Kovács Eszter a Pagony könyvkiadó főszerkesztője és egyik alapító tagja. A főként gyerekkönyvekkel dolgozó szerkesztővel többek között a gyerekeknek szóló szövegekkel történő munka speciális kihívásairól, valamint a magyar gyerekirodalom hazai és nemzetközi helyzetéről, kilátásairól beszélgettünk.
Más a saját könyvkiadódban szerkesztőként dolgozni, mint valaki más megbízásából?
Az, hogy valaki a saját könyvkiadójában szerkesztő, teljesen más dimenzió. Húsz évvel ezelőtt, amikor még nem volt Pagony, tulajdonképpen pont a lényegét nem értettem ennek. Mármint a szerkesztés lényegét igen, de egészen más az, hogy most arra is figyelnem kell, hogy egy könyv rentábilis legyen, vagy legalább behozza az árát. Azelőtt úgy voltam szerkesztő, hogy csak a szövegekkel foglalkoztam, pedig szerintem a munka legizgalmasabb része a kiadói portfólió építése: hogy azt mondod, itt a Pagony, és tessék, nézd meg, mi ez. Ennél a munkafolyamatnál figyelembe kell venni, milyen szerzőid vannak, milyen brandet építesz, melyik korosztálynak mit szánsz.
Persze ez főleg kiadóvezetői vagy főszerkesztői feladat, ezzel nem kell minden szerkesztőnknek foglalkoznia, de nálunk nagyon demokratikusan megy a dolog: öten vagyunk a szerkesztőségben, és teljesen közösen gondolkodunk. Már a legelejétől benne vagyunk a folyamatban, hogy mi legyen a következő könyv, ki legyen a szerző és az illusztrátor, kivel üljünk le együtt gondolkodni, hány éveseknek szóljon a kiadvány. Aztán ha van már konkrét ötlet, akkor pozícionáljuk, milyen terjedelmű legyen satöbbi.
Melyiket szereted jobban, ezt a fajta kiadóvezetői-menedzseri pozíciót, vagy a csak szövegekkel való munkát?
Nem tudom, mert nekem úgynevezett “sima szerkesztői” munkám tényleg nagyon rég volt… Végső soron azt hiszem, ez a kettő együtt izgalmas.
Ha nem indult volna el a Pagony, akkor is szívesen foglalkoztál volna gyerekkönyv-szerkesztéssel?
Akkor is biztos szerkesztő lennék, de az nem valószínű, hogy a gyerekkönyvek területén. Ha párhuzamos valóságban képzelem el magam, akkor a Magvető szerkesztője lennék. Nagyon szívesen dolgoztam volna náluk. Mindig annyira a kortárs magyar irodalommal foglalkoztam, hogy biztos valami hasonló kiadóba kerültem volna.
Mindig is úgy tekintettem a Magvetőre, mint a mi testvérkiadónkra. Azt szoktam mondani, hogy szeretnék olyan lenni a Pagonnyal a gyerekkönyvekben, mint a Magvető a felnőttben. Nálunk is legnagyobb arányban kortárs magyarok szerepelnek, ahogyan náluk is.
A gyerekkönyvszerkesztésnek mik a nehézségei?
Kicsit alkalmazottabb dolog, mint a felnőtt könyveké. A gyerekirodalomban nagyon meg kell szabni, hány éveseknek írsz, nagyon pontosan ki kell találni a célközönséget. Itt az a legeslegelső, hogy melyik korosztálynak fog szólni a könyv: kettőtől hat éves korig? Tíztől tizenkettőig? Az írónak pedig muszáj megfelelnie a korcsoport kritériumainak, és muszáj, hogy teljesítse a célközönség életkori követelményeit. Picit kevésbé lehet itt talán bármit csinálni, mint máshol. A korosztály besorolás néha a szerzők fejében nem teljesen tiszta, de mi a húszéves tapasztalatunkkal tudunk ebben segíteni. Ez felnőtteknek szóló irodalomnál kevésbé szigorú szempont.
Megesik, hogy nem sikerül eltalálni a könyv célközönségét jelentő korosztályt?
Igen, persze. De ez érthető, hiszen annyira más minden gyerek. Különbözőek. A szülők viszont nagyon megkövetelik, hogy tüntessük fel, hány éveseknek szánjuk a könyveinket, pedig régen mi sem írtunk életkori ajánlást a pagonyos kiadványokra. Ami mondjuk érdekes, hogy amire Hollandiában azt mondják, hogy 8+, az Magyarországon 10+. Tehát külföldön sokkal érettebbként, felnőttebbként kezelik a gyerekeket.
