, ami normálisnak vélt valóságunktól eltérő élettapasztalat.
A Töredezettségmentesítésben több hang uralkodik. Nagyon találó, hogy ezek a hangok más betűtípussal vannak felvezetve a könyv lapjaira, így még inkább elkülöníthetők egymástól. Az első hang a mesélőé – ez a versekké formálódó szövegfolyamok szintje. A második hang a verseket megszakító természeti képeket idéző részletekből áll össze. Ez is a versbeszélővel azonosítható, ezen belül egy belső, kevésbé sérülékeny világról tanúskodik, ami elkülönül a veszélyes, kinti tértől: „Gyakran hallgatom / a fűszálakat, a fákat, a leveleket.”; „Cserepes virágom kiültettem. / Gyökerei hosszú-hosszú évek alatt / áttörtek a cserépen”.
A harmadik hang az előző kettővel ellentétben kívülről jön, és teljességgel szembehelyezkedik a versbeszélővel, lényegében az ő eltiprását szolgáló beszélő. Ezt a hangot kíméletlenség és kegyetlenség jellemzi. Időnként úgy érezhetjük, egy-egy szeretett lány apjának/anyjának hangját testesíti meg: „Ha megint őt hozod haza, inkább te se gyere”; „Szeretnék már unokát, de nehogy neki szülj, / öröklődik a betegsége.” Ezek a viszonylag gyakorta felbukkanó, állandóan ítélkező egymondatok még inkább súlyosbítják az egyébként is ránk nehezedő olvasmányt. S noha a versbeszélő higgadtnak tűnik, néha ironikusnak, de a legkevésbé sem dühösnek, olykor ő is maga ellen fordul: „Mindennap eszembe jutott, / hogy biztosan ma fogom / elveszíteni az egyensúlyom, / és végre beverem a koponyám / a márványba.”
A könyv gyerekkori emlékekkel indít, s elsősorban az iskola adta kihívásokkal szembesít. Erről sok esetben főképp a gyerekekben rejlő kegyetlenség juthat eszünkbe, amit az iskolás évek alatt gyakran egymás iránt tanúsítanak, ám itt mégsem erről van szó. A Töredezettségmentesítésben a kihívások az iskolában, mint épületben rejlenek, az emeletekben, melyeket lépcsősorok választanak el egymástól: „Az épületnek három bejárata volt. / Az egyiket kizárólag a tanárok használhatták. / A másik, a hátsó ajtó, épp a tantermünk mellett nyílt, / azonban két hatalmas lépcsőfok állt előtte, / egyszerűen nem tudtam megmászni. / (…) Reggelente az iskolatáskámat odaadtam a barátaimnak, / akik letették a tanterem elé, / így nekem csak a saját testem cipelésére kellett koncentrálnom.” Fokozatosan jutunk el a gyerekkori félelmektől/kudarcoktól az élet komolyabb területeire, amilyen például egy másik személlyel való együttélés: „Tinédzserkorom óta foglalkoztat, / hogyan fogom a barátnőm szüleinek elmagyarázni, / hogy nem megyek a családi nyaralásokra. / Nem én cserélem ki az égőt. / Nem én mászok fel a létrára, hogy kitisztítsam az ereszt. / Nem én védem meg őt, hanem ő engem. / Viszont jól főzök és gyönyörűen mosogatok.” S noha ennek kezelhetősége még mind a másik oldal elfogadásán alapszik, súlyosabb kérdéseket is felvet, amire alapvetően nincsenek válaszok: „Néhány éve foglalkoztatnak a következő kérdések. / Hogyan lesz, ha nem tudom felemelni a saját gyerekem? / Hogyan lesz, ha az ágy széle felé mászik, / és nem tudok utána kapni, / ha az út széléről nem tudom visszarántani?”
