Hol van igazából az, aki épp egy számítógépes játékkal üti el az időt? Mi történik ekkor a tudattal, és ez miképp ábrázolható? Lehetséges egy embermentes táj leírása? Kerber Balázs „stratégiai versprózája”, a Conquest az eddig óvatosan megkerült bérceket ostromolja.
A modernitás kakofóniája
Kerber Balázs második kötete nagyot markol témaválasztásával: egy stratégiai játék díszleteit skicceli fel. Fő ihletője a Civilization játéksorozat, amiben a történelem menete rendkívül variábilis: Mozart születése és az aztékok Srí Lankának szóló hadüzenete a Conquestben is egyszerre történik.
A játékmenet a versengésre épül. A lényeg, hogy ki fejlődik a leggyorsabban, más alternatíva a győzelmi esélyeket rontja, ezért a Civilization történetfilozófiája a fejlődést alapvetésének tekinti. Különben lándzsa és tank csap össze. Épp ezért gondolatilag nem mozdul ki a fősodrású (nyugati? kapitalista? államközpontú?) perspektívából, csak játékba hozza azt. Esélyt ad, közben a versengésbe emancipálja a hódítások rossz végén állókat is.
Torokének a londoni esőben
A Conquest nyelvezete sajátos mozgáskultúrát űz. Ami van, „inog, pukkan, bizsereg, ficánkol, torlódik.” Kiemelésként szemléltetném a következő sort is: „áramvonalas halakként buknak egymás után a gépek, lendül egy farok, tengerszín szikra villan minden eltűnéskor.” A látvány állandóan pezseg, nyugtalan. Kerber gyakorta él a szóalkotás lehetőségével, például az „örvénykehely”, hogy csak egyet említsek impozáns találmányai közül.
A táj és a tereptárgyak – a játékosra ható ingerek – megjelenítése nem vezérmotívumokra vagy linearitásra épül, hanem a burjánzás uralja azt. A részek nem könnyen átlátható egésszé állnak össze, hanem a játékmenet nyomán szaporodnak és nyüzsögnek. A „szerkesztett vágy” miatt „kélnek oszlopok és magas falak”, épül fel a semmiből egy város.
A termelő, harcoló és irányító testek szintúgy rajzanak. Ezt olykor mellérendelő módon, nem célirányosan teszik. A narratíva esetleges, ami mentén „gyűlnek az adatok, de nem összegződnek”.
Determináló pontból kettő jut a szereplőknek: a mongol előretörés, ez a fenyegető Másik, és a fejlesztések végrehajtása, ami az áhított Másik. Egy mágnes két pólusaként is elképzelhetjük ezeket, amelyek taszítanak és vonzanak. Mozgásban tartva a játékosokat, akik gazdasági rendszerükkel egymást ösztökélik.
A rajzást és a két pólus „versprózában” való jelenlétét szemlélteti az alábbi részlet is: „Transport Shipeken római telepesek jönnek, és egymás hegyén-hátán futkosnak a friss utcákon. Egyesek máris beállnak a hadseregbe, mások tovább építik a felhőkarcolókat. Riasztóak a hírek. A mongolok szélsebesen nyargalnak Berlin felé. A lakosok teájukat kortyolgatják, és a rádió előtt ülnek. Remeg a kezük, remegnek a konyhák hideg csempéi. Megszületett Albert Einstein. Inventing Nuclear Weapons.”
A játék ősrobbanása, a széttördelt civilizáció-szemcsék sodródása a két komponens következtében a modernitás meséjévé áll össze. A versengés (tőke, kolonizáció, tudomány) egy búra, amely kiterjed a közös úton robogó kultúrákra. Egyik szereplő rántja magával a másikat a haláltáncba. Itt a bukolikus elvonulás öngyilkosság.
Tehát a sztorit és a nyelvezetet a rajzás-burjánzás-pezsgés hármas egysége tartja karban. Széthullásban stabil a versnyelv, ezért nem mindig könnyű értve olvasni. Továbbá a formálódás, ahogyan a látvány termelődik, igencsak öngerjesztő. Izgalmas, ahogy minden zsizseg, de az sem egyszerű, hogy valahány kanyargó perspektívát követnünk kell.
Kerber a leírásokat a végletekig „szemcsésíti”, az aprólékosság hihetővé és élővé teszi a Conquest világát, amely a leírások ugráló-kihagyásos jellege miatt a szétszóródás felé mozog: „nyújtózik a test, mint a nyak, kéz rakja a követ. Épületek kockái, sötét rések, fehér kiterjedés. Nád, torony, egy nő arca, lapköteg, kard, földnyelv.”