Hogyan látod a magyar gyerekirodalom helyzetét világszinten?
Már nem látok olyan nagy különbséget, mint régen. 2006-ban voltunk először Bolognában a könyvvásáron, és akkor úgy éreztük, hogy hú, nagyon távol vagyunk ettől a szinttől. Ezt főleg képileg mondom, mert ott nagyon domináltak az illusztrációk. Külföldön képközpontúbb, képfókuszúbb a gyermekirodalom, az öt-tízéves korosztálynak szóló könyvek pedig kimondottan azok. Már itthon is vannak szép gyerekkönyvek, bár közel nem olyan formabontóak és innovatívak, mint mondjuk Franciaországban, Olaszországban vagy akár Lengyelországban…
Másrészről Magyarországon sokkal szemérmesebbek a felnőttek: kevésbé mernek bármiről beszélni a gyerekekkel, valamilyen szinten burokban tartják őket. De nagyon sok téma megtalálható már a magyar piacon is, nézzük csak akár a Pagony kínálatát – nagyon jó szövegeket és képeket lehet találni. A képeskönyv viszont sokkal kevésbé tud nálunk meghonosodni. Valamiért itthon mi, szülők annyira szövegközpontúak vagyunk, hogy már a négyéves gyerekeknek is olyan könyveket szeretnénk venni, amelyekben a szöveg dominál, ami sokáig kitart. Gyakran jönnek hozzánk vásárlók azzal a kéréssel, hogy olyan gyerekkönyvet szeretnének, amiben van legalább négy-öt mese.
Azt még el kell mondanom, hogy a magyar gyermekirodalom a nemzetközi színtéren sajnos nem nagyon létezik, pedig nagyon szeretnénk, hogy világszinten is láthatóvá váljon egy-két olyan szerző, akik szerintem abszolút megérdemelnék, hogy lefordítsák a könyveiket, de sajnos még nem sikerült ezt elérni.
Ez miért lehet?
Egyrészt az óriási piacok miatt: angolszász, francia, olasz satöbbi… Ők főleg eladni szeretnek, nem pedig venni. Tehát inkább a kis nyelvek, mint mi, tudunk vásárolni tőlük, és nem fordítva.
De ettől függetlenül is ez szinte lehetetlen küldetés, nagyon-nagyon nehéz dolog. Az, hogy például a lengyeleknek ez mégis sikerült, annak köszönhető, hogy él náluk egy világhírű rajzoló–illusztrátor páros, akiknek elképesztő könyveik vannak, és az egyik ilyen kötet sikeresen utat nyitott számukra a világ felé. Vagy ott vannak az észtek, akiket pedig állami szinten nagyon támogatottak ebben.
A mi helyzetünkben ez hatalmas és kitartó munkát igényel, és azt, hogy valaki csak ezzel foglalkozzon. Mi rendkívül picik vagyunk, és most alapból is olyan hírünk van nemzetközileg, ami nem túl jó ajánlólevél.
Szomorú, hogy ezen a szinten semennyire nem vagyunk jelen, de azt látom, hogy más kicsi országok is szenvednek ettől. Biztos, hogy valahogyan be lehet törni erre a piacra, de egyelőre nem sikerült. Mi rajta vagyunk mint Pagony. Mint Magyarország…
Vannak olyan külföldi trendek, akár a gyerek-, akár az ifjúsági irodalom területén, amik még nem jutottak el Magyarországra, de te örülnél neki, ha itthon is megjelennének? Gondolok itt akár a woke mozgalom által népszerűsített témákra.
A magyar piac nagyon kicsi, szóval mindent egy kicsivel nehezebb megtalálni benne. Arányaiban viszont itt is nagyon sok minden kapható, gondoljunk bármilyen stílusra vagy témára. De nem elég, hogy valami tematikusan szerepel a könyvekben, hanem fontos az is, hogy milyen maga a könyv. Nálunk sok esetben irodalmibb módon jelennek meg ezek a témák, mint mondjuk az angolszász kiadványokban.
Jó példa erre az örökbefogadás témája. Mi nagyon rég szerettünk volna megjelentetni ilyen kötetet, de hiába néztünk meg rengeteg külföldi kiadványt, valahogy egyik sem nyerte el a tetszésünket. Akkor találkoztunk Paulon Viktóriával, aki megírta a Kisrigók című meseregényt – aki azt olvassa, az egy igazi mesét olvas, amiben egyébként három gyerek szülőt keres, de mivel elsősorban mese, nem csak az örökbefogadott gyerekek számára lehet érdekes, hanem mindenkinek.
