A felnövés kataklizmaként, saját jellemhibáink meghaladáseként jelenik meg Schwechtje Mihály rendező Félúton Berlinbe című debütregényében (Tilos az Á Könyvek, 2022). A díszletek a szerző és a műfaj tekintetében is ismerősek lehetnek, a történet azonban nem mindig abba az irányba halad, amerre elsőre gondolnánk.
A felnövés kiapadhatatlan téma az irodalom és a film tekintetében is, ennek pedig valószínűleg igen egyszerű oka van: mindenki tud hozzá kapcsolódni. Mindannyian ismerjük a botladozásokat, a kudarcokat, az egész kamaszkort, ami később, felnőttként már egyszerre tűnik viccesnek és tragikusnak. Ilyen témák feldolgozásakor azonban felvetődik az a kérdés, hogy meddig lehet még újat mondani. Az új persze itt nem feltétlenül jelent forradalmi rádöbbenéseket, sokszor elég lehet az izgalmas korrajz vagy épp az újszerű nyelvezet. Schwechtje Mihály első regénye felhasználja a műfaj toposzait (passzív, a történet előrehaladtával folyamatosan aktivizálódó főhős, a menő srác – laza barátnő páros, a szülők házasságának válsága stb.), ám a felnövést nem külső tényezőktől teszi függővé, hanem a főhős saját személyiségfejlődésére bízza.
„Nem is emlékszem, hogy valaha beleugrottam-e csak úgy bármibe. Mindent százszor átgondolok, és minden döntés csupa szorongás” – fogalmaz magával kapcsolatban Vivi, a történet főszereplője és egyben narrátora. Valahol a Dél-Alföldön járunk; a család megélhetése érdekében a lány apjának külföldön kell munkát vállalnia, míg az anya itthon marad és magára vállalja a gyereknevelés terhét. Az ismertetett élethelyzetből tehát Vivi számára az, hogy jó eséllyel felveszik majd tanárképzőbe, és ezáltal Szegedre, a nagyvárosba kerülhet, óriási eredmény lenne – szinte a legtöbb, amit el lehet érni. Ám a lány idővel egyre inkább úgy érzi, hogy ő tulajdonképpen nem is akarja ezt.
A Félúton Berlinbe szinte végig a csapdák elkerüléséről szól. Az első ilyen buktató, amit a szerző sikeresen elkerül, hogy túlságosan passzívnak ábrázolja a főhőst. Habár általában könnyen szimpatizálunk a sodródó szereplőkkel, egy ponton túl ez kontraproduktívvá válhat, ha a befogadó azt érzi, hogy az elmaradó jellemfejlődés már a cselekmény menetét akadályozza, repetitívvé teszi azt. Ebben az esetben azonban ez nincs így, Vivi ugyanis nem szélsőségesen bizonytalan; folyamatosan megkérdőjelezi magát, de minden változásra konstruktívan reagál. Ragaszkodik a gimnáziumi barátokhoz, a családhoz, miközben indulásvágya pillanatról pillanatra erősödik.
A család megjelenése fontos lesz a továbbiakban is. A szerző eléri, hogy már akkor érezzük Viviék családjának alapvető működésképtelenségét, mikor még a cselekmény fordulópontját jelentő félrelépés meg sem történik: a külföldön dolgozó apa felől csak néhány hetente hallanak, az itthoniak pedig érzelmileg nem nyújtanak megfelelő támaszt a lánynak.
Anya kábé négy témáról szeret beszélni, úgymint pletykák a kozmetikából (…). Azt hiszem, az volt a baj, hogy éppen mindig kinőttem azt a korszakot, amibe az öcsém belenőtt.”