A versbeszélő alapvető lételeme a mérlegelés: átgondolni azt, hogy milyen megoldási lehetőségek jöhetnek szóba, és ha mindegyik útvonal jár valami negatívummal, melyik a kisebbik rossz. Megdöbbentő, mennyi mindennel kell számolnia, s erre számtalan példát találunk a könyvben: „B pontban jutott eszembe, / elfelejtettem leellenőrizni a Google-képeken, / hogy milyen magas az útszéli padka.” ; „Soha nem izgultam randi előtt, vajon tetszeni fogok-e. / Elfoglalt az, hogy vajon lesz-e asztal, / ahová én is le tudok ülni, / olyan szék, ami nekem megfelel, olyan mosdó, / amit használni tudok.” Vannak olyan esetek is, melyekben nincs választási lehetőség, nincsenek jó útvonalak, csak egy rossz van: „A szerdai napot utáltam a legjobban. / Az első óránk a földszinten volt, / a második óránk a másodikon. / A harmadik óránk a földszinten volt, / a negyedik óránk a másodikon.”
A Töredezettségmentesítés világában olyan elemi dolgok válnak megoldandó problémákká (s ezek közül a legerőteljesebb akadály talán a lépcső), ami tulajdonképpen behálózza a versbeszélő életét. A lépcső léte/nemléte, a lift működése/nem működése bekeretezi, irányítja az ebben a világban zajló eseményeket. Ezek jelenléte vagy hiánya bármilyen tervet képes ellehetetleníteni, át tud írni: „Kiselőadást tartottam volna aznap. / Elromlott az intézeti lift.” Helyenként a versbeszélő hosszú sorokon keresztül taglalja azt a lassú, nehézkes mozdulatsort, melyet végre kell hajtania egy lépcső megmászása során: „Jobb kezemmel / megmarkoltam a párkányt, / bal lábamat a következő / lépcsőfokra tettem. / Előrehajoltam, és bal / kezemmel megszorítottam / bal térdemet. Majd jobb / lábammal löktem egy nagyot / magamon, és a jobb kezemmel / a párkányon szépen lassan / felnyomtam magam. „S noha már ez is épp elég megterhelő és időigényes, ott van a korlát problémája is, amivel „nyáron megégetem a bőröm, télen pedig odaragadok.”
Fontos eredménye ennek az állapotnak az állandó hála érzése. Megérne egy fejtegetést ez a kérdés is, de ha belegondolunk, azt leszögezhetjük, hogy egy alárendeltségi viszony jön létre a hálát adó személy részéről, még akkor is, ha ez a hála célzottjában nem feltétlen tudatosodik. Annak, aki folyamatosan az emberek segítségére szorul, ez egy mindennapos érzés, hisz sok esetben nincs választása a segítségkérésen kívül. A hála tehát alapélmény, amely egyben teher, és amely egy idő után képes elnyomni a szeretetet: „Ha az ember túl sokszor kényszerül a hála megélésére, / az rátelepedhet a szeretetre. / Vajon megvan-e még a szeretet, / volt-e valaha?” ; „Harminc év után is rá vagyok kényszerülve. / Távol nem létezhetek senkitől”.
A könyvnek nincs föloldozása. Azt a külvilág nem adhatja meg, hisz alapvetően még arra sincs felkészülve, hogy élhetővé tegye egy mozgáskorlátozott ember életét. Egyértelmű, hogy a bizonyos helyzetek kezelése kizárólag a versbeszélő hozzáállásával történhet meg, ami a sorokat olvasva magáért beszél. Ha mégis ragaszkodnánk valamiféle válasz kereséséhez, érdemes elgondolkodnunk a könyv címén.
A töredezettségmentesítés informatikai fogalom, s a fájlrendszer újraszervezését jelenti. Kormányos a könyv mottójában mindezt ekképp vetíti ki a tág értelemben vett életre: „az élettörténetben a nem megosztott, értelmezhetetlen érzések fragmentumként maradnak meg, töredezettséget okozva. Ezt úgy lehet megszüntetni, hogy újraszervezzük a fájlrendszert. Ezt hívjuk töredezettségmentesítésnek.” Ebből a szemszögből a könyvben szereplő vallomásokat is felfoghatjuk a töredezettség okaiként, melyek kitűntek az „adathalmazból”/élettörténetből, űrt hagyva maguk után. Ezek pedig csak rendezéssel, töredezettségmentesítéssel, az élet folyamatos újraszervezésével tüntethetők el.
