A magány és a szomorúság rendkívül érzékeny téma, a mesék által viszont olykor a felismerés, majd a megoldás útjára léphetünk. Nem csak gyerekek számára lehet tanulságos Boldizsár Ildikó író-meseterapeuta és Szegedi Katalin illusztrátor Amália álmai – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról című mesegyűjteménye, amely az előző évben a Magvető Kiadónál látott napvilágot.
Amália karaktere ismerős lehet a szintén Szegedi Katalin által illusztrált Boszorkányos mesék (Móra Kiadó, 2006) című kötetből. A fiatal, tűzvörös hajú és csodaszép boszorkányt ezúttal a világ legszomorúbb kis varázslényeként ismerhetjük meg. Boldizsár Ildikó kilenc meséje egy érzékeny lányt, egy rendkívül törékeny világot mutat be. A problémákból való kilábalás színtere az álom, az ébredés pillanatával legtöbbször megszűnik a tehetetlenségérzés, a bánat.
„Egy esős, őszi napon, amelyen tizenhat éves lett, elbúcsúzott társnőitől és tanítómestereitől, és egy kicsiny kunyhóba költözött az erdő bal sarkába, az óriási vén diófa alá.” Vajon mi történhet a boszorkánnyal azután, hogy elbúcsúzott társaitól, majd elköltözött egyedül egy kunyhóba? Nos, Amália kettős terhet cipelt, hiszen még egy átokkal – azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük így – is együtt kellett élnie: ha nem térít el minden földi halandót az eredeti céljától, mérhetetlen szomorúság lesz úrrá rajta, boldogtalan lesz.
Egy nap azonban Amáliát sajnos utoléri a sors, egy királyfi ugyanis mégis továbbáll egy szebb lány eszménye miatt, az egyedül maradt lány szívébe pedig örökös vágyódás, meg nem szűnő fájdalom költözik. A lány sorsán keresztül a könyv azt is bemutatja, hogy ha valaki magára marad és szomorú, könnyen elhagyhatja magát, a boszorkány viszont elég bátor és erős ahhoz, hogy kilábaljon a depresszióból, újra rendezgetni kezdje a pöttyösbögre-gyűjteményét, s belekacagjon a világba.
A természetközeli boszorkány meséről mesére a növény- és állatvilág varázsába kerül. A természet az illusztrációkban eleven, gyönyörű színkombinációban elevenedik meg. A pipacs, a vadvirágok királynője visszatérő virágmotívum, ami Amália hajával egyforma színben pompázik. A tenger egyetlen szerelmeseként és az esők szakértőjeként is megismerhetjük Amáliát – ez utóbbinál markáns érzelmi helyzetből indulunk ki: „Egy ideje Amáliának csak akkor van jókedve, ha az eső esik […]”. A mesék többsége egy intenzív érzelmi állapotból egy másikba tart, vagyis a feloldási folyamatot követjük végig – mindezt úgy, hogy közben a környezet bemutatása nem válik másodlagossá.
A sírás felszabadító ereje több mese visszatérő mozzanata. Ilyen például az, amikor a kis boszorkány a sírásról álmodik a Virág-Síró-Asszony című mesében. Hatalmas erővel bír ez a kis történet is, hiszen a gördülékenyen megkomponált mondatfüzéreken keresztül a szöveg üzenete korosztálytól függetlenül a szívbe talál, s oldhatja azt a társadalmi berögződést, miszerint nem illik sírni mások előtt (különösen a fiúknak).
A rövid mesék érdeme, hogy nem tabusítják azokat az érzelmeket, amik miatt valójában sosem kell(ellene) szégyenkeznünk. Sőt, tovább boncolgatják a lélek rejtelmeit, egyre mélyebbre és mélyebbre fúrnak, segítenek az olvasónak az önismeret útjára lépni és feloldási mintákat adnak. Finom és elegáns, érzékeny közelítés ez a szomorúsághoz vagy éppen a szorongáshoz, amelyet egy-egy nehezebb életszakasz, de még egy váratlan, apróbb történés is előhívhat.
Kiemelt kép: Szegedi Katalin illusztrációja a kötet Emília című meséjéhez.
Forrás: a Magvető Kiadó Facebook oldala