A szerző finoman helyez el minket térben és időben, miközben nem bravúros, de stílusdöccenőktől mentes szövegvilágot alkot, ami nem próbál erőltetetten trendi lenni. Kisebb hiányossága azonban a könyvnek, hogy a családtagok közül egyedül az apa szemszögét mutatja be részletesen – igaz, az övét nagyon szépen és érzékenyen. Talán az egész regény legerősebb része, ahogyan a szerző azt az apát ábrázolja, aki mindent a családjáért áldozott fel, és akinek a létező legnagyobb boldogság, hogy a lánya többre viheti, mint ő valaha. Ezzel együtt azonban hiányzik a többiek története; a kisebb testvéré még annyira nem is, de a kamaszgyerekét egyre inkább elvesztő, a férjét csak néhány havonta látó, intimitásra vágyó anya helyzetében szintúgy ott lenne a dráma.
Ha ilyen a család, akkor jobbnak kell lennie a választott családnak, azaz a barátoknak, gondolhatnánk, ám nem ebben a történetben. A legjobb barátnő, Szilvike ábrázolásából (főként a szöveg más aspektusaival összevetve) bántóan hiányzik a mélység, ő így csak egyszerű díszlet, Eszter didaktikus ellentéte, a többi barátnő pedig még ehhez képest is elnagyoltan, egy-egy jól körülhatárolható jellemvonás nyomán jelenik csak meg.
Ennél jóval izgalmasabb azonban a két fiú, Gergő és Balázs karaktere. A felnövéstörténetek narratív kliséje a szerelmi háromszög is, ahol a főhősnek két nagyon eltérő, ám egyaránt vonzó partner közül kell választania. A Félúton Berlinbe már ezen is csavar egyet, hiszen nem olyan egyértelmű a két fiú közötti különbség. Talán Balázs tűnik visszafogottabbnak, felelősségteljesebbnek, ám ezen a ponton nagyon fontos felhívni a figyelmet a narrációban megjelenő erőteljes szubjektivitásra. Gergő ugyanis abból a szempontból az elvárások terméke Vivi számára, hogy a fiú külsejéből adódó testi vonzalmon túl őt még a környezete is erőlteti a lányra. Gergő tehát egyfajta konvenció, míg Balázs az első, mindent elsöprő szerelem, épp ezért a róla szóló részek stilárisan is patetikusabbak, és jóval inkább érvényesül bennük a lány egyéni megélése.
Amit Schwechtje a két fiúval véghezvisz, az tulajdonképpen nem különbözik érdemben attól, amit már a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 című filmjében is megcsinált (nem ez egyébként az egyetlen filmes kapcsolat, a Ballagási cipő elnevezésű rövidfilm mintha konkrétan ennek a könyvnek egy momentumából született volna). A szerző árnyalja a klasszikus macsó – ebben az esetben Gergő – karakterét, ugyanakkor bemutatja, hogy a jófiúval kapcsolatos első benyomások sokszor igen torzak. Azonban még ez sem ilyen egyértelmű, visszautalva ugyanis a narráció elfogultságára, Vivi sokszor csak belelát/beleképzel bizonyos dolgokat Balázzsal való kapcsolatába.
A konkrétan és metaforikus értelemben is megjelenő út végén a lány az apukája és szerelme segítségével eljut Berlinbe. És bár elsőre közhelyesnek hangzik, de ebben az esetben tényleg nem a cél a fontos, hanem az odáig vezető ösvény, Vivit ugyanis nem a megváltás várja Berlinben: a nagy szerelem elmarad, és könnyen lehet, hogy a családja sem lesz már ugyanolyan, de a lány végső soron boldog. Először mert váratlanul beleugrani egy szituációba, először vállalt kockázatot. Élt, de úgy igazán.
Asszem, nincs menekvés. Ez a jól vagyok, szarul vagyok, izgulok, szorongok, vágyakozok, boldog vagyok, de kicsit szégyellem mindig így marad, amíg tart az élet. Talán mert ez maga az élet.”
Vivi tehát végigment egy úton, és most elindult egy másikon, azon, melynek végén megtalálhatja saját magát. Hogy az hol lesz, egyelőre nem tudni. Talán éppen félúton Berlin felé.
