Egy könyvön belül bejárható-e a távolság a magyar mondavilág és Ámi Lajos (1886-1963) apagyi cigány mesélő meseuniverzuma között, vagy csupán az a közös bennük, hogy Lázár Ervin élete utolsó éveiben mindkettő történeteivel foglakozott? Az Ámi Lajos történeteit átdolgozó Az aranyifjítószóló madár (Osiris) 2001-ben, a Magyar mondák (Osiris) 2005-ben jelent meg, 2020 őszén pedig a Móra Könyvkiadó a két könyv történeteit a Korona és kard című kötetbe szerkesztette, ezzel meghívva az olvasót a két hagyomány egymás mellett olvasására.
A Korona és kard tizenhat, néhány oldalas magyar mondát és kilenc, esetenként több-tíz oldalas roma mesét tartalmaz. Elsőként a mondák, a kötet második felében pedig a mesék szerepelnek, mindkét szövegtípust Herbszt László a kódexek királyábrázolásait idéző, rozettamotívumokkal, levelekkel és indákkal ékesített, aprólékos illusztrációi kísérik. A könyvtárgy maga is ezt a kódexolvasó világot hívja elő, vastag, matt fényű, mázolatlan papírt használ, a főszövegek betűtípusa is kövérebb, a címeket pedig további levél-inda motívumok választják el a főszövegektől.
A látszólag hagyományos olvasást kívánó kötet szövegében azonban igyekszik túllépni a hagyományos mondaolvasás gyakorlatán. Nem pusztán arra törekszik, hogy az olvasó megismerje ezeket a történeteteket, hanem valóban beavatja őt a mondavilágba, így nemcsak egy jól festett, tankönyvekből ismert, valóságmaggal rendelkező, de történelmi hitelességgel mégsem bíró, a nemzeti identitást meghatározó tudásnak az átadása történik olvasáskor, hanem tényleges mesélés.
A mondák történetei más-más perspektívából szólalnak meg, már felütésükben kiderül, hogy kit követünk végig a történeten, így például az Attila kardját megtaláló fiú történetében (Isten kardja) Attila csupán egy pillanatig jelenik meg, és a fiú nincs is igazán tisztában a hódító eredményeivel, a vérszerződés elmesélése a hírvivő érkezésével kezdődik (A vérszerződés), Botond történetében pedig Konstantinápoly nagyságának meghökkentő volta áll a szöveg középpontjában.
Az általánosan ismert – és az alsó tagozatos olvasókönyvekben szereplő – Lengyel Dénes Régi magyar mondák című gyűjteményének (Móra, 1972) részletei esetében, noha felnőttként fellapozva látható, hogy abszolút megmunkált, de szikár, távolságtartó szövegekről van szó, a szerzője nem gyerekként tekint az olvasójára, hanem úgy, mint aki már ismeri a mondaolvasás hagyományát.
Lázár Ervin szövegei, szövegvariációi ehhez képest egészen mások: történetei nem egy távoli, nemzeti múltból szólalnak meg, hanem lelket lehel a beszélőibe.
Lázár Ervin nem újraírja ezeket a történeteket, szakítva az akár több száz éves hagyományos, szinte mondajegyzői gyakorlatokkal, hanem épít az elődei munkáiból, azokat átdolgozza a mai gyermekirodalom elvárásai szerint.
Miközben a hagyományos, az elsősorban a nemzettudat fontos történeteinek megismerésére fókuszáló mondaolvasás sosem gondolkodtathatja el a befogadóját arról, hogy milyen lelki állapotban van az adott szereplő, a hazaszeretet lángolása vagy a lovagi becsület megőrzése mellett milyen motivációi lehetnek, addig Lázár ezekre a mozzanatokra mutat rá. Például a Rómába koronáért igyekvő lengyel és magyar főpapok örülnek, hogy találkoznak az úton (Szent István koronája), az esti áhítatosság közben Gizella királynét a függöny lebbenése és a felé tartó óvatos léptek zaja is zavarja (A veszprémi Gizella-kápolna), Zotmund pedig fél attól, hogy halászként nem fog tudni beilleszkedni a vitézek közé, és megnyugszik, amikor a hőstette után úgy tűnik, sikerül:
A borzas magához ölelte, és Zotmundban szétáradt a mérhetetlen öröm. »Most már biztosan befogadtak« – gondolta, s csak akkor vette észre, hogy mennyire fáradt.” (Zotmund, 48.)
Ugyanakkor a gyűjtemény nem mond le arról, hogy jelölje a nem kollektív hozzáférés korlátait. Például ha a szavak alkalmasak voltak arra, hogy a mondavilág hangulatát vagy a kor sajátos életmódját azokkal mutassák be, akkor a szerző nem keresett a hagyományos elbeszélésben szereplő szavak helyett olyanokat, amelyek azoknak a jelentéseit feloldhatnák. Ily módon például az alabárdos, a varkocs vagy a kepe szó jelentéséről csak a könyv végén található szójegyzékből szerezhetünk tudomást.
Ámi Lajos meséinek átdolgozásával is hasonló feladatot végez Lázár Ervin, hiszen alapvetően azok sem elsősorban gyerekeknek szóló szövegek, és még a – csupán pár évtizede lezárult – élő, cigány mesélői hagyományából szólalnak meg, nem szépirodalmi, gyerekirodalmi normák mentén. Több esetben a szövegnek nem is alakult (még) ki a címe, az azonosítást valamilyen fontos jegy, a helyszín, vagy a történetben ismétlődő szöveg végzi el, például: Egy országban hét esztendeig ásnak egy kutat, és nem tudnak vizet venni vagy Mikor a cigány vállára vette a botját: „Megyek az Istent megölni”.
