Csepregi János, Dániel András és Kollár Árpád Nyuca bestiáriuma 2021-ben jelent meg a Scolar Kiadónál, Nagy Norbert illusztrációival. Hazánkban és irodalmunkban azóta jelentősen megszaporodtak a nyucaészlelések. De mi is pontosan ez a különleges lény? Ha ilyen legendás, eddig miért csak alig hallottunk róla? Hogyan lehet saját bestiáriuma? És egyáltalán, hány szerző kell egy nyuca becserkészéséhez? A kötet több kérdést vet fel, mint amennyi választ ad – de talán mindkettőből éppen eleget ahhoz, hogy elindítsa olvasóit a nyucológussá válás cseppet sem veszélytelen útján.
A főnix, a hangyaoroszlán és a nyuca. A nyuca (hiánya) a bestiáriumokban
„Nem minden bestiarium Bestiarium […]” – írja Boreczky Anna a Bestiarium Zircense 2016-os hasonmáskiadásában közölt egyik bevezetőtanulmányában.[1] „A bestiárium mindenféle állatokról, – valósokról és képzeletbeliekről –, madarakról, sőt még kövekről is szóló rövid szövegek gyűjteménye, melyekhez moralizáló értelmezés is társul” – olvashatjuk a tanulmányíró által is hivatkozott, The Aberdeen Bestiary honlapján elérhető „What is a Bestiary?” című fejezetben, melynek egy későbbi szakaszából azt is megtudhatjuk, hogy a szövegcsoport a ma ismert formájában (tehát, amit Boreczky már nagybetűs Bestiraium-ként nevez meg) a 12. századi Angliában jelent meg, több korábbi forrás, de legfőképpen az ún. Physiologus[2] kompilátumaként.[3]
Mind a Bestiarium, mind pedig a Physiologus – keletkezési körülményeiket és tartalmukat tekintve eltérő – szövegváltozatainak különböző funkciókat tulajdoníthatunk (előbbit például inkább olvasásra szánták, míg utóbbi elsődlegesen tanító célzattal, szóbeli kommunikációra készült), ám nem kizárt, hogy egy-egy gyűjtemény többféle használati módot is megengedett.[4] Az azonban mindegyik variánsban közös, hogy korpuszuk egymás után bemutatott (élő)lények sorozatából bontakozik ki, és az egyes lényeket leíró szövegegységek általában két részből épülnek fel: egy jellemzésből, melyben az adott teremtmény külső és belső jellegzetességeivel, viselkedésével ismerkedhetünk meg, és egy moralizáló egységből, melyben a bemutatott bestia természetének a keresztény szemlélet tükrében követendő vagy elítélendő paraméterei isteni és ördögi princípiumok, illetve az erényes és a bűnös ember sajátosságainak analógiáiként mutatkoznak meg.[5]
Mindennek megfelelően e bestiáriumokat ma leginkább a példázat-irodalom, az exemplum-gyűjtemények, valamint a moralizáló-didaktikus literatúra keretein belül helyezhetjük el, s nem pedig a középkori zoológia kezdetlegességének mintapéldányaiként célszerű tekintenünk rájuk.[6] Ebből következik az is, hogy a lapjaikon felvonultatott, mai természettudományos ismereteink felől vizsgálva valós, mitikus és képzeletbeli lényeket sem sorolhatjuk be nemes egyszerűséggel a „létező”- és „nem létező”-kategóriákba. Ahogyan nem kérhetjük számon a középkori bestiárium-írókon és -kompilátorokon a valóság és a képzelet határainak a 21. század emberével megegyező felfogását, úgy azt is érdemes szem előtt tartanunk, hogy e művek korabeli alkotói, olvasói és hallgatói vélhetőleg tisztában voltak azzal, hogy ami a szövegekben gyakran megjelenő analógiák és morális példázatok esetében igaznak bizonyul, az nem feltétlenül egyezik meg a mindennapi természeti tapasztalatokkal.[7]
A Bestiarium és a Physiologus fejezeteiben egyaránt találkozhatunk oroszlánnal, hangyával és hangyaoroszlánnal, de olyan, számunkra teljesen szokványos fajok egyedeivel is, mint a sün, az okos vagy álnok róka, a vérszomjas farkas és a párjához hű varjú; esetleg a népszerűbb mitológiai lényeket is viszontláthatjuk, mint a szüzek segítségével levadászott egyszarvú, a magát elégető, majd hamvaiból újraéledő főnixmadár, vagy éppen a szirének és a hippokentaurok; sőt akár kedvenc állataink egészen új oldalát is megismerhetjük a fülével szülő menyét, a gyógyító heréjű hódok, a hímnős hiéna és a prostituáltakat ürülékkel megszépítő krokodil képében.[8]
Egy legendás lény azonban feltűnően hiányzik a bestiáriumokban felsorakoztatott rendkívüli állatsereglet soraiból – ez pedig nem más, mint a nyuca. De vajon mi lehet e nyuca-deficit oka? Mely alakokban és mióta lelhető fel e teremtmény képzeletvilágunkban és fizikai valóságunkban? Milyen szerepet tölt be jelenleg a kultúránkban, egyáltalán meddig tart a vadállat és hol kezdődik a motívum? A következőkben ezeknek a kérdéseknek járok utána a szó szoros értelmében hiánypótló Nyuca bestiárium segítségével.
