„Kékharisnyák, akikben viszket valami firkálhatnék” – Nők reprezentációja az irodalomban

Ágel Zita 2018. okt. 14. 0 0

Hol vannak a nők az irodalomból? – tesszük fel jogosan középiskolai irodalom órán a kérdést. Ha megvizsgáljuk az irodalmi kánont, vagy azt, hogy mely írók munkásságát tárgyaltuk az iskolai irodalomórákon, sajnos szemet szúr a férfiak túlnyomó többsége. A kortárs írók között mégis egyre több sikeres írónőt találhatunk. Akkor most hogy is van ez? Vajon mi ennek az oka? Miért volt régebben kevesebb írónő? A választ akár Virginia Woolf Saját szoba című könyvében is kereshetjük.

Woolf idejében – a 20. század elején – nem volt evidens a női emancipáció, kevés nő végzett egyetemet. Az írónő műveiben ezt jeleníti meg: alapkérdése a nők társadalmi helyzete. Bár elismert, korán sikeres szerző volt, mindig nehéz volt elhelyeznie saját identitását mint nő és mint író; ez a dilemma meghatározza összes művét.

Virginia Woolf regényeinek témaköre, nagypolgári származása kapcsolódik a feminista mozgalmakhoz. Ugyan Woolf nem volt feminista, de bizonyos elméleteikkel azonosulni tudott, ezért Saját szoba című esszéjét ma sokan a feminizmus alapműveként tisztelik és tanulmányozzák. A Saját szoba lényegében egy alapmű a nők helyzetéről, lehetőségeiről, s arról a gondolatról, hogy a nők is érnek ugyanannyit, mint a férfiak. Woolf a nők és a regény témakörét továbbgondolta, s nem korlátozódott a már ismert és elismert írónők – úgy mint Austen, Brontë nővérek, George Eliot vagy Gaskell – munkásságának tárgyalására.

Központi kérdésként veti fel azt, hogy vajon mire van szükség a nők egyenjogúságához, és ahhoz, hogy ők is íróvá tudjanak válni. „Az intellektuális szabadság anyagi tényezőkön múlik. És a nők mindig szegények voltak.” – írja esszéjében. Eszerint a regényíráshoz anyagi függetlenség szükséges, amihez pedig elengedhetetlen a saját szoba és a saját kereset, s ezek egyáltalán nem álltak rendelkezésre a nők számára akkoriban: „A nőknek rendelkezniük kell pénzzel és saját szobával, ha regényírásra adják magukat.”

A hagyományok, a családi háttér is korlátozta őket a kibontakozásban: régebben csak a fiúk mentek iskolába, ahol megtanították nekik mindazt, amit írásaikban később fel tudtak használni – a nőknek nem adatott meg ez az esély. A nők nem tudják teljes egészében átadni zseni személyiségüket könyvükben – gondolatmenetük zavaros, és nem felel meg a már felállított elvárásoknak, emeli ki esszéjében Woolf. Az irodalmi hagyományt ugyanis írónők hiányában a férfiak teremtették meg, a nők kimaradtak a kánonból, amihez stílusuk nehezen tudott csak alkalmazkodni.

Forrás: moly.hu

Az irodalomban tehát alkotóként nem jelentek meg a nők; másként viszont igen, mégpedig szinte tárgyként, a világ legtöbbet vitatott állatfajaként vannak jelen – mutat rá könyvében Virginia Woolf. Az irodalom nagy nőalakjait kizárólag a másik nemmel való kapcsolatukban ábrázolták. De milyen kicsiny része ez egy nő életének!” Egy jókora ellentmondást is a figyelmünkbe ajánl: ezek az ábrázolások sem voltak reálisak, hiszen a regényekben, drámákban amazonként ábrázolt nőkre a valóságban akkoriban nem volt példa:

„Ha az ember nem történész, még tovább is mehet, és olyasmit is állíthat, hogy a nők jelzőtűzként lobogtak minden költők minden művében az idők kezdete óta – Klütaimnésztra, Antigoné, Kleopátra, Lady Macbeth, Phaedra, Cressida, Rosalinda, Desdemona, Amalfi hercegnőke a drámaíróknál; a prózaíróknál Millamant, Clarissa, Becky Sharp, Anna Karenina, Emma Bovary, Mdame de Guermantes – sereglenek sorra elmémben a nevek, melyek nem éppen olyan nőket idéznek, akik híjával lettek volna az egyéniségnek és jellemnek. Ami azt illeti, ha nő nem létezne egyebütt, csupán a férfiak által írott művekben, akkor úgy kellene elképzelnünk, mint hallatlanul jelentékeny személyiséget, aki roppant sokszínű; hősies és aljas, ragyogó és ocsmány; határtalanul szépséges, és förtelmes a végletekig; nagyszerű, mint egy férfi, némelyek szerint még annál is nagyszerűbb. De hát ez a nő a kitalált történetekben él. A valóságban, mint Trevelyan professzor kimutatta, bezárták, ütlegelték és végigrugdosták a szobán.”

– írja a Saját szobában.

A huszadik század folyamán pedig szerencsére, ahogyan a nők egyenjogúsága egyre elfogadottabbá, evidensebbé vált, lett saját szobájuk és keresetük, úgy az írónők is egyre nagyobb arányban vették ki részüket az irodalomból: gondoljunk csak a magyar példákra, többek között Szabó Magdára, Kaffka Margitra vagy Nemes Nagy Ágnesre.

Kiemelt kép: National Post

Forrás:
Bécsy Ágnes: Virginia Woolf világa, Európa, 1980.

Tags: Austen, Brontë nővérek, feminizmus, Gaskell, George Eliot, irodalom, Kafka Margit, Nemes Nagy Ágnes, nők, Saját szoba, Szabó Magda, Virginia Woolf Categories: IRODALOM
Related Posts