Ezzel együtt is, ezek a mesék nem függetlenek sem a magyar, sem az európai népmesei hagyományoktól. Ahogy a Terülj-terülj asztalkám vagy Az okos lány történeteinek számos nemzet népmese világában megvannak a jegyei, úgy a cigány mesék sem maradnak ki a népmeseáramlásból. Így a magyar népmesehagyományból is ismert szorgalmas és rest lányok, vagy Király Kis Miklós alakja és a Terülj-terülj asztalkám mese varázstárgyai ebben a kötetben is megidéződnek.
Király Kis Miklósnak a kötetben szereplő, terjedelmében és felépítésében az orális mesemondást idéző huszonhat oldalas meséje alatt több próbán kell megméretnie magát, mint a stilizált magyar népmesében, ugyanis ha a mesélő érzi, hogy figyelő közössége van, gyakran új és új helyzetek elé állítja szereplőit, a király nem adja még az első próbák után oda a lánya kezét, vagy más is eltűnik a király családjában.
Ámi történeteinek valódi bája a többségi olvasó számára abban rejlik, hogy a XX. század második felének jelenségei még megjelennek a mesevilág történeteibe keverve.
A szereplők a híreket az újságokból szerzik, a hagyományos, számunkra is ismerős, meseszerű király fényképkészítéssel biztosítja, hogy senki ne szökjön el az országából (1954-ben vezették be a személyi igazolványt), és többször letelefonál a vasgyárba, de a telefonálás álomban is történhet: „A két bátyám álmomban hazatelefonált, hogy menjek segítségükre” (Az aranyifjítószóló madár).
Bunkó Vince sem veheti még el a királylányt, miután legyőzte a százembererejű bajnokot, mert előtte le kell szolgálnia a katonaéveit, majd egy következő csatában csupán Vince fegyvere segíthet, hiszen „Vincének orosz fegyvere volt, ötezer golyót is ki tudott lőni” (Bunkó Vince és a százembererejű bajnok). Az igazságos herceget pedig megválasztják párttitkárnak, míg a többieket elűzik: „egymaga marad az országban az urak közül” (Az aranygerlice). A roma karakterek a mesékben is kisebbségi helyzetben vannak, de furfangjuk, szorgalmuk vagy jócselekedeteik, ahogy a magyar népmesék szegény legényei előtt, úgy előttük is megnyitják a mobilizáció lehetőségeit.
A szegény ember, aki gombával kereskedett című mesében például – mely esetében szintén szemléletes a címadás sajátságos gyakorlata, ugyanis a történet nem a szegény emberről szól, hanem a szakácsnő fiairól, de a szegény ember a mese első megjelenő szereplője – a vagyon egy vágyott polgári élet lehetőségeit jelenti: „A fiatalember egyik kávéházból a másik kávéházba járt a fogadott testvérével. Mentek filmzenét hallgatni, hol ezt, hol azt, mindig szórakoztak, újságot olvasgattak.” (190.)
Ámi meséi a még létező orális hagyományban a mobilizációban rejlő lehetőségek felmutatása mellett a családi és közösségi tudás továbbadását is elvégzik. A jeleneteikben többször tűnik elő, hogy a munkáért pontosan annyi pénzt fogad el a szereplő, amennyit megérdemel, hogy a szülőket, és egyáltalán a kort becsülni kell, és hogy a lovakat nem lehet bántani: „Miért tűröd, hogy a huszonnégy fejű sárkány úgy belevágja egyik oldaladba a sarkantyúját, hogy a másikból meg kijön? Ne hagyd magad kínozni!” (Király Kis Miklós-mese, 134).
A mondák és a mesék átiratának sajátosságait vizsgálva azt látjuk, hogy valójában Herbszt László képei – hiába gyönyörűek – nem mozognak együtt sem a mondákkal, sem a mesékkel. A mondákat Lázár Ervin a krónikavilágból emeli át a mesék nyelvi és narrációs regiszterébe. A hagyományozódás feladata csupán annyi volna, hogy olyan történeteket adjon át, amely segíthet az egyént elhelyezni a közösségében, és a közösségét a nagyvilágban, Lázár Ervin viszont empátiát ébreszt, és nem sematizált hősöket, hanem élő embereket ábrázol.
A roma mesék esetében a hagyományos illusztrációk azért működnek nehezen, mert ezen szövegeket nem csiszolta meseszerűre több száz évnyi írásbeliség saját normarendszere, nem is a régmúlt időkből szólnak hozzánk, hanem egy folyamatos jelenből, ahol minden meseszerű a mese részévé is válik.
A könyv két világának szintézise éppen annak a kérdése, hogy hogyan volnának folytathatóak a magyar mondavilág történetei, azok hogyan vallanának például a második világháború utáni viszonyokról, vagy hogyan szólalnának meg a hírek felgyorsult terjedésének korszakának küszöbén. A roma közösségeknek Ámi Lajos idejében nincsenek még írott emlékezetben őrzött történelmi hősei, ahogy egyáltalán írott emlékezete sincs, így a meséknek nem is lehetnek mondai szereplői.
A kötet nem tesz egyenlőségjelet a két szöveghagyomány közé, de azt mondja, hogy ezek az anyagok egymás mellé tehetőek. Felmutatja, hogy a közösen átélt történelem nem jelent közös néphagyományt, hiszen a két, oralitásban létező korpusz lejegyzése – és ezzel a szövegek rögzülése – között eltelt több száz év nem nyomtalanul telt el. Lázár Ervin átiratai azonban, talán mert külön könyvekben is jelentek meg, képesek a gyerekirodalom nyelvével és figyelmével őrizni a különbségeket is.
A cikk az Innovációs és Technológiai Minisztérium UNKP-21-2- SZTE- 145 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
