Ferencz Mónika második kötete, a Búvárkodás haladóknak „bravúros kötet”, mondja róla egy kritika, de a versek elemzésénél ezúttal jobban érdekelt minket a kézirat megírása mögött álló munka, és persze maga a szerző, aki saját bevallása szerint rajong a pszichológiáért.
A kötetben mélyre merülsz, hogy felhozd azokat az emlékeket és érzéseket, amik a tudatalattiba süllyedtek az évek során, és, mondhatni, ezt javaslod az olvasónak is. Merülsz még, vagy már sikerült levegőhöz jutnod?
Ez a bizonyos merülés, ami a kötetben is előkerül, tényleg azért indult, mert egy-két konkrét emléket, érzést szerettem volna felszínre hozni és talán valamennyire sikerült is ez, bár nem úgy, ahogyan azt kezdetben elképzeltem. De ez a jó pár éves terápiás folyamat, ami analitikus jellegéből adódóan sem lineáris, nagyon sok mindent a felszínre hozott bennem, amitől azt érzem, sok helyzetben könnyebbek a levegővételek.
Én a pszichoterápiát egy nagyon hatékony és jó módszernek tartom a merüléshez, persze ehhez nagyon fontos, hogy jó szakemberhez jusson el az ember, ahogyan az is, hogy a problémához leginkább passzoló terápiás módszert válassza, de nem gondolom, hogy ez az egyetlen út, szóval a merülést és az önmunkát mindenkinek javaslom, sőt valahol belül talán el is várom, de mindenkire ráhagyom, hogyan végzi el ezt.
Egyébként hogy áll szerinted a magyar társadalom az önfejlesztéssel? El lehet mindenkitől várni ezt, még azoktól is, akik nem jutnak hozzá szakmai segítséghez?
Nem lehet, pedig bárcsak el lehetne, mert egy társadalom nem működhet jól, ha annak tagjainak nagy része nem működik jól. Itthon túlságosan is sokan vannak, akik nem engedhetik meg maguknak ezt a fajta munkát, nem feltétlenül anyagi okokból, hiszen vannak módok, hogy ingyenes terápiába kezdjen az ember, sokkal inkább azért, mert a Maslow-piramisnak is vannak szintjei. Ahol az alapvető szükségletek kielégítése okozza a fő szorongást, ott nem várható el, hogy magasabb szintű lélektani problémákon dolgozzon valaki, sőt, szerintem nem is lehetne ezt megugrani lélektanilag. Ez sokkal inkább társadalmi és politikai kérdés, hogy ezeket hogyan lehetne feloldani.
Már az első kötetedben, de a Búvárkodás haladóknakban is feltűnő, hogy E/2-es megszólalásmódot használsz, miközben számomra mégis úgy tűnik, hogy nem feltétlen az olvasóhoz szólsz a szövegekben, hanem magadhoz beszélsz. Elmondható, hogy mégis nehéz közel engedned magadhoz a traumákat – vagy lehetséges, hogy ez továbbra is Richard Siken hatása, aki számodra különösen fontos alkotó?
Egyrészt igen, a Siken-hatás megmaradt, külön szeretem, ha kicsit zavarba is tudom hozni vagy csak jobban bevonni egy-egy versbe az olvasót, a második kötetben például a kérdések ebben is segítenek. A traumák közelengedése nehéz kérdés. Az íráskor azt éreztem, hogy ezeket a traumákat nem sajátíthatom ki magamnak, de azt is gondoltam, hogy talán ezekkel a szuggesztív eszközökkel, hogy kifele beszélek róluk, az olvasó traumáivá is teszem őket, és így E/2-ben nagyobb hatást lehet elérni, mármint talán jobban megértik az emberek és empatikusabbak tudnak lenni, kevésbé fogják tabusítani, ha legalább egy percre sajátjukként kezelik az adott problémát.
Egyébként alapvetően hajlamos voltam így kezelni a traumáimat a valóságban is, kicsit elbagatelizáltam azzal, hogy tudom, nem csak velem történt meg, jobb ezért általánosan beszélni róla és nem szabad ezért túlontúl sajnálnom magam miattuk. A kötet után jöttem rá, hogy az, hogy én dühös vagyok vagy szomorú amiatt, mert engem valami gyerekként vagy felnőttként ért, nem jelenti azt, hogy én valamit kisajátítok, és igenis fontos ezeket egyéni szinten megélni, néha akár kicsit sajnálni is magunkat ezek miatt, és így talán még komolyabban venni azt, hogy milyen helyzetekbe visznek bele ezek a hatások.
Aztán le lehet vonni a tanulságot, dolgozni rajtuk és menni tovább. Ettől a ráébredéstől függetlenül a kötetet ma sem írnám E/1-ben, hiszen sok téma, ami előkerül és általánosságban beszélek róla vagy akár egy megszólított saját élményeként és nem a sajátomként, mind azt a célt szolgálja, hogy megmutassam az olvasónak, hogy ezek a traumák nem egyéni, hanem közös traumák. Mert sajnos sok minden, ami engem érint, az az ismerőseim nagyon nagy részét is érinti, és ezeknek az eseteknek a számossága ugyanolyan traumatikus társadalmi szinten, mint egyéni szinten.
Egyébként ezt az eltávolítást, vagy inkább bizonytalanságot erősíti a versek álomszerűsége is. Ott van például a képzeletbeli szavakról álmodik, amely lényegében egy félig groteszk álomszótár daganatos gyermekrajzzal és kopár tudatállapottal. Mintha nem lennél biztos benne, hogy a valóság valóban az…
Alapvetően olyan ember vagyok, aki nagyon szeret szimbólumokban gondolkodni, és emiatt sokszor előfordult már, hogy nem tudták eldönteni, hogy amit mesélek, azt álmodtam vagy tényleg megtörtént-e. Ez valahol megküzdési stratégia, ami sokszor tényleg haszontalan, sőt, tud gátolni abban, hogy megfelelő döntéseket hozzak, de valahol pedig tényleg segít kicsit kevésbé komolyan venni helyzeteket vagy jobban, más szinteken szemlélni a világot.
Nem véletlenül húzott be anno Berkeley filozófiája sem, volt egy pont, emlékszem, amikor elmerültem benne és teljesen kétségbe estem, hogy mi van akkor, ha ez az egész, amit mi valóságnak hiszünk, nem az, és hogyan tudjuk bebizonyítani, hogy mégis az. Ez a kérdés talán egészen mélyen gyökerezik bennem.
Gyerekkoromban apukámat kértem, hogy bizonyítsa be nekem, hogy nem egy mesefigura vagyok és nem egy mesében élünk… Aztán volt ez a káoszérzetem Berkeley filozófiájának társaságában és akkor egy nagyon jó barátom azt mondta nekem, hogy ne érdekeljen, hiszen attól még, ha megeszek egy csokit, az finom marad, tök mindegy, hogy hihetek-e a percepcióimnak és hogy az a csoki valóságos-e.
De talán neked, főleg a Hoax után, aminek a mottója is az, hogy „sose volt még ilyen valószínű, hogy a világunk csak egy hologram”, nem kell magyaráznom ezt, mármint, hogy el tudjuk-e vagy el kell-e döntenünk, hogy mi az, ami valóság és mi az, ami nem, illetve, hogy mi is a valóság pontosan és kinek a valósága az. Ez most nagyon jó reklámhely lehetne az új Mátrix-filmnek, aminek a napokban néztem meg az első három részét, és az első szintén eléggé behúzott, pont ezek miatt a fejtegetések miatt.
Hogy visszacsatoljak a terápiára: emberként tehát kifejezetten hajt téged az önfejlesztés és a lelki béke megtalálása, a kötet koncepcióját tekintve mégis rebellisebb irányt veszel fel az első kötethez képest, hiszen több kísérleti szöveggel is tűzdelted a kötetet. Hogyan fér meg ez a kettő egymással?
Szerintem az önfejlesztés is egyfajta rebellitás, mármint mivel lehetne jobban lázadni, mint hogy ellene megyünk mindannak, amit hozunk? Megkérdőjelezzük a mintákat, a dinamikákat, a működésmódjainkat és ha kell, akkor erőszakkal változtatunk rajtuk. Mint egy bolygó, ami úgy dönt, hogy nincs hasznára az a pálya, amin eddig keringett, amit eltanult, és inkább kilép belőle, hogy szabadabb legyen.
Ez is egy kísérlet, ami járhat kockázatokkal, káosszal, ha nem is akkorával, mint egy bolygó esetében, de például kapcsolatok átértékelésével. Bizonyos emberek az úton kieshetnek az ember életéből, miután elkezdi meghúzni a határait és kifejezni az igényeit. A költészetben is a változás vonz valahol, illetve az a mágia, ami a valóság ellen megy, ami miatt az egész világunk megkérdőjeleződik.
A második kötet írásakor az is bennem volt például, hogy milyen jó lenne egy olyan kötetet írni, amiben mindenki talál egy verset, aminél legszívesebben behajítaná a sarokba a könyvet, azt kiáltva, hogy ez nem is vers. Az irodalom, ahogy a képzőművészet is, nagyon nehéz helyzetben van ilyen szempontból. A zene olyan, mint egy barát, akivel nap, mint nap találkozol, fel se tűnik, ahogyan öregszik vagy változik melletted, maximum, ha valami nagyon drasztikus történik a külsejével.
Ezért is van, hogy senki nem várja el, hogy játsszanak a rádióban a zenészek kicsit kodályosabban vagy mozartosabban, mert azt tanulta meg befogadni az iskolában. Az irodalom és a képzőművészet ezzel szemben egy régi ismerős a középiskolából, akivel néha-néha találkozik az ember és próbálja olyankor tenni valahova, de minden apró változás hatalmasnak, érthetetlennek és sokszor elfogadhatatlannak hat.
Emiatt mindkettő rendszerint megkapja, hogy nem elég ilyen vagy olyan vagy hogy bárki meg tudja csinálni. Engem mindig is zavart ez a hozzáállás, azt érzem, a költőkkel szemben rengeteg az elvárás. Van ez a réteg, amelyik azt várja el, hogy legyenek a versek rímesek és érzelmesek, mert ugye ők ilyennek tanulták valamikor, a szakmán belül meg folyamatosan listázzuk azokat a szavakat, amiket jobb nem használni többé, mert klisések vagy túl szépelgőek, és ugyanígy listázzuk a jeleneteket, megfogalmazásokat is, amiket jobb kerülni, hogy ne legyünk sablonosak vagy epigonok.
Én örülnék annak, ha az irodalom bárhogyan megszólalhatna és engednénk, hogy folyton megújuljon. Nem elvárásaink lennének felé, csak kíváncsian figyelnénk, milyen medrekben folyik épp, ha hagyjuk. Én például mindennél jobban élvezem, ha találok egy-egy medret, amit szemlélve megtorpanok, hogy ahogyan egy vers abban folyik, az milyen szép vagy mennyire nem evilági. Ez a kísérletek alapja.
De mégis, hogyan lehet megváltoztatni a közeget és az elvárásait?
Ez nehéz kérdés, főleg mivel szerintem nem ez a legégetőbb probléma a közegben, amin közösségileg változtatni kellene. Ilyen szempontból a művészetre, ahogy Weröes Sándor írja a Teljesség felé című kötetében, nem kell vigyázni, vigyáz magára vagy megtalálja a saját őrzőit. Engem sokkal jobban zavar az állandó konkurenciaharc, az, hogy sokan nem olvasnak egyáltalán, de szeretnék, hogy őket olvassák. Úgy gondolom, aki irodalmat csinál, akinek fontos az irodalom, az nemcsak ismertséget szeretne és írni mindenáron, hanem fontos számára az is, hogy a lehető legtöbbet olvasson, és tudjon az irodalomról.
Nagyon sok olyan berögződés is van például a díjazási rendszerekben, a különböző megszólalásmódokban vagy például a nemi szerepek megosztásánál, amikre szintén jobb lenne reflektívebbnek lennie az egész irodalmi közösségnek, és kicsit tudatosan változtatni rajta, hogy ne ezeréves berögződések szerint működjön, de ez mind nagyon nehéz munka, és ahogy fentebb is említettem, nincs jól működő társadalom, ha annak a tagjai nem működnek jól, és ez bármilyen közösségre igaz.
Mintha szép lassan vallássá válna a pszichológia. Az Y- és Z-generáció tagjai teljesen természetesnek veszik a mentális segítségkérést és javarészt a mentális problémákról is nyíltan beszélnek. Ezzel szemben sokak mondják, hogy nem hisznek a pszichológiában. Valóban lehet hinni benne? Vagy nem hinni benne olyan, mint abban nem hinni, hogy a Föld kerek? Szerinted miért válik egyre népszerűbbé a pszichológia?
Nehéz kérdés, és talán ez is inkább a nagyvárosokra és nyugatra jellemző. Annak felismerése, elfogadása és kommunikálása, hogy nem vagyunk jól, nem vagyunk tökéletesek nem egyszerű feladat, mivel ehhez úgy kell megtanulni sebezhetőnek lenni, hogy közben az egész világ azt nyomja az arcunkba, hogy mindenki más boldog, sikeres és kiegyensúlyozott életet él illatos gyertyák és Insta-filterek mögött, pedig ennek a munkának fontos tanulsága az is, hogy ez a tökéletes carpe diem-lét egy illúzió, hogy mindenki szorong és küszködik a maga módján.
Alain de Botton mondja, amikor a meritokrácia negatív társadalmi hatásairól beszél, hogy ha meglátunk valakit egy Ferrariban a legdrágább telefonnal a kezében, nyugodtan gondoljuk azt, hogy itt van egy ember, akinek mérhetetlenül nagy szüksége van arra, hogy szeressék. A világ ennek az ellenkezőjét próbálja mindenáron elhitetni, sőt, sokunk gyermekkori hazugsága is az, amikor a dicséret az egyetlen használt szeretetnyelv, hogy a siker és az elismerés vezet a valódi boldogsághoz.
Lehet ilyen szempontból a modernkori elidegenedési folyamatok kompenzálása is, hogy egyre népszerűbb a lélektan. Mármint azért megnyugtató dolog, hogy felmegy valaki az internetre, és azt látja, mindenki más is szorong és küszködik. Pont ennek a beismerése és megoszthatósága, ami segíti a kötődést. Nem gondolom, hogy a szüleink generációja kevésbé aggódott volna dolgok miatt, de az internetnek köszönhetően mi egy olyan párbeszédnek lettünk részesei, amibe belefér a traumák megbeszélése.
Megvan viszont ennek az árnyoldala is. Bosszantó tud lenni például, hogy a modern ember teljesen új identifikációs pontja lett egy-egy elpopulárisodott pszichológiai fogalom. Amellett, hogy fontos, hogy értsük önmagunkat, hogy tudjuk kommunikálni a nehézségeinket és segítséget tudjunk kérni, fontos az is, hogy mi magunk dolgozzunk ezeken.
Ugyancsak az állandó diagnóziskényszer következménye, hogy a netes fórumokat böngészve olyan érzése lehet az embernek, hogy ezen a világon mindenki személyiségzavarban szenved (a borderline és a nárcisztikus a legdivatosabb, de valószínűleg csak azért, mert a többi személyiségzavar-típus még nem épült bele eléggé a köznyelvbe). Persze sosem mi szenvedünk benne, hanem mindig az exünk vagy az aktuális párunk, tanárunk, szüleink.
Azt gondolom viszont, hogy a pszichológia nem hit kérdése, az, hogy az ember lélektanilag valahogyan működik és erre hatással van a környezete, a múltja, az idegrendszere és rengeteg más dolog, az tény. Talán Sirokai Mátyás mondta egyszer, hogy vannak emberek, akik dolgoznak magukon és vannak azok, akik szeretnék elhitetni a környezetükkel, hogy ezt teszik. Valószínűleg ez utóbbi a többség.
Ez is egy trend lett, amire ráépül az egész önsegítő mozgalom, amit a kapitalizmus termelt ki magából. Az a rengeteg könyv és cikk, ami azt ígéri, rövid idő alatt pár egyszerű trükkel megváltoztathatod az életed. Illetve ennek a trendhatásnak a következménye lehet valahol az egyre hangosabb szkepticizmus is, egyfajta lázadásként.
„Ha a művészetbe terápiával beleavatkoznak kívülről, akkor az ártalmas” – jelentette ki 2018-ban Nádas Péter az Aegon Művészeti Díj sajtótájékoztatóján. Mit gondolsz erről a kijelentésről?
Pont nemrég futottam bele egy David Lynch-csel készült interjúrészletbe, amiben azt mondja, azért nem ment el terápiára, mert a pszichológus azt mondta neki, hogy hatással lehet a kreativitására. Ez arra a nézetre erősít rá, hogy minden művész küszködik mentálisan, ami valahol igaz, hiszen minden ember küszködik, de ez független a saját foglalkozásától. Ideje lenne eljutni oda, hogy nem a különféle pszichés zavarokat, anormális működésmódokat tesszük meg a művészet origójának. Kegyetlen dolog elvárni a művészektől, hogy ne kérjenek segítséget, hanem szenvedjenek egy életen át, mert akkor születnek majd minőségi alkotásaik.
A terápia nem változtatja meg az alapvető személyiséget, maximum új nézőpontokat ad, tágabb értelmezési lehetőségeket és nagyobb rálátást biztosít saját magunkra és a világunkra, ezt pedig kamatoztathatja is valaki íróként, sőt. Egyébként abban az időszakban, amikor SSRI-t szedtem, én is sokszor megkaptam a kérdést, hogy tudok-e írni mellette. Nagyon fel tudom húzni magam az ilyen kérdéseken és kijelentéseken, úgyhogy nem is megyek bele jobban. Talán még annyit hozzátennék, hogy Hannah Gadsby Nanette című stand up előadását ajánlom mindenkinek, aki úgy gondolja, jobb, ha egy művész megdolgozatlanul hagyja a traumáit, szorongásait, hogy a művészete virágozhasson.
A nők nemcsak szereplői a verseidnek, hanem konkrétan meg is nevezel női írókat a kötetben. Szerencsére egyre több lehetőség nyílik meg előttük a hazai irodalmi berkeken belül is, ám mostanra mintha kötelező lenne a nemi szerepeket, nemi kérdésköröket tematizálni, ha a szerző adott esetben nő. Van még ezeknek a diskurzusoknak létjogosultsága szerinted?
Nem éreztem soha, hogy ez kötelező lenne, ha elvárás, akkor sokkal inkább magam felé, mint másoktól jövően. Egyszerűen tematizálom, mert foglalkoztat a probléma. Illetve nem tudom, hogy van-e téma, ami elveszítené a létjogosultságát vagy azért, mert még mindig problémát jelent, vagy azért, mert szépen rámutat más problémákra.
Ezek szerint semleges számodra, ha arról kérdeznek, mint mondjuk most én, hogy milyen női szerzőnek lenni a közegben? Nem hasonló ez ahhoz a problémához, amikor az erdélyieket csak az erdélyiségükről tudjuk kérdezni?
Ha a semlegesség azt jelenti, hogy nem zavar, akkor igen, semleges. Talán egy interjúban jó is beszélni erről, az már más, ha valakinél egy kritikában vagy bemutatkozó szövegben van kiemelve, hogy ő női vagy erdélyi szerző, ha csak nincs külön oka, hogy ezt valaki meghatározza.
Említetted egyszer, hogy lehet, létezik egy ún. „második-kötet-csend”. Mit gondolsz erről azóta? Mi ez egyáltalán?
Nem tudom biztosan, de azt igen, hogy máshogyan működnek ma a dolgok az irodalmi életben, mint ahogyan régen működtek. Régebben, úgy hiszem, sokkal kevésbé volt tétje egy első kötetnek, nem vártak tőle hatalmas szenzációt, csak egy irányt, hogy lássák, egy adott szerzőben mennyi potenciál van, aztán a kritikák is erre fektették a hangsúlyt, ezek alapján várták a következő kötetet. Tudom azt, hogy te is, én is, tovább ültünk az első kötetünk tervén, mint régen tették, és sokkal tovább ülnek azok is, akiket ismerünk.
Fontosnak érezzük, hogy ne csak irányt, de valódi, kiforrott anyagot mutassunk meg a szakmának, de arról nincs fogalmunk, mi jön ezután. Mármint régen megvolt ennek a logikus íve: kis kiadó, szerény kötet, aztán törni az egyre nagyobb kihívások felé, nagyobb kiadókhoz bekerülni, egyre igényesebben szólaltatni meg a saját hangunkat, mint ahogy egy szép életet épít az ember. Most, ahogy az életben is (már nemcsak az a fontos, hogy jó egyetemre kerüljünk, de hogy jó bölcsibe és onnan még jobb óvodába), már az első kötetnél is nagyok az elvárásaink saját magunk felé – ahogy a szakmának is nagyobb lett az elvárása az első kötetesek felé. Sőt, egy ideje úgy látom, hogy a második, harmadik kötet (néha még a prózában is) már kevésbé hangsúlyos, sok díjnál is egyszerűbb az első kötettel felkerülni a shortlistre.
Szóval nehéz ebből az elmozdulás, nehéz látni, hova tovább. Viszont ez valahol jó is, mert eljuthat benne oda az ember, hogy elkezd sokkal kevésbé figyelni a külsőségekre és sokkal inkább az alkotásra, hogy abban akarjon fejlődni és előrelépni, újabb szinteket meglépni, ne a kiadók vagy a kritikák számában.
Ősszel Prágában tölthetsz másfél hónapot a Visegrad Fund jóvoltából, hogy a következő projekteden dolgozhass. Elárulhatsz már erről valamit nekünk?
Igazából a harmadik kötet víziója már megvan a fejemben, és el is kezdtem írni, de még nagyon korainak érzem, hogy mélyebben beszéljek róla. Emellett nagyon foglalkoztat a drámaírás, most azzal is próbálkozom, aztán eldől, hogy a másfél hónap az erre elég lesz-e vagy kevés.
Mit üzensz azoknak, akik félnek alámerülni?
Hogy teljesen megértem, viszont a lehető legőszintébben mondom, hogy megéri, mert az egész tényleg oda vezet, hogy megtanuljuk elviselni és elbírni önmagunk.