Először azonban a könyv használatához és megértéséhez is szükségünk van némi tisztánlátásra. Amit biztosan tudunk: a Nyuca bestiárium Csepregi János, Dániel András és Kollár Árpád közösen írt, Nagy Norbert által illusztrált kötete, mely 2021-ben jelent meg a Scolar Kiadónál. Minden, ami ezután jön, egy kicsit már fogósabb kérdés. Én valahogy így tudnám megválaszolni: a szerzőtrió tagjai a címben szereplő „újmitikus”, ám fikcionális, illetve (fél- és ál)tudományos előképekkel, a földi faunában ténylegesen is létező rokonnal, valamint személyes, családi szálakkal is rendelkező lény, a genetikai-biológiai anomália, a félig nyúl-félig macskahibrid, azaz a nyuca zoológiai, kulturális, történelmi, vallási és természetesen gasztronómiai vonatkozásainak minél átfogóbb megismerésére és ismertetésére tesznek kísérletet.
Hogy mindezen túl pontosan mi is a nyuca, arra a szerzőknek sincs egyértelmű válasza, cserébe van viszont számos kérdésük (melyek közül a legfontosabbak már a könyv hátlapján is helyet kapnak). A bestia alakja a könyv lapjain, pont az őt meghatározni igyekvő fejezetek összjátékának s néha feszültségének eredményeként, az érte folyó, szöveghagyományokon, az írásbeliség és a vizuális művészetek valós, vélt és kitalált bugyrain átívelő hajsza során, a leírás által születik meg egyszerre sokféle alakban, de mindig saját rejtélyességének burkában – melyet, ha olykor-olykor látszólag le is vet, sosem lehet, és úgy gondolom, nem is volna érdemes teljesen lefejteni róla.
A nyuca szülőatyjai úgy eresztik szabadon a számára berendezett szövegvilágban a kis kriptidet, hogy az természetesen nem lesz (nem lehet) tekintettel holmi műfaji, korszak- vagy országhatárokra; az elemi titokzatosság és a már-már szentségesülő hibriditás jelképeként lopakodik át egy lokális mítoszból eredetlegendákba, regényfejezetekbe, performanszokba, blogbejegyzésekbe, ismeretterjesztő cikkekbe, szótárakba, a napi sajtóba, sőt még szakácskönyvekbe is. Hús-vér vándormotívum lesz, akárcsak a hazánkban párhavonta felbukkanó, a lakosságot és a médiát újra és újra lázba hozó kóbor magyar feketepárduc.
A nyuca mi- és kiléte mellett legalább ennyi kérdést vet fel a róla szóló könyv műfaja és célközönsége is. Mind a szerzők irodalmi előélete, mind a játék ígérete azt sugallhatja nekünk, hogy gyerekeknek, vagy legalábbis az olvasóközönség egy fiatalabb rétegének szól a mű. Ez azonban nem egészen igaz. Ugyan a bestiárium egyes részei valóban szórakoztató olvasmányok lehetnek már tizenévesen vagy kisebb korban is, a könyvnek számos olyan fejezete van, mely kifejezetten a felnőtt olvasókat szólíthatja meg. Ráadásul a teljes bevonódáshoz, a szöveg különböző szintjeinek felfejtéséhez némi (de inkább minél több) irodalmi előismeret sem árt.
Ami a pontos műfajmegjelölést illeti, talán a mockumentary lehetne az, de egy valamirevaló áldokumentumregény természetesen nem fogja saját műfajiságát az olvasók orrára kötni, főleg nem rögtön a címlapon – így hát marad bestiárium. A műfajjelölő alcím ellenére azonban a könyv kategorizálása mégsem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. Már az is problematikus, hogy a kötet mennyiben felel meg a bestiáriumok kritériumainak – a fentiekben összefoglalt műfaji ismertető tükrében semmiképp sem maradéktalanul.
Jóllehet, a kompilátori tevékenységre emlékeztető szerkesztési mód a Nyuca bestiáriumban is meghatározó, és az érzékletes illusztrációk is megidézik a bestia-albumok jellegzetes ábrázoló igényét, sőt még egy hamis Physiologus-idézetet is találhatunk az egyik fejezetben (mely egyébként valószínűleg egy hasonszőrű hibrid, a hangyaoroszlán leírása nyomán születhetett), a művet mégis meglehetősen nehéz lenne a középkori olvasási módoknak megfelelően használni és értelmezni – és természetesen nem is kell. A Nyuca a hagyományos bestiáriumokkal ellentétben nem különféle létező, valósnak vélt vagy egyértelműen misztikus alakokat vonultat fel morális tanokat szemléltetendő, hanem egyetlen, valamilyen módon minhárom csoportba beletartozó, specifikus lényt állít a középpontba, melyet sokféleképpen próbál leírni, nyelvileg és vizuális úton becserkészni, miközben megmutatja önnön sokféleségét, és ezáltal az irodalom diverzitását is.
A mű tulajdonképpen különböző zsánerek, beszédmódok, hangok és hagyományok „elnyucásított” gyűjteménye; egyszerre műfaj-bestiárium, stílus-bestiárium, korszak-bestiárium, és különböző létező, valósnak vélt vagy kitalált szerzők bestiáriuma, mely helyenként a szövegcsoport középkori darabjait is megidézi. Ha szigorúan vesszük tehát, ahogy egy nyuca gyomra sem Ruminantia Artiodactyla Mammalia Ventriculus (de az ellenkezője sem), úgy ez a könyv sem egy bestiárium. Ha nem vesszük annyira szigorúan, akkor, ahogy a nevezett nyucabelsőségből is lehet pacalt főzni, némi csavarral annak is tekinthető.
A szerzők maguk hozzák létre a kutatásukhoz szükségesnek ítélt forrásokat, és úgy használják és dolgozzák át azokat a lehető legszabadabban, hogy abból egyértelműen az legyen kiolvasható: az általu(n)k ismert világ számos (ha nem összes) jele a nyucára utal és utalt mindig is, csak eddig ez a többség figyelmét valamiért elkerülte, vagy szimplán nem akartunk tudomást venni róla. Módszerük ellenére – vagy talán éppen annak természetéből fakadóan – vállalkozásuk valódi kutatómunka, mely a nyuca képén és motívumán keresztül mutat rá arra, hogy irodalmunk mennyire rá van utalva saját hagyományaira. Ezzel párhuzamosan a kánon formálhatóságával, a „klasszikusok” és „kevésbé klasszikusok” szabad felhasználásával és átírhatóságával, a populárishoz és a szubkulturálishoz való viszonyai(n)k újradimenzionálásának lehetőségeivel is kísérleteznek a könyv készítői azáltal, hogy különböző műfajok, stílusok, szerzők és korszakok imitációjával (vagy éppen paródiájával) egy, a miénkkel párhuzamos (pop)kulturális valóságot hoznak létre, amit nevezhetnénk akár nyucaverzumnak[9] is.
Emellett a mű a tudományos gondolkodásunkban, eszközeinkben és nyelvünkben rejlő humorpotenciálra is ráirányítja a fókuszt, melynek eredményeképpen például az összeesküvés-elméletek természetrajza is árnyalódhat előttünk. A szerzőknek a hagyományokkal, a nyelvvel, (pop)kulturális utalásokkal és toposzokkal, valamint egymással és saját magukkal történő, folyamatos játéka néhol az áltudomány és a tudomány pólusait is egészen közel hozza egymáshoz, emlékeztetve minket arra, hogy nem kell mindig mindent olyan komolyan venni – kivéve persze a nyucát (na meg a pótcickányt).
Mission: completed – Literature: cabbited
A Nyuca bestiárium, ahogy ezt vallja is magáról, legalább annyira sokféle, mint címszereplő teremtménye. A hibriditás egyformán igaz a lényre, a motívumra és a könyvre is. A szöveg mellett ugyanakkora hangsúly kerül az illusztrációkra, melyek szintén változatosak – műfaji, valamint stílus- és nyucabeli szempontból is. Találhatunk köztük anatómiai ábrát, kódexillusztrációt, törzsi maszkot, sőt még „pörgetős füzetet” (flip book) is.
A fejezetek és az azokon belüli szövegegységek a forrásanyagot, hangvételt, nyelvi és formai kidolgozottságot, valamint a játékteret és a különböző, játékba hozott szerepek, írói perszónák adta lehetőségek kiaknázását tekintve, s nem utolsó sorban humortípust és -hatást illetően is mind nagyon tág spektrumon mozognak. A fejezetek tehát számos tekintetben eltérőek, van, hogy széttartók, sőt néha még ellentmondásokba is kerülnek korábbi vagy későbbi szövegrészekkel, de nem ritka, hogy egy-egy génállományukat át is örökítik egymásnak. Vagyis a bestiárium passzusai – ahogyan az ég és a föld összes nyucái – sokfélék lehetnek ugyan, de nem lehetnek mindenfélék. Célszerűnek látszik hát külön-külön is megvizsgálni őket. A fejezetek tehát ilyenek, és csakis ilyenek lehetnek:
A Bevezetés egyfajta keretet ad a nyuca-mítosznak, illetve apropót kerít a kötet megjelenésének és következő részeinek. A Nyuca bestiárum születéséről is szó esik, de a fejezet mégsem „hagyományos” prológus abban a tekintetben, hogy írói nem a szövegvilágon kívülről kommentálják a művet, nem a kész vagy készülő textustól intim, de tisztes távolságot tartva szólítják meg az olvasót, hanem nagyon is saját történetük, történeteik részeként, a nyucaverzumon belülről – természetesen ekkor is lények után loholva – próbálják berántani a közönségüket a nyomozásba és a játékba azáltal, hogy szövegszerűen is kezükbe adják a bestiáriumot. Leginkább egyfajta kerettörténet ez, mely metareflexív módon kapcsolódva a Nyuca bestiáriumhoz mint szöveghez és könyvtárgyhoz magába a nyucamisztériumba vezet be minket, s közben a teremtmény rejtélyének örökségét is ránk ruházza, miközben a szerzőkéhez hasonló (megszállott) nyucakutatói szerepet ajánl fel befogadóinak is.