Képlékenység, nyüzsgés, a rögzítetlenség és felcserélhetőség tapasztalata az, amely a befogadás gátló tényezői lehetnek. Aki a „verspróza” ízére rákap, az lehetséges, hogy szimpátiával és kíváncsisággal fog viszonyulni ezekhez az elemekhez. Szép a szöveg, mint a lombiknász: alkímia és vegyipar közös halmaza. Sava-borsát Kerber kötetének mégis azok a gondolati tétek adják, amelyekkel eddig nem sűrűn találkozhattunk.
Látogatás a Legfőbb Dobozban
Játékos és játék viszonyát három szinten (kirajzolódás-egybefonódás-eltörlődés) látjuk megvalósulni. A történetben, ami a mongol invázió megfékezésére koncentrál, olykor „zsong a monitor”, „hirtelen három óra lesz”, valaki YouTube-videókat néz vagy az ablakon tekint ki.
Tehát a játék cselekményén kívülre kerülünk. Csak töredéknyi ideig villan fel a monitoron túli ember és világa, a konszenzusos Valós. Ez kirajzolódásnak tekinthető. Ha egy tájképen nejlonzacskót látunk, az is kirajzol egy embert vagy társadalmat, ami a zacskót a lényegként felfogott tájba juttatta. Kerber villanásnyi közlései zacskók a szövegmezőn.
A második szint az egybefonódás. Ekkor nem abba az irányba mozdul a szöveg, hogy megmutassa a digitális világon kívüli embert, hanem a digitális az, ami a Valóst hordozza és egyeduralkodóvá teszi. Magyarán szólva a játéktér nem a reálisként elfogadott világunk dobozán belüli dobozként jelenik meg, hanem az lesz a Legfőbb Doboz.
Lássuk, hogy a kirajzolódásból miképp lesz egybefonódás. Az egyik játékos, Turk kapitány a monitor előtt lenyom egy gombot, amit ez a közlés követ: „a hegyek jégárnya túl esetleges; ha expedícióra indulok, mindig sálba burkolózom.” Másik példa: „Turk kapitány szomorú negyvenes. Egy vérvörös falú kocsmában ül, szopogatja innivalóját.”
Kicsoda a szomorú negyvenes? A játékos, aki a monitor előtt ül, vagy a játékos, aki a monitoron belül van? A kocsma digitális avagy sem? Bármelyik igaz lehet, mert mindegyik személy Turk. A gombnyomás kirajzolta ember lényegét veszti azzal, hogy rögvest azt látjuk: a karakter sálja lobog, miközben a hegyek közt léptet. Viszont itt még Valós és Nem-Valós kapcsolatát látjuk, oda-visszaáramlást, amit a kirajzolódás biztosít.
Egy ember nélküli táj ígérete
Amikor a kirajzolódás megszűnik, és a Nem-Valósnak bélyegzett, programkód létrehozta játéktér lesz a Valós, akkor eltörlődésről beszélhetünk. Ez a harmadik pillér, a gondolatmenet végpontja. A Conquest szereplői úgy cselekednek, gondolnak és éreznek, a környezet olyan aprólékossággal kerül elmesélésre, hogy a szöveg óhatatlanul ebbe az irányba tart.
Nem véletlenül választottam táj és zacskó kettősét analógiaként. A kirajzolódás-egybefonódás-eltörlődés hármasát ugyanúgy érvényesnek és alkalmazhatónak tartom a poszt-antropocén líra azon darabjaira, amelyek egy nem emberközpontú vagy épp embermentes tájat kísérelnek meg leírni.
Pedig az ember eltörlődve is jelen marad a tájban, mint hiány: aki jó, hogy távol van, vagy szorongató: furcsa, hogy nincs ott. A non-humán táj elbeszélése még akkor sem kivitelezhető, ha az emberi faj előtti vagy utáni kort ragad meg egy mű, mert az eljövés lehetősége vagy az elmúlás ténye gyöngéden vagy erőszakosan, de a tájba horgonyozza az embert.
Amíg az egybefonódás általában békés, szimbiotikus viszony, addig az eltörlődésben van némi indulat. Ha gyakorlata ettől mentes, akkor a Valóssal folytatott párbeszéde kizökkent, kérdéseket termel és távlatokat nyit.
Kerber Balázs kötetét épp azért érzem kimagaslónak, mert a szokatlan témaválasztás mellé gondolati és nyelvi merészség társul. Igényes és alapos, bár olykor kifejezetten kaotikus a Conquest univerzuma. Mérete épp olyan apró, mint amennyire körénk iramlóan tág. Törlődünk, rajzolódunk: „sikoltanak a rétegek”.
