Már 114 éve, 1908. szeptember 30-án mutatták be az irodalmi Nobel-díjas Maurice Maeterlinck mesejátékát, amelyben megalkotta a boldogság kék madarának azóta is számos kiváló művészt inspiráló alakját. A több gyerekirodalmi kiadást is megért történetről és annak nem (csak) gyerekirodalmi jelentésrétegeiről Pataky Diána esszéjét közöljük, melynek olvasása során nemcsak a műről, hanem a gyerekként olvasott szövegekhez kapcsolódó emlékek időtálló értékéről is elmélkedhetünk. Az írásban az eredeti mesejáték kerül összehasonlításra Tarbay Ede 1987-es, gyerekeknek szóló átiratával.
A kék madár története számomra egy a piros betűs emlékekből. Emlékszem, a testvéremmel lopódzva közeledtünk a könyvespolchoz, lábujjhegyre állva vettük le a „mesét”, s adtuk Édesapukámnak, így kérlelve Őt a felolvasásra; mi óvatosan mellé kuporodtunk a nagy dunyha alatt, és csendben, tátott szájjal hallgattuk előadását; így rajongtunk a történetért némán, s most újra itt van és emlékeztet. Az elmúlt 20 évben időről-időre eszembe jutott ez a bizonyos barna fedeles könyv, de csak most értem meg a nagy találkozásra.
Maurice Maeterlinck irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett drámaíró, költő, esszéista. Hírnevét az 1889-ben bemutatott első színházi darabjának, a La Princesse Maleine-nek köszönheti, amelyet a korszak kritikusai a premiert követően shakespeare-i magasságokba emeltek. A belga származású francia író számára azonban az elsöprő sikert az 1909-ben bemutatott A kék madár (L’Oiseau bleu) című mesejáték hozta el. Munkássága kiemelkedő vonásának tekinthető az élet és halál párhuzamának, valamint a lélek és a sors mélységeinek örökös kutatása, azok meseszerű keretbe ágyazása. A színházi életben a szimbolizmus meghatározó alakjának tekintik.
Műveinek vizsgálata közben nem érdemes szemet hunyni Maeterlinck eszmei családi öröksége felett: az író édesapja szenvedélyesen kapcsolódott a természethez, ideje nagy részét a család birtokain lévő üvegházakban töltötte. Talán így nem meglepő a felismerés: a szülői példát követve az író számos szellemi produktuma olyan, természettel összekapcsolható címet visel, mint az Üvegházak; Melegházak vagy Melegházi virágok; A méhek élete; A termeszek élete; A hangyák élete. Ezen gyermekkorból hozott, ősi kötődés lenyomata visszatükröződik A kék madár című mesejátékban is.
A két mű összehasonlítása előtt fontos leszögezni: míg az eredeti, vallásos kitekintésekkel gazdagított mesejáték korántsem gyermekeknek szól, addig Tarbay Ede feldolgozása jóval szűkebb térben gondolkodik; így teszi lehetővé, hogy a fiatalabb korosztályhoz is megérkezzen a mű. Az elemzésnél kezdetben az eredeti történettel dolgoztam, olvasása közben számtalanszor szárnyra keltem, s felnőttként is azt éreztem: ez az, amit tanítani kellene.
Sajnos bizonyos esetekben hasonló mértékű csalódás költözött szívembe, mikor a feldolgozást sok év után újra a kezembe vettem, s megtapasztaltam, hogy egyes fejezetek miként tűnnek, vagy törpülnek el az eredeti műhöz képest. Tarbay a színek kulcsszerepével igyekszik árnyalni mindazt, amit talán még nem lehet kisgyermekek számára szavakkal lefesteni. Így jutunk el a szürke, keserves hétköznapoktól, az elmúlás barnuló elöregedésén keresztül a harsogó lila haragjáig, a hamisságot megtestesítő rózsaszínig, majd végül a mindent elöntő tiszta kékségig.
Írásomban az eredeti történetet vettem alapul, ehhez mértem a mesét. Az idézetek is az előbbiből származnak.
A kék madár
A kék madár története a szentestét megelőző éjszakán veszi kezdetét; ekkor ismerjük meg a szegény sorsú testvérpár, Tyltyl és Mytyl (Tarbay Ede feldolgozásában Tiltil és Mitil) sóvárgásainak súlyosságát, és érezzük meg a világ két pólusának – szegények és gazdagok – mérhetetlen kontrasztját. Párbeszédük hatására szinte lelkünkbe hatol a jelen másodperceinek kíméletlen lassúsága: a gyermekek csak a mostban élnek, még nem érzik az idő sebességét, a jövőben rejlő változás lehetőségét. Számukra a vágyakozás paradox, édes-keserű fájdalma az aranyló, csillogó játék, az illatozó sütemény gondolata (melyet az „arra érdemesek” vélhetően el sem fogyasztanak), maga az örökkévalóság.
A gyerekek álmodozását Berylune tündér látogatása töri meg. A váratlan vendég arra kéri a favágó gyermekeit, hogy kislánya életének megmentése érdekében kutassák fel a boldogság kék madarát. Az itt elhangzó párbeszéd már az első percekben elénk festi a történet kulcsüzenetét, amelynek hatására Tyltyl és Mytyl halaszthatatlan, egy évig tartó lelki utazásba kezdenek.