A bevezetésben mindhárom szerzői hang megszólal, s ezáltal már a könyv elején az lehet a benyomásunk, mintha mindegyikőjük egy kicsit más oldaláról próbálná meg becserkészni a nyucát. Az I. részben egy személyes történetet olvashatunk az ős-nyucaélményről, azaz tulajdonképpen az első és eredeti nyucaészlelésről (palicsi állatkert, a gorilla – csimpánz? – ketrecétől balra). A II., töredékes szakasz a kutatás, a lény utáni hajsza leírása, jegyzetszerű dokumentálása. A felbontott, vagy legalábbis nem egyértelműen lineáris időszerkezet és térkezelés, az epizodikus történetvezetés, a töredékesség és a jelenetezés (az egymást követő „snitteket” – mint a későbbi fejezetek szemelvényeit – stílusos „nyucakaparások” választják el egymástól) mind mind a nyuca képzetét egyébként is körüllengő enigmatikusságot erősítik, gerjesztik a titokzatosság, rejtélyesség érzetét. A jegyzetként, kéziratként való értelmezés lehetőségét támogatják az áthúzott, mégis jól olvasható szavak és mondatrészek, valamint az ezeket helyettesítő korrekciók, melyek összjátéka egyrészt humorforrás lehet, másrészt helyenként a narrátori hang hitelességét is megkérdőjelezhetővé teszi, és összességében a leírás aktusára, a szövegkonstrukcióra is még inkább ráirányítja a figyelmet.
A III., vallomásos jellegű rész már metareflexív módon utal saját magára és tágabb kontextusára, erre a bizonyos könyvre, vagyis az egész bestiáriumra. Közvetlenül az olvasót szólítja meg, a szerző/lejegyző és a befogadó közti kommunikációs viszonyt is tematizálva. Az olvasó pozíciójára, a mű olvasásának motivációjára is rákérdez, mely gesztusnak külön érdekessége, hogy még a könyv kiadásához képest generációkkal később élő, potenciális jövőbeli közönséghez is szól. A kiterjesztett olvasói élmény érdekében ez a szövegrész a talált kézirat toposzát is játékba hozza többek között azáltal, hogy saját magára a következőképp hivatkozik a bevezető végén: „Három különböző kézírással írt, névtelen kézirat a Scolar Kiadó postafiókjából, a 2020-as sajnálatos eseményt megelőző hónapokból.” (25) A könyv mindezzel kezünkbe adja magát és kalandra hív; mostantól mi folytatjuk az elkezdett kutatást.
A nyuca felépítése című rész egy duplaoldalas anatómiai ábra a lény fizikai sajátosságairól, különböző testrészeiről. A legtöbb feltüntetett szerv, csont, végtag és alkatrész neve valamilyen formában vagy változatban előkerül, funkciót és kontextust kap a könyv későbbi fejezeteiben is, így érdemes lehet néha visszalapozni ide, ha elveszettnek éreznénk magunkat ebben a bonyolult nyucában, vagy ha esetleg meg kellene állapítanunk egy potenciális nyúlmacskáról, hogy valóban manyuc-e.
Nyuca a szótárban: ez a szövegegység voltaképpen saját nyelvet alakít ki a nyucáról történő beszédhez olyan szavak, kifejezések formájában, melyek közül jónéhány az egymástól stílusban, műfajban, hangnemben és gyakran szerzőben is eltérő részletekben is rendszeresen visszatér. Ez a passzus összefoglalja és definiálja a nyucamítosz alapvető fogalmainak egy részét, s a könyv későbbi szakaszainak logikájáról is árulkodik. Szerencsés megoldásnak tartom e fejezet kialakítását és pozícionálást, mert némi előzetes tudással ruházza fel az olvasót a következő szövegrészek terminológiáját illetően – itt nem is feltétlenül csak egy-egy konkrét fogalomra kell gondolni, hanem a szóalkotási módok, a nyelvi hibridizáció szabad gyakorlatára, a közönség ehhez való szoktatására. Illetve a textus egészét is meghatározó, jellegzetes szerzői technikákat, az imitációt, a pastiche-t és a paródiát is már ekkor bevezeti a könyv, ezáltal is kondicionálva a befogadót a rá váró játék kihívásaira.
