Péterfy Gergely – akinek nevét olyan regények fémjelzik, mint a Kitömött barbár vagy A golyó, amely megölte Puskint – legújabb könyvében, a Robotmesében ezúttal a fiatalabb korosztályt célozta meg, méghozzá az elsősorban színházi és filmes sikerszerepeiről ismert Nagy Ervinnel közösen. A sorozatként beharangozott történet első kötete a digitális bennszülött generációt fenyegető veszélyekre hívja fel a figyelmet oly módon, hogy az a kisebbek számára is befogadható legyen.
Nemcsak a szerzők párosítása, de a kötet keletkezési körülményei is szokatlanok. Nagy Ervin az Álarcos énekes című műsorban alakított Robot-figurája ihlette a történetet, amelyet először hivatalos Facebook-oldalán, részletekben közölt. A közösségi médiában való megjelenés egyrészt ironikusan rímel a Robotmese félig-meddig digitális térben játszódó cselekményére, másrészt a célközönség pontosabb körülhatárolásának igényével lép fel – hiszen teljesen más olvasótábort szólít meg ez a fajta közlés, mint a gyermek- és ifjúsági irodalomra szakosodó Lampion Könyvek gondozásában, Mayer Tamás bájos illusztrációival megjelent könyv.
Noha az indulást figyelembe véve a kötet szólhatna a színész rajongóinak, „popkulturális adalékként” az amúgy is fénykorát élő Nagy Ervin-lázhoz, mégis azt kell mondanunk, hogy a könyv sokkal inkább tartozik a gyerekirodalom területére. Ezt az egyszerű, plasztikusan megrajzolt, idősebbeket aligha lekötő cselekmény, a vizuális kivitelezés gyermeki lelkületet megidéző jellege, valamint a könnyen érthető nyelvezet egyaránt alátámasztja.
A Robotmese kerettörténete szerint Kék Lovag, a kedves és naiv videojáték-szereplő „édesapja”, az indiai programozó jóvoltából elszabadul a virtuális térben; egyetlen célja, hogy a való világból megszeresse valaki, hiszen a bűvös szó elhangzásával hús-vér kisrobottá válik. A feladat nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik: a népmesei vándorlást felidéző küldetést nemcsak „a háló királya, a kommentek ura”, a folyamatosan lesben álló Morius Netengor nehezíti meg, de az emberi érzések kiüresedése, puszta fogalmi szintre való redukciója is; az olyan közhelyes, ám sajnos igaz megállapításokról nem is beszélve, mint hogy „az emberek sokkal könnyebben hisznek el egy rossz hírt, mint egy jót”.
Kék Lovag egyes szám első személyű én-elbeszélése rendkívül érdekes narrációs helyzetet teremt. A kisrobot egyfajta mindent látó elbeszélőként van jelen a szövegben: virtuális létmódjából fakadóan képes egyik digitális eszközből a másikba utazni a másodperc törtrésze alatt. Így amellett, hogy az egymástól térben távoli események ábrázolása teljes mértékben indokolttá, sőt a történet szintjén is motiválttá válik, a főszereplőnek olyan tényekre, titkokra nyílik rálátása, amelyek egyébként egy, a cselekményvilágon belül elhelyezkedő narrátor előtt rejtve maradnának.
Szabadulása után Kék Lovag Kitti telefonjában landol; ettől fogva a kislány osztálytársainak és szüleinek a készülékei között utazgat azzal a céllal, hogy megoldja a tulajdonosok problémáit. Ebben segítségére vannak az SMS-ek, Messenger-üzenetek és jegyzetek hálójából kibontakozó összefüggések. A telefonok közti navigáció rávilágít arra, hogy az eszközök sokkal több információt tárolnak rólunk, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Ezt a mindent látó pozíciót kellemesen ellenpontozza Kék Lovag emberi természettel kapcsolatos naiv tudatlansága: a kis robot nem rendelkezik olyan belső programmal vagy kóddal, amely megkönnyítené az érzések és szándékok analízisét. Habár sokat lát és hall, keveset ért meg a körülötte zajló eseményekből.