Tyltyl: Mi baja van a lányodnak?
A Tündér: Nem tudom pontosan. Talán – boldog szeretne lenni.”
Az álomszerű barangolás időtartamát – tizenkét hónap – mintegy előre vetíti az ablakból csodált utolsó, meghitt kép: a lovashintóról leszálló tizenkét ragyogó szemű, angyali fiú látványa. Ez a festői pillanat emlékezetünkbe idézheti a Jelenések könyvének sorait is – hiszen főhőseink ezen percekben egy földöntúli utazás időkapujában állnak: „Széles, magas fala volt, rajta tizenkét kapu. A kapuk fölött tizenkét angyal.” /Jelenések könyve/
Az eredeti műben Berylune tündér indulás előtt egy korántsem hétköznapi gyémántot ajándékoz a gyermekeknek: a drágakő varázserejének hatására a tárgyak és az állatok elhagyják fizikai testüket, majd saját öntudatra ébrednek. Így látjuk mi magunk is megelevenedni a Fény, a Kutya, a Macska, a Cukor, a Tej, a Tűz, valamint a Víz lelkét, akik főszereplőink mellé szegődnek a nemes utazás idetartamára. A mesekönyvben csupán Tiló, a kutya, Tilett, a macska, valamint Beriluna tündér kíséri a gyermekeket a másvilágba. Habár a feldolgozásban mellékszereplőink megőrzik materiális mivoltukat, a mágia lehetővé teszi számukra, hogy ettől a perctől kezdve ők is emberi hangon szóljanak a testvérpárhoz.
Az Emlékezés Országa
„De ha gondolsz ránk, mi felébredünk,
De ha gondolsz ránk, érinted kezünk,
De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk,
De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk…”
Főhőseink első próbatétele a múltba, azaz Az Emlékezés Országába vezet, ahol a nagyszülőkkel és elhunyt kistestvéreikkel találkoznak. A megható álom sok triviális, mégis léleksimogató tanulságot tartogat: az emlékezés nemcsak visszarepít bennünket Tyltyl és Mytyl nagymamájának kertjébe, hanem megengedi, hogy mi magunk is újra éljük elvesztett szeretteink közelségét. Az Emlékezés Országában minden pont olyan, mint régen – ugyanaz, és mégis más. Bőrünk alatt érezzük, hogy a pillanat lehet örökkévaló, s mialatt ez megtörténik, ott visszhangozhat bennünk Csáth Géza feledhetetlen üzenete: „Nem az idő múlik, hanem – mi.”
Az éjszaka Palotája és az erdő „szárnysötétje”
A kék madár a múltban nem fedte fel valódi önmagát, így a testvérpár kénytelen elhagyni az otthon régi melegét, s tovább barangolni. Útjuk az éjszaka Palotájába vezet. A birodalom uralkodói – Az Éjszaka és fia, Ámor – azonban korántsem vendégszeretők, ők védelmezik az álmok madarait a betolakodóktól. A palota sötét szobákat rejt, melyek lakói még zordabb teremtmények – ők a szellemek, betegségek és a háborúk. Tyltyl félelemtől mentes, szilaj lelke azonban áthatol minden termen, míg el nem ér az utolsóig, ahol az éj madarai élnek. Elszántságától elvakultan azonban nem is sejti, hogy emberi érintés hatására azok mind elpusztulnak, mert a sötétség gyermekei, bármennyire szépek és ékesek is, nem képesek a fényben élni.
Hőseink fiatal koruk ellenére egyre inkább érezhetik, hogy a tiszta boldogsághoz az élet árnyékos oldalának megismerésén át vezet az út. S ami elkezdődött, onnan nincs visszaút, tovább kell haladni az ösvényen: csak így érthetik meg a küldetés lényegét. Kiszabadulva a félelmek és a halál fogságából, főhőseink útja a bosszú erdejébe vezet. A sötétség továbbra is árnyként követi őket: Tylette – a macska lelke – mindig egy lépéssel a gyermekek előtt jár.
A macska lelke „árulóként” figyelmezteti az éjszakát és a fákat az ember érkezésére, hogy megvédje őket a végzetes pusztítástól. Ő már nem hisz az emberiségben, megkérdőjelezi cselekedeteinek tisztaságát. Karaktere eszünkbe juttathatja az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája (Madách Imre) című mű egyik kulcs szereplőjét, Lucifert, Ádám kisérőjét, aki Tylette-hez hasonlóan, meg akarja semmisíteni az embert, s ezzel megakadályozni a történelem örökös ismétlődését.
A bükkösök, tölgyesek, fenyvesek lakói, a fák és az állatok lelkei is fellázadnak a betolakodók ellen. Ádámot, az ember fiát, az emberi gyarlóság reinkarnációját látják a testvérpárban, azokat, akik megölték, megcsonkították, kivágták őket:
Egy nap eljött hozzánk az ember,
Boldog életünk véget ért,
Nem láttunk többé mást: szenvedést,
Nem láttunk többé mást, csak vért,
Kik szabadon éltünk, akár a szél,
Korcsokká váltunk mind.”
A bosszúra éhes sereg már rég várta a favágó gyermekeit – a lelkek elől ugyanis semmi sem lehet elrejtve, feléjük semmi sem maradhat kