Az Apokrif Irodalmi Folyóirat 13. évfolyamának rendhagyó különszámából hoztunk egy kis ízelítőt: cikkünkben az online elérhető tematikus szám részletes koncepciója, Nemes Z. Márió prózája (Objektív szomorúság) és Halmi Tibor verse (Élet a reluxák mögött) is olvasható.
Az Apokrif Irodalmi Folyóirat tizenhárom éves fennállása során először jelentetett meg évi négy lapszámán felül tematikus különszámot, mely kizárólag online érhető el. A szerkesztőség a karantén időtartama alatt megjelenő összes lapszámukhoz hasonlóan, a mostanit is ingyenesen elérhetővé teszi, ezzel a gesztussal is megkönnyítve az alkalmi „szobafogság” elviselését. A felkérésre reagáló tizennyolc író, költő annak kifejezésére törekszik, miként élik meg, mit jelent számukra a bezártság, az izoláció, valamint a karantén és világjárvány időszaka. A szépírókhoz hasonlóan az aktuális számban szereplő tizenegy képzőművész közül is többen szintén a kéretlen alkotói szabadság ideje és hatása alatt készült új munkákkal, más vizuális művészek pedig korábbi, de az utóbbi hetekben újra aktualitást nyert műveikkel szerepelnek. A digitális megjelenés adta lehetőségeket kihasználva, egyes művekhez videók, valamint hanganyagok is kapcsolódnak.
Halmi Tibor – Élet a reluxák mögött
I. Egyre kisebb
„A herceg egy napon arra ébredt,
hogy végtelenül unja, ahogy él.”
(Németh Gábor)
ahogy előbb-utóbb
kedvenc törzshelyünk abroszán is
kikockásodik az unalom,
úgy észrevesszük, hogy szobánk
(vagy a mosdó vagy a még kisebb konyha)
zsugorodik,
és egyre kevesebb helyünk marad
egyre jelentéktelenebb dolgok elvégzésére;
ahogy a szorongás, e percnyi dög,
mely órákig hat, és csak egyre fokozódik,
a szorongást kiváltó izgalom
helyén a fásult közöny mind kisebb karámba terel,
és a munkánk se több,
mint önigazolt lépések kelletlen sora,
közmegegyezés arról, hogy a
nyomtató miként működik; talán
a jogalkotó pecsétje kellene
vagy az eredetmegjelölés,
ennek hiányában pedig a szolgasor
vonalkódja, a feszengést
kiváltó rutin.
II. Az élet fénytörésben
az élet fénytörésben
a hunyorgó reluxák mögött,
ahogy átnedvesedik
az ablak a kibontakozó
világosságtól, ahogy megejti
a falak magányát,
színtelített foltokat kölcsönöz neki,
ahogy átvonul szobáink falán
hangtalan
a párducpettyes délelőtt,
a kora reggeli órákban nincs
mitől félni, csak azután
az ütemtelen délutánok csendjétől,
a dadogástól, a figyelem
fejetlen nyargalásától,
a nyugtalan lábainktól, az
elfáradt kis terektől, estéktől;
ha nem engednénk
be a fényt, talán könnyebb
lenne a kihasználatlan bútorokat
elviselni.
III. Még a hóhérokkal is
Leszállt az éj: ilyenkor
minden szökőkút hangosabban
beszél.* De mit tudunk
leszűrni a fals hangokra futó
találgatásból, esténként,
mikor a szobánk szűk
ketrec, és a kétségbeesés
hajt minket az utcára. Mikor
egy idegen város falai közt loholó
csendben nem a lakóházak békés
fodrozódása érdekel, hanem
az, hogy egy szökőkút beszédéből
vajon levonhatunk-e
tiszta következtetéseket;
kiderül-e, miért hagyjuk
lenyúzni a bőrünket, hogy
újra és újra miért állunk szóba
a hóhérainkkal.
*Friedrich Nietzsche Így szólott Zarathustrája: Az éji dal fejezet első mondata.
A folyóirat a számos kihívással járó valóság mellett a bizakodást, a távolságtartás mellett az összetartozást, a félelem mellett a szolidaritást egyaránt kívánta hangsúlyozni különszámával. A speciális válogatás ezúttal extra terjedelemben, kilencven oldalon olvasható. Versrovatában Bödecs László, G. István László, Halmi Tibor, Horváth Imre Olivér, Izsó Zita, Juhász Márió, Kerber Balázs, Mizsur Dániel, Nagy Márta Júlia, Nyerges Gábor Ádám, Vajna Ádám és Wirth Imre művei kaptak helyet, míg prózát ezúttal Ayhan Gökhantól, Gerőcs Pétertől, Márton Lászlótól, Nemes Z. Máriótól, Tolvaj Zoltántól és Vörös Annától olvashatunk .
Az új számot Békési Ervin, Ember Sári, Hardi Ágnes, Kazi Roland, Koller Margit, Máriás István aka. Horror Pista, Molnár Dóra Eszter, Molnár Judit Lilla, Opánszki Tamás, Szalay Péter és Tillmann Hanna alkotásai illusztrálják.
A különszámot Mizsur Dániel szerkesztette.
A lapszám elérhető az alábbi beágyazásra kattintva:
Nemes Z. Márió – Objektív szomorúság
„Nyuszika bélláncra verve sínylődik az erdei tömlöcben. Mindez
csak a te érdekedben történik, mondják a barátai, miközben
arcukat lassan felszürcsöli a koponyájuk. Melyik barátom vagy?
– kérdezi ilyenkor nyuszika, de válasz helyett csak rázza fejét
a csontváz, aztán elszalad.”
* A történet több kérdést vet fel. Vajon „micsoda” nyuszika? A kifejezés első előfordulásának mondatkezdő pozíciója megzavarhat bennünket, de a „nyuszika” nem tulajdonnév. Vagyis egy anonim lényről van szó, akit a szöveg egy becézett faji jelölővel „illet”. Az se egyértelmű, hogy a faj becézett egyedéről vagy a faj becézéséről van szó, és azt is túl nagyvonalú lenne elhinni, hogy valóban nyulakról van szó. Az erdei történetek sohasem erdei történetek. Legfeljebb vannak dolgok, amik szeretnek erdei történetnek mutatkozni, ahogy nyuszikának is. Mindenesetre az erdőből csak a tömlöcöt látni, vagyis lehet, hogy nincs is erdő, csak erdei tömlöc. Vagy lehet, hogy az erdei tömlöcben való sínylődés mint fajtól való személyes elkülönítés az, amivel „nyuszika” kiérdemli a becéző megjelölést. Ugyanakkor épp ennyire valószerű, hogy végtelen sok erdei tömlöc van, melyekben ugyanúgy sínylődik egy-egy nyuszika, tehát az egész faj sínylődő nyuszikákból áll, vagyis nincs is olyan, hogy erdei nyúl.
** A barátok vajon ugyancsak nyuszikák? Vagyis saját fajtársai börtönözték be a sínylődőt? Esetleg a faj érdekében? Attól még, hogy ez nyuszika érdeke, lehet az összes nyuszika érdeke is, ami – ha minden nyuszika végső soron ugyanaz a nyuszika – nem is tűnik ellentmondásnak.
*** Lehet, hogy ezek a nyuszikák közös bélláncon kapcsolódnak egymáshoz, vagyis anyagcseréjük összefügg. De akkor mi értelme van elkülöníteni azt az egyet? És mindez miért objektív?
**** A barátoknak nincsen arca. Pontosabban eltűnőben van. Befelé. Minden befelé mutat. A tömlöcbe, a bélbe, aztán a csontváz belsejébe. De egy csontváznak már nincs is belseje, amit „felszürcsöl”, annak „ott” kéne maradnia. De mintha nem lenne „ott” sem. Csak ez a mindig befele.
***** És hová szalad a csontváz, akit nyuszika „nem ismer fel”? Azért tud elszaladni, mert már felismerhetetlen? A tömlöcből való kilépéshez szükség van az anonimitásra? Már korábban is világossá vált, hogy a tömlöcbe való bekerüléshez ugyancsak névtelenség kell. Vagyis a kilépés és a belépés ára azonos. Ugyanakkor lehet, hogy a „barát” nem is szalad ki a tömlöcből, hanem egyszerűen csak „befelé” szalad, ahová az arca is távozott.
****** A felismerhetetlen barát ugyanakkor csak a barátok egyike volt. Többen vannak. És mind ott állnak nyuszika körül. Valószínűleg mind el fognak szaladni, egyik a másik után, ugyanúgy ahogy az „első”. Nyuszika senkit sem fog felismerni, ami tényleg szomorú.
Tartalom:
Halmi Tibor: Élet a reluxák mögött
Márton László: Fogda
Vajna Ádám: marad bezárva
Izsó Zita: Némaság; Karantén
Ayhan Gökhan: Erkélyről, aki szerelmes volt a tengerbe
Horváth Imre Olivér: Légkondicionáló; Hátultöltős mosógép
Juhász Márió: Utolsó utunk a szürkülő városban
Gerőcs Péter: A miniszterelnök és a kavics
G. István László: Öregek koronavírus idején
Nagy Márta Júlia: Karbon; Semmelweis Döblingben
Vörös Anna: Amikor ennek vége lesz
Wirth Imre: Nyoma se marad
Bödecs László: A Császár nevében
Tolvaj Zoltán: Erdőkerülők
Kerber Balázs: Karantén, magasból
Nyerges Gábor Ádám: Találkozzunk / „majd talán holnap”
Nemes Z. Márió: Objektív szomorúság
Mizsur Dániel: A helyzet komolysága
*
Apokrif Irodalmi Folyóirat a Facebookon: https://www.facebook.com/apokriffolyoirat/
Apokrif Online Irodalmi Folyóirat a Facebookon: https://www.facebook.com/apokrif.irodalmifolyoirat/
Apokrif Online: http://apokrifonline.com/
Apokrif Könyvek a Facebookon: https://www.facebook.com/ApokrifKonyvek/
Az Apokrif karantén különszámához készült felolvasások a Youtube-on:
