Mărcuțiu-Rácz Dóra jelenleg a BBTE Bölcsészettudományi Karának mesterszakos hallgatója, az Echinox és a Helikon szerkesztője. A Már minden nő hazament című kötete 2020-ban jelent meg. Ennek kapcsán beszélgettünk Dórával, hiszen kötetében olyan aktuális témákat feszeget, mint a női lét adta szorongások és félelmek, a társadalom peremvidékén élőkhöz való viszony vagy a járványhelyzet okozta mentális állapotok, mindezeket egy olyan formába öntve, amely megkívánja a sajátos megértést.

Az első köteted prózaként jelent meg a Macska van az úton címmel. Mi volt az indíttatás a lírára való váltásra? Ha ez konkrét váltás, akkor mi volt az a folyamat, ahogyan ez megtörtént? 

Nem gondolom ezt annyira váltásnak. Prózai alkatnak tartom magam, mivel szeretek történeteket elmesélni, szereplőket beépíteni és lebontani. Ez történik a lírámban is. Itt is különböző szereplők, történetek és problémák vannak.

Amikor 2018-ban a Bretter György Irodalmi Kör meghívottja voltam, akkor kezdtem el közelíteni a líra felé. Azelőtt is írtam már verseket, de azokat leginkább a kötött forma jellemezte. Ezt követően kezdtem el szabadverseket írni. A történetek és a szabadabb forma jobban fekszik nekem. Így mozdultam el ebbe az irányba, a nem teljesen emelkedett lírai, kicsit élőbeszédszerű, kicsit problémacentrikus líra világába. 

Szociolíra és esszéversek. Ez olvasható a köteted fülszövegében. Mennyire és hogyan találtad meg ezekben a sajátos hangot?

Megpróbáltam sajátommá tenni, így jelentősen kiérződik belőle az, ahonnan származom, a családi viszonyaim, valamint a román-magyar fúzió Erdélyben. A kötetet direkt teletömtem román szavakkal, hogy ez még inkább érzékelhető legyen. Tudatosan nincsenek lábjegyzetek a román kifejezésekhez. Elkezdtem fordítani a szövegeket románra, de ott is tudatosan hagytam benne magyar kifejezéseket, mert ha az egyik oldalon működik, akkor működjön a másikon is. Ehhez ragaszkodom a magam módján, mivel a szövegeknek van egy helye és közege, amit meg kell érteni.

Az esszé részét a kötet után próbálom tisztázni magamban. Esszét nagyon ritkán írok. A Helikon Hátsó Ablakába kezdtem el esszészerű szövegeket írni, de ez alól is kibújok, amikor csak lehet. Inkább verset vagy prózát küldök, és ezekbe belecsempészem az esszéelemeket, mert ebben érzem biztosabbnak magam.

A szociolíra kapcsán megemlíteném az első könyvem, amit inkább tinédzserprózának neveznék. Ott ez a párhuzam érvényesül, hogy az emberi élet legalább annyira mulandó és bizonytalan, mint egy macska, aki át akar menni az úton. A kóbor állatok mindig is érzékenyítettek. A saját macskáim halála után egyre jobban foglalkoztatott a szinte halálra ítélt kóbor állatok sorsa, majd ebből eredően a „kóbor embereké”. Fontosnak tartottam, hogy a periféria is valamilyen formában helyet kapjon a kötetemben (valami, ami a szubjektív centrumon és mindennapjaimon kívüli, mégis kikerülhetetlen). Ebből a közelítésből fokozatosan eljutottam egy sokkal személyesebb burokba, mindez lassan átszivárgott a női problémákat tematizáló verseimbe is. Az új kötetem elején lévő szövegek is erről szólnak, és ezekre íródtak rá a női tematikájú versek.

A nőként való félelem adta szorongás a romániai Caracal történések után még inkább impulzívabb lett bennem, de már ez előtt is foglalkoztatott a téma. Tudatosult bennem, hogy ezzel többet szeretnék foglalkozni. Van egy regényöltetem is ezzel kapcsolatban, hogy különösen a Romániában élő billegő családi háttérben mi történik a lányokkal. Nagyon beszippantott a téma, olvastam már rendőri, jogi feljegyzéseket is erről. Ezt próbáltam vázlatszerűen felvonultatni a kötetben, természetesen egy személyes szűrőn keresztül. Abból indultam ki, amiről tudok nyilatkozni, amit közelinek és hitelesnek érzek ebben a formában.

Mărcuțiu-Rácz Dóra
Mărcuțiu-Rácz Dóra: Már minden nő hazament (forrás: Libri)

A női lét mint tematika feltűnő már a köteted címénél is, de emellett a versekben fellelhető az anyai kötődés is. Ezek értelmében miért lett ez a kötet címe?

A cím a legutolsó szöveg címe. A Már minden nő hazament tulajdonképpen egy rosszul elsült kocsmázásról szól. Ekkor kezdtem el tudatosan reflektálni arra, hogy nem vagyok egy sztereotipikusan csajos csaj, amivel addig nem tudtam mit kezdeni. Nem tartom magam egy hangos feministának. Szkeptikus vagyok, aki a feminizmus bizonyos dolgaival egyetért, bizonyos dolgaival pedig nem. Ezért nem is tudom magamat teljesen feministának mondani. Ez benne van nagyon látensen a versben is, ezáltal megnyitja a kaput a feminizmus mindkét konnotációja felé.

Emellett a versekben érzékelhető az anyai, védelmező háttér, de érezhető az az elváráshorizont is, amivel én otthonról megérkeztem, ezért bizonyos dolgok felkészületlenül érnek. „Otthon nem tanítottak meg inni, csak nemet mondani.” Többek között ezért is nagyon fura felismerni, hogy mik a határok, jogos-e a félelem, mikor keresem a bajt és mikor van az, hogy ez nem mentség.

A szövegvilágban feltűnik egyfajta felelősségvállalás a társadalomért a társadalom tagjaként. Ez leginkább a peremvidéken élők kapcsán van jelen. Mi az indíttatása ennek?

Azokról a szövegekről nehezebb beszélni, amik a társadalom peremvidékén élőkről szólnak, mivel nem vagyok ott. Ahogyan kapcsolódni tudok ehhez, az az, hogy egy városszéli blokknegyedben nőttem fel, onnan vannak tapasztalataim, de nem feltétlen ragaszkodom ahhoz, hogy csak személyes élményekből lehet jó és hiteles lírát csinálni. Próbáltam empatikusan, és nem lenézően, hanem az alapvető tapasztalatok mentén kiépíteni ezt, mivel akartam egy ilyen átvezetést, hogy a társadalom nem csak arról szól, hogy vannak benne nők és férfiak. Mindez kölcsönhatásban és egyfajta fúzióban működik. Nem lehet ezt szétszeletelni, mivel problémák vannak és ezek a problémák kommunikálnak egymással, egymásból erednek, egymásra mutatnak vissza.

Sok fontos és aktuális témát feszegetsz a kötetedben. Hogyan konstruálod meg a verseid által a közvetíthetőséget? 

Az irodalmi rendezvények nem mindig kommunikálnak az emberekkel és nem kommunikálnak a valóságról. Kialakul egy nem létező párbeszéd és több irányból elbeszélünk egymás mellett. Emiatt frusztráció volt bennem. A Túltermelés című versemben is erről a frusztrációról írok, ahogy a hatalmas irodalom- és könyvdömpingben sokszor épp az olvasó tűnik el. Máig fenntartom, hogy többet írunk, mint amennyit olvasunk – még hivatásos irodalmároknak sincs idejük vagy kapacitásuk egymást elolvasni. Mihez kezdjen az az olvasó, aki nem ismerheti egy-egy vers háttértörténetét, utalásrendszerét? Egyértelműen a saját szövegeimnek megvannak a háttértörténetei, de nem szeretném, hogy ez kizárólagos legyen a megértésükben. Senkinek sem kötelessége lediplomázni bölcsészként vagy tudnia, épp mit olvasom vagy kire haragszom, ahhoz, hogy megértse a verseimet. Nem szeretnék kizárni senkit a lírámból azért, mert nem végzett el egy bármilyen képzést.

Mărcuțiu-Rácz Dóra
Mărcuțiu-Rácz Dóra az E-MIL kalotaszentkirályi írótáborában (Fotó: Szentes Zágon)

Az aktualitások között jelen van az állatokhoz való viszony. Ezt hogyan látod közvetíthetőnek?

Ebbe a témába nem mertem annyira belenyúlni, mint a többibe, de ragaszkodtam ahhoz, hogy benne legyen valamilyen formában, mert engem is foglalkoztat. Itt is bizonytalan vagyok és szerintem ez is érződik a kötetben, mivel ezek sem kategorikus kijelentések, nem is hiszek annyira a kategorikus kijelentésekben.

Empátiával viszonyulni a gazdátlan állatokhoz. Leginkább ez volt az a kapcsolódási pont, ami kialakult bennem, mivel többnyire ez megvolt már gyerekkoromban is. Örökbefogadott kutyák és cicák, akik ott haltak meg előttünk. Ezt újraéltem Kolozsváron, mivel itt még több állat pusztul el bizonyos körülmények között, ezért nem tudtam mit kezdeni ezzel a tapasztalattal, problémával. Így elindultam azon az úton, hogy próbáljak kevesebbet ártani az állatoknak. 

A másik része ugye a hagyomány. Gyerekkoromban a csirkevágást se tudtam elviselni, viszont megettem a húst, ami újra egy patthelyzet. Az ilyen patthelyzetekből született az Az a hagyományos tyúkhúsleves című szövegem.

Igyekszem tudatosan élni, de nem hiszek abban, hogy az import szójatej jobb, mint a hazai piacról vett tej. Leginkább lokálisan, hazai termelőktől vásárolok. Van bennem egy törekvés, de ez bizonytalan, és nem érzem jól magam ettől a bizonytalanságtól. Ez érződik ki a szövegemből is, ami tele van kérdésekkel.

Vannak olyan versek a kötetben, amelyek a járványt és ennek mentális vetületeit tükrözik. Milyen szempontból láttad fontosnak belevinni ezt a vonalat is?

Ha lecseng majd a járvány, akkor is emlékezni fogunk rá, nem fogjuk tudni elfelejteni egyhamar. Folyamatosan születnek az erre reflektáló szövegek és más alkotások. Ilyen formában ennyire kollektív egyedüllét még nem volt. Együtt vagyunk szomorúak és akkor talán mégsem vagyunk annyira szomorúak. 

Volt arra példa, hogy tudatosan a pandémiáról kértek szöveget, és akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy miről is kellene írnom, más helyzetben meg nem volt más, amiről írni tudnék. Nem éreztem helyén valónak a más témát, mivel csak nosztalgikus lett volna másról beszélni. Ezt a fajta magányt próbáltam valamilyen formában megírni.


Mărcuțiu-Rácz Dóra: Már minden nő hazament (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2020)

Fülszöveg:

Végigmenni éjjel egy rossz hírű parkon nem azért szörnyű, mert ott valami rossz történt. Hanem azért, mert bármikor történhet. Kézbe szorítani a kulcsot, előkészíteni a gázsprayt, kerülőúton menni haza, mert ki van világítva, mindig hátul ülni be a taxiba: ilyesmi senkinek sem kéne reflex legyen. Mărcuțiu-Rácz Dóra sodró, alulstilizált esszéversekben feszegeti az érzékenység határait. Mondhatni: vérbeli szociolíra. Társadalmi közhelyekkel kapcsolatosan teszi fel a kényelmetlen kérdéseket, de közben egy pillanatra sem felejti el, hogy ő maga is a társadalom tagja. Fanyar humorral piszkálja le a mantrákról az organikus csomagolópapírt, és kezdi ki a hallgatólagosan elfogadott evidenciákat. És ami a legfontosabb: mindezért vállalja a felelősséget. Nem hárít, nem kapaszkodik kifogásokba, hanem szembesíti az olvasót, és közben saját magát is. Elismeri a szorongást, de nem oldódik fel a kilátástalanság langyos vizében. Dóra kötete senkit nem hagy hátra. Senkit nem felejt a tornasor végén. (André Ferenc)


Kiemelt kép: Mărcuțiu-Rácz Dóra (litera.hu / fotó: Szentes Zágon)