A Nyuca számokban fejezetben a tudományos(ság látszatát keltő) nyelvezet és retorika, valamint az abszurd következtetések elegyéből egy sajátos logika bontakozik ki, mely akár Douglas Adams Galaxis útikalauzát is elénk idézheti (hogy a sci-fi komédiáknak csak egyik nagy klasszikusát említsem), de előkerül egy másik nagy előd és vélhetőleg inspirációs forrás, a Gyalog galopp is, melyre „nyucológiai dokumentumfilm”-ként hivatkozik a szöveg (48). A fejezetben valóban meghatározó az angolos humor, az abszurditás, ám – a passzus rövidsége ellenére is – egy idő után ez a(z ál)tudományos komikum elkezd kimerülni, és már inkább érezhetjük fárasztónak, mintsem kacagtatónak a beszédmódot és a tigris(nyuca?)bukfencező logikát.
A Nyuca a históriában a lény idővonala, mely nem csak évszázadokon, hanem egymástól távoli tájakon, országokon és kontinenseken keresztül követi végig a különböző alakokban fel-felbukkanó teremtményt és teremtményeket, melyeket nyucaként vagy a faj valamilyen változataiként azonosít. A nyuca-timeline végpontján a szöveg kiterjeszti a játékot nemcsak a narratíván, hanem a könyvön túli valóságra is, mely térhódítás során az alternatív történelemszemlélet és a szöveg különböző szintjeinek, a köteten belüli és kívüli dimenzóknak az összekuszálása kölcsönösen támogatják egymást.
A Nyuca a mítoszokban című passzus elsősorban azt mutatja be, hogy a nyuca mint szent állat, totem és motívum milyen változatos formákban jelenhetne meg a különféle kultúrákban. Természetesen ezúttal is stílus- és műfajimitációkat olvashatunk, melyek sajátossága e szakaszban az, hogy kifejezetten interkulturális bestiaként tüntetik fel a lényt.
A következő, Nyuca a legendákban rész esetében pont az ellenkezőjét tapasztalhatjuk: itt a nyuca nemzetközisége helyett éppen ősi magyar fajtajellege látszik kidomborodni. A fejezetben szinte kivétel nélkül csak magyar, illetve magyarajkú tájakba íródik bele a teremtmény, olykor legendás alakjaink bőrébe bújva, vagy éppen saját bőrét vetve le egy hazai monda kedvéért. Tekintve, hogy nem csak itt, hanem már pár résszel korábban, valamint a könyv további pontjain is többször koncentrálódik Magyarországra, magyar lakta vidékekre a nyucaészlelések zöme (epicentrumuk továbbra is a palicsi állatkert, a gorilla – csimpánz? – ketrecétől balra), ezen a ponton érdemes lehet elgondolkodni, mit is jelenthet nekünk magyarként a lény. Bizonyos alfajai lehetnek-e hungarikumok? Van-e olyan, hogy a „mi nyucánk” (és kölyke)? Lehetne-e címerállat? Egyáltalán, van-e bármilyen nemzeti identitásformáló funkciója egy nyúlmacskának?
Bár konkrét válaszaim nekem sincsenek, úgy sejtem a nyuca és a magyarság története hasonlóan olvadhatott össze, mint a nyúl- és a macskagén. A bestiáriumban – hogy csak néhány példát említsek – hol elveszett nyelvrokonunkként, hol a Margit-sziget hajdani házőrzőinek szerepében, hol szögletes ürülékével a Rubik-kocka ihletadójaként, hol pedig egyenesen – a csodaszarvast leváltva – a magyar honfoglalást vezető aranynyuca alakjában jelenik meg a teremtmény. Mintha mindig is Nyucaországban éltünk volna, ami nem csak jelenlegi határaink között létezik.
Ezek alapján akár a hungarofuturizmus egyik totemállata is lehetne, hiszen sikeresen „téríti el az eredetnarratívákat” és az irányzat által invokált „hungaroamazonok, lúdvércek, vajákosok, lósámánok, szépasszonyok és medveemberek”, valamint egyéb „hungaroszauruszok” sorába is kitűnően beleillik.[10] Akár az is elképzelhető lehet, hogy a nyúlmacska maga a hungaro-tudattalanból előhívott neo-ősmagyar néplélek megtestesülése. Ezesetben talán jól mutatna valahol egy nyucaszobor is – ha nem is a tatabányai turul helyére, de mondjuk Palicson…
A Nyuca a prózairodalomban című fejezetben novellákat, nem létező regények létező fejezeteit olvashatjuk. Ebből a részből kiemelendőnek tartom A gradói macskanyúl és a Jelentés a gyilkos házból szövegeket. Előbbit azért, mert magával ragadó, anekdotázó stílusa, a többszörösen beágyazott narráció, illetve az azt meg-megtörő, kellő arányérzékkel beiktatott „újratöltő szünetek” (lévén az alapszituáció egy kocsmai beszélgetés), és persze mindenekelőtt Amanchich Trivulzió szimpatikus karakterének sokatmondó jelenléte még inkább ráirányítják a figyelmet az imitációk kidolgozottságának, nyelvi részletességének kérdésére, és arra, hogy vajon épp melyik (ismert) szerző tollát kölcsönzik az alkotók egy-egy rész megírásához (ez persze csak addig talány, míg el nem olvassuk, kitől is származik az „idézet”, de izgalmas játék lehet, ha már előbb megkíséreljük kitalálni). Mindent összevetve ez egy „jól sikerült hamisítvány”.
Az utóbbi szöveget (Jelentés a gyilkos házból) – többek között – azért is tartom figyelemreméltónak, mert számomra ez a rész kapcsolódik legerőteljesebben a bevezetőben felvázolt rejtelmes, rémszerű lényként bemutatott nyucakoncepcióhoz. Nemcsak a prológusban gerjesztett borzongató, már-már horrorisztikus hangulatot viszi tovább – sőt fokozza kétszer olyan erősre –, hanem a hajsza, a megszállott (ön?)keresés tematizálása, a misztikussal való szembesülés visszafordíthatatlan következményeinek sejtetése által megidézi a démonikus természetű nyucát; az ép ésszel felfoghatatlan lényt, mely pont saját kísérteties hiánya által van jelen egyszerre mindenhol és sehol sem.
A teremtényt – aki ezúttal a természetfeletti időtlenséget mint a természet legmélyebb titkát jelképező motívumként oson a sorok között – ez a szöveg ténylegesen is történetszervező elemmé teszi, anélkül, hogy egyetlen egyszer is szerepelne benne a nyuca szó, vagy bármelyik alakváltozata. A nyuca egyébként is konfúzió okozására hajlamos, de itt különösen szubverzív jelenségként tűnik fel, s talán épp ennek köszönhető, hogy ezúttal egy kifejezetten erős kohéziójú, szorongató atmoszférájú mű épül köré; gótikus génállománya jól érzi magát az őrület üvegfalú hortus conclususában.
A Nyuca a költészetben egy szakdolgozatimitáció[11]; olyan összefüggő, tanulmányjellegű írás, mely a nyuca alakzatát különbözőképpen megjelenítő, saját gyűjtésként beemelt és elemzett verseket tartalmaz. E lírai darabok sajátja – azon túl, hogy természetesen ezek is a szerzőtrió tagjainak tollából pattantak ki –, hogy a nyuca motívumának cseppet sem finnyás, mindenevő természetéhez híven (kivéve, ha dögről van szó – arra rá se szagol) a legkülönfélébb esztétikai minőségek képviseltetik magukat bennük és általuk. A teljesség igénye nélkül: találhatunk köztük a népi hagyományok rekedtes hangján síró mágikus virrasztót, elismert fűzfanyucafapoéta pennájával deklarált kisközségi nyilatkozatot, szociolingvisztikai tudatosággal lejegyzett badadadaista performanszot és a nyucalizáció lélektani rétegeit feltáró hungarofuturista ciklust is.
Több, szándékosan elrontott(nak tűnő) mű teszi teljessé a fejezet, és ezáltal a kötet korpuszát, melyekkel kapcsolatban fontos leszögezni: egyáltalán nem olyan könnyű rontott szöveget írni. A költőnek, vagy költőknek azonban ez a vállalkozás (is) sikerült, még a kifejezetten elrontott darabokban is fedezhetünk fel nyelvi bravúrt; vannak köztük egészen jó rossz versek is. Ráadásul éppen ezek az önmagukban tobzódó szövegek mutatják meg – talán az egész bestiáriumban – a legszemléletesebben a nyuca szétírásában rejlő lehetőségeket. A „kísérő tanulmány” azonban ennek a potenciálnak a kiaknázatlanságára is rámutat. Erre csak egyet lehet mondani: több nyuca-verset a magyar irodalomba!
A következő négy fejezet során a nyuca alakja feltűnik a bölcseletben, a tudományban, a történelemben és a művészetben is. Ám, ha ekkorra már sikerült megfejtenünk, vagy legalább megsejtenünk valamicskét a bestiárium logikájából, könnyen kitalálhatjuk akár előre is, mi vár ránk ezekben a részekben: filozófiai értekezések, (ál)tudományos cikkek és ismeretterjesztők, történeti leírások, krónikák, valamint zenekritikák, művészeti témájú oknyomozások pastiche-a.
Kár, hogy innentől a korábbi passzusok stílusbeli és tematikai burjánzásához viszonyítva a nyelv és a koncepció is elkezd kifáradni. A poénok már nem minden esetben „ülnek úgy”, s kissé monotonná válik a sok, egymást követő cikk- és tanulmányimitáció. A nyelvi brillírozás is mintha kezdene alább hagyni, és több szövegben egyre sűrűbben ütik fel a fejüket az olyan, néhol már zavaróan modoroskodó kifejezések, mint a „Mint köztudott” és a „Mint ismeretes”, melyek az értekező stílusnak csak a felszínét kapargatják, és még az izgalmasabb bekezdéseket is erőtlenebbé teszik.