Szóval én ezt keresem mindig, és ezt találom fontosnak: hogy valami jó irodalom legyen, és nem azt, hogy direktben szóljon erről vagy arról. Az már inkább programkönyv. Persze nálunk is van pár ilyen. Szóval nem mondanám azt, hogy van kimondott hiány jelenleg a piacon, mert bár minden témából elférne több könyv, azért a legtöbbjükből lehet találni jópárat. Csak az a kérdés, hogy mindezt hogyan tálaljuk, milyen a könyv minősége.
Mennyire sikeres a marketingetek a fiatalok felé, milyen a YA helyzete a Pagonynál?
A Pagony abban jó, hogy szülőket érjen el, és nagyon jól tud velük kommunikálni, de a fiatalokat már kevésbé sikerül. Egyébként érdekes módon azok a könyvek mennek nálunk jól, amik szépirodalmi kötetek, az antológiák például: Budapest-OFF, Szívlapát, Lehetnék bárki, a fiataloknak szóló szépirodalom – illetve van a Tilos az Á-nak egy ismeretterjesztő vonala, például Nényei Pál Irodalom visszavágja vagy Fenyő D. György könyve, az Útikalauz a vershez. Ezeket is szeretik.
Azt gondolom, hogy a Pagony a gyerekkönyvekben, mondjuk 12 éves korig nagyon jó, nagyon értjük, mit kell csinálni, hogyan kell hozzájuk szólni, de a kamaszban kicsit kevésbé vagyunk otthon. Azt hiszem, vannak nálunk jobb könyvkiadók ezen a területen… lehet, hogy ez nem a Pagony feladata. Ettől függetlenül vannak young adult könyveink, csak kicsit visszavettünk az iramból, kicsit abbahagytuk a kísérletezést. Jelenleg, amit nagyon fontosnak találok, az az, hogy a kortárs magyar szerzőknek, akár fiatal pályakezdőknek is megjelenési lehetőség biztosítsunk. De azt már nem feltétlenül tartjuk annyira a feladatunknak, hogy mondjuk kortárs amerikai szerzők ifjúsági köteteit kiadjuk.
Az egyik interjúdban így fogalmaztál: „A jó mese nem gügyög, nem ereszkedik le a gyerekekhez, és nem akar mindenáron megtanítani nekik valamit”. Ezt ki tudnád fejteni egy kicsit hosszabban? A nevelési szándékot nem találod olyan fontosnak?
Az egyik, amit kerülni szeretnék, az a didaxis, a másik pedig a gügyögés. A gügyögés az, amikor hülyének nézzük a gyereket, a didaxis meg az, amikor tanítani akarunk, de nagyon direkt módon. Nekem nem azzal van a bajom, hogy tanulsz egy könyvből, mert nyilván tanulsz, csak indirekt módon tanulj. Például az egyik legrégebbi gyerekirodalmi klasszikus, az Emil és a detektívek egyáltalán nem didaktikus szöveg, de kiderül belőle, hogy Emil milyen személyiség – okos, vagány, kedves, segítőkész, igazi csapatjátékos –, tehát nagyon is pozitív példát mutat, de a regény nyilván nem erről szól, és nem erre tanít. De ha elolvasod az Emil és a detektíveket, több is lettél tőle, ilyen értelemben is…
Hogyan vélekedsz a csak szórakoztatási célt szolgáló kötetekről, kerülitek-e a megjelentetésüket?
Én azt gondolom, hogy egy jó szórakoztató regényt nagyon nehéz megírni. Főleg szerkesztőként mondom ezt. Nekem egyáltalán nincs bajom azzal, hogy van ilyen meg olyan műfaj. Minden jöhet, csak a műfaján belül legyen jó, ilyen értelemben nem vagyok sznob. Látom, hogy egy könyvnek a dramaturgiáját felépíteni, minden szálát elvarrni iszonyatosan nehéz dolog. Nem szeretem azt, amikor a hollywoodi filmekről lekicsinylő kritikát írnak, hiszen rendkívül profi munka áll a hátterében, és különben is a maga műfajában kell vizsgálni. A jó mestermunkát nagyon nagyra értékelem.
A Pagonynál vannak olyan szerzőink, akik nyelvileg nagyon tudnak valamit, de mondjuk sztoriban meg dramaturgiában nem olyan erősek. Vannak, akikkel fordítva van. Az, hogy mind a kettő igaz legyen valakire, nagyon ritka. De a szerkesztőnek ez is a feladata: hogy észrevegye, ki miben jó, és amiben nem jó, abban tudjon neki segíteni.