A Robotmese könnyen követhető, tiszta történetvezetése a témával összhangban álló nyelvezettel egészül ki. A digitális szleng – többnyire kiejtés szerint leírt – kifejezéseit („núb”, „belaggolt”, „hekker”) a szerzők pont kellő mértében adagolják, nem esnek a túlzás hibájába. Az online tér nyelvi regisztere sikeresen kerüli ki az erőltetettség veszélyét úgy, hogy a rétegnyelvi szavak szemléltetőereje sem szenved csorbát. Mindezen pedig sajátosan naiv humor szüremkedik át, amelynek elsődleges képviselője a világra percenként rácsodálkozó, vak hittel rendelkező, végtelenül segítőkész főszereplő ártatlansága.
Mayer Tamás illusztrációi hűen tükrözik Kék Lovag gyermeki látásmódját. A hol kisebb, hol nagyobb, egész oldalt kitöltő rajzok többnyire az újonnan felbukkanó szereplőket ábrázolják: ilyenkor hangsúlyos a hősök érzelmi állapotának – már-már emotikonszerű arckifejezésekkel történő – vizuális megjelenítése. A cselekmény fontosabb mozzanatait kiemelő képek szintén előfordulnak, illetve minden fejezet végén felbukkan a kisrobot is, a történet jelenlegi állását tükröző hangulatban. A könyv képi síkja tehát erősíti a tartalmat, és kohéziós ereje révén elősegíti annak követhetőségét is.
Már csak a választott témából fakadóan sem lehet mentes a mű bizonyos mértékű didaxistól; szerencsére az alkotók ezesetben is finom egyensúlyérzékről tesznek tanúbizonyságot azzal, hogy a hálózat kelepcéjébe eső fiatalok helyett egy videojáték-figurát tesznek főszereplővé, elkerülve az internetes megfigyelésnek, esetleg bántalmazásnak áldozatul eső fiatal főszereplő mozgatásának közhelyét. A kisrobot és a gyerekek szemszögéből a személyes információkhoz való gyors és könnyű hozzáférés pozitív, hiszen jószándékú illetőhöz kerülnek az adatok, azonban a történet előrehaladtával ennek veszélye is megjelenik. Ennek ellenére az egyes szám első személyű elbeszélésből fakadóan mindvégig a főszereplő segítőkész perspektívája marad hangsúlyos.
A magánszféra fokozatos szűkülésénél és a bántalmazás online formájánál egy sokkal nagyobb és fenyegetőbb, globális veszély is megbújik a mese sorai között: felsejlik a valóság és virtualitás felcserélődésének lehetősége. Hogy egyik helyettesíthető-e a másikkal (és ha igen, melyik melyikkel), az első kötetben a – kissé elsietett – nyitott zárlatnak köszönhetően még nem dől el; a műfaji és a gyermek célközönséget illető elvárások azonban pozitív végkifejletet, a hús-vér valóság győzelmét vetítik előre.
Egy sorozat egyetlen darabjáról, ráadásul az elsőről való véleményalkotás csak csonka, torzóban maradó vállalkozás lehet. A jelen kötet is kissé félkarú önmagában, de az elvarratlan szálak és a mélyebb kibontásra váró jellemek könnyen megtalálhatják helyüket a folytatás(ok)ban; ennek a lehetőségét legalábbis megteremtették a szerzők. Egy dolog viszont biztos: a Robotmese kedves, ötletes és szerethető alkotás, felettébb igényes vizuális kivitelezésben. Azon túl, hogy a Szabó Ervin ötlete alapján megvalósuló mese könyvformában egy huszonegyedik századi Pinokkió-történettel ajándékozta meg a „digitális bennszülött korosztályt”, egy, az internet veszélyeit felsorakoztató, tanulságos figyelmeztetést is közrebocsátott. Arról nem is beszélve, hogy Péterfy Gergely szórakoztató és intelligens olvasmányt adott a kisebbek kezébe – hogy addig se unatkozzanak, amíg megérnek a Kitömött barbárra.