Szerencsére vannak kivételek, ezekben a fejezetekben is találhatunk kimagasló darabokat. Ilyen például a Nyuca a tudományban rész Nyucafogás kelepcével című cikke, melyben kitűnő elegyet alkotva a vadászati szakzsargonnal, csak úgy nyüzsögnek a hangzásra is szépen – néhol egyenesen líraian – csengő egyéni szóalkotások. (A hapaxoknál egyébként a kötet egészében érdemes elidőzni; már csak azért is, mert vannak köztük egészen megdöbbentő társítások, illetve megesik, hogy – mint ezesetben is – külön akusztikai élményt is nyújtanak olvasás közben.)
A Nyuca a történelemben nagy nyucaháborút megörökítő alfejezete azért is lehet különösen érdekes, mert jó (és még a kötetben is ritka) példa arra, mikor a szerzők nem a lényt igyekeznek meghonosítani az emberi történetiségben, azaz nem az ismert históriánknak regélik el egy nyucatuningolt, alternatív verzióját, melyben maga a nyúlmacska szükségszerűen csak mellékszereplő lehet a homo sapiens sapiens mellett.
Ebben a szövegben ugyanis a nyuca saját történelmi eseményt kap, melynek során az emberi ágencia háttérbe szorul, a folyamatokra ténylegesen hatni nem tudó megfigyelővé, olykor járulékos elszenvedővé devalválódik. Ennek ellenére itt is humán nézőpontból láthatunk rá a történetre, egy felkészült, haditudósítónak is beillő narrátor segítségével kerülnek emberi kontextusba az események, mely nézőpont, ha lehet, még inkább fokozza a nagy nyucaháború jelentőségét és a lakosságra gyakorolt állítólagos hatásait is – még ha az mára jószerivel feledésbe is merült…
A Nyuca a művészetben szakasz több darabjáról is elmondható, hogy ugyan a maguk módján izgalmas témákkal élnek, érdekességük, olvasmányosságuk mégis inkább az eredeti történeteiknek köszönhető. A nyuca motívum jelenléte a legtöbb esetben nem ad hozzájuk újabb, különösebben erős értelmezési szintet. Egy rejtőzködő Modigliani-festmény, a Szomorú vasárnap szuicid hatásának titka, egy őrült, magyar geológus rombolása – ezek önmagukban is fordulatos cselekményekkel kecsegtetnek; a nyuca ezekben a pikáns történetekben csak adalék, fűszer, mely nem biztos, hogy sokkal ízletesebbé teszi a főzetet.
Az Akik nyucává operáltatták magukat című rész talán annyival tűnik ki a fejezet többi szövege közül, hogy egy extrém, de aktuális fenoménre reflektál. Első olvasásra talán azt is hihetnénk, hogy írója erős túlzásokba esett a nyucalizáció különböző állomásainak részletezése közben, de egy kis Google-kutatás után (ajánlott keresési kulcskifejezések – csak saját felelősségre!: weird plastic surgery, people who changed themselves to look like animals etc.) szembesülhetünk vele, hogy csupán egy kicsit túlzott. A magukat állatszerűvé operáltató emberek, az „animalizáló” plasztikai műtétek és egyéb testi beavatkozások gyakorlata tehát nagyon is valós, gyakran önmagukban is szenzáció-számba menő jelenségek; a cabbitation ezeknek csak egy alműfaja lehetne, tehát a nyuca ezesetben is inkább „ízfokozóként” kerül a képbe. Persze, bármennyire is tiltakozunk néha ellenük, valahol mégiscsak szeretjük ezeket az ízfokozókat – a nyucásakat különösképp.
S, ha már a nyúlmacska ízvilágánál tartunk: a kötet utolsó passzusai között helyet kapó, Nyuca a gasztronómiában című fejezet szerencsére a lény újabb aspektusát tudja megmutatni így a bestiárium vége felé is. Bár már számos szöveghely anticipálta a teremtményben rejlő gasztronómiai lehetőségeket, elsőre talán kissé meghökkentő, morbid ötletnek tűnhet az írók részéről szó szerint is feltálalni a nyucát az olvasóknak, mégis üdítően hat ez szövegrész: darabjai szórakoztatóak, és végre másképp szólalnak meg, mint számos társuk az őket megelőző fejezetekből. A könyv e pontján még tud változni, tud vitalizálódni a nyelv és a nyuca alakja – annak ellenére is, hogy itt éppen feldolgozásra kerül. Végre egy újabb, emberi fogyasztásra alkalmasabb rész a nyucacsömör-közeli állapot gyors kikúrálására.
A bestiárium utolsó szakaszához, a Függelékhez érve először egy irodalmi pályázat meghirdetésének kulisszái mögé, és az arra beérkezett pályaművekbe pillanthatunk bele. A kötet szerzői ezúttal eltérő korú, nemű, kulturális és társadalmi hátterű pályázók bőrébe bújva írták meg a nyucát. A fiktív pályázat címe („Az én nyucám”), valamint a három, egymástól stílusban és meglepő módon még tárgyban is teljesen eltérő pályamunka arra emlékeztetheti a befogadót, hogy a nyuca nem egy „szilárd” motívum vagy megkövesedett lelet, hanem nagyon is élő, tovább- és újragondolható, sőt -gondolandó játék. Mindenkinek lehet saját nyucája, s nem baj, sőt különösen termékeny állapot, ha történetesen mindenkinek másmilyen. Hogy még több alfaját ismerhessük meg a teremtménynek, talán nem lenne teljesen őrültség ténylegesen is kiírni egy hasonló pályázatot…
A Függelék további részében a nyucáról szóló töredékeket olvashatunk, melyek közül zárásképpen hadd citáljam a következő rövid, mégis e különös lény misztériumát talán a legpontosabban megidéző sorokat: „A nagymamák nagyot nyelnek, ha a nyucára gondolnak. Ilyenkor szalonnazsíros, pihe bajuszkájukon megalvad a tejszőke fény.” (229).
„…a Nyuca lesz a végzeted, / békét sose hagy.”
Összességében megállapítható a Nyuca bestiáriumról, hogy az alapkoncepció kifejezetten izgalmas, akár a középkori bestiáriumok, akár a későbbi mockumentaryk hagyományai, illetve ezek egymásra gyakorolt hatásának tükrében vizsgáljuk a művet. A nyuca életrehívása a lokális, kisközösségi és egyéni emlékezetből, és szabadon engedése a magyar könyvpiacon nem csak a játékra, a különböző formák, stílusok, hangok és szerepek felvonultatására és összejátszására, valamint világépítésre ad alkalmat, hanem egyben olyan, időszerű felvetés is, mely irodalmi eszközökkel teszi idézőjelbe és forgatja ki a tudományos realitás, a hiedelmek és a konteók közti határokat, illetve a kánonismeretünket is.
A központi motívum, a nyuca eklektikus természetének köszönhetően a kötet formai és tematikai repertoárja is többnyire sokszínű. E hibriditásnak azonban vannak árnyoldalai; a műfaji és gyakran stilisztikai szempontból is önismétlő részek (pl. az álismeretterjesztő cikkek zömének) egymásra telepedése, illetve a nyuca elemi titokzatosságát és rejtélyességét a néhol már-már fárasztó humorra cserélő passzusok beárnyékolják a lény valódi, már a bevezetőben megsejtetett erényeit: az enigmatikusságot, a lappangást, a bestiát és mítoszát körüllengő feszültséget. Egyes szövegek esetében az lehet a benyomásunk, hogy a nyúlmacska alakja nem válik igazán történetszervező elemmé, mintha bármely más teremtménnyel vagy motívummal felcserélhető lenne. A nyuca ezekben az írásokban veszít valamit önnön nyucaságából.
De való igaz, ezekre a részletekre is szükségünk lehet az irodalom nyucalizációjához; ahhoz, hogy a lény megőshonosodjon a nyelvben, itt, nálunk, fanyűvők és feketepárducok országában is. Ez a nyelv megteremti, azonban sosem lesz képes befogni, végérvényesen saját rezervátumába zárni a nyucát, az ugyanis – félvad motívumhoz hűen – mindig továbbsurran a következő, majd az azt követő szövegre. Most éppen itt időzik. De ki tudja, hol bukkan fel legközelebb?
Felhasznált irodalom
[1] Boreczky Anna, „Az oroszlán bőg, a medve morog…”. A zirci ciszterci könyvtár Bestiáriuma = Bestiarium Zircense, ford. bev. Boreczky Anna, Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár és Zirci Ciszterci Apátság, 2016, 17.
[2] Egy eredetileg görögül, feltehetően a 4. században, Alexandriában íródott mű, mely körülbelül 50 – állatokról, madarakról és kövekről szóló – fejezetből állt, és a keresztény tanokat magyarázó eszközként volt használatos (https://www.abdn.ac.uk/bestiary/what.php)
[3] https://www.abdn.ac.uk/bestiary/what.php
[4] Boreczky, 19–20.
[5] Uo., 13.
[6] Uo., 14.
[7] Uo., 15.
[8] A példák forrásai: Bestiarium Zircense, ford. bev. Boreczky Anna, Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár és Zirci Ciszterci Apátság, 2016. és Physiologus. A Zsámboki-kódex állatábrázolásaival, ford. Mohay András, Budapest, Helikon Kiadó, 1986.
[9] A kifejezést Péczely Dórától vettem át, aki A Nyuca eljövetele című könyvbemutatón használta a nyuca világára vonatkozóan. A kötetbemutató eseményről készült videófelvétel megtekinthető a következő linken: https://www.youtube.com/watch?v=mK3RLRr64k4
[10] Miklósvölgyi Zsolt, Nemes Z. Márió, Hungarofuturista Kiáltvány, 2018. január 10. (https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/hungarofuturista-kialtvany.html)
[11] Note to self: ez a lény engem is olyan szóhibridek teremtésére késztet, melyekről sosem hittem volna, hogy valaha is leírom őket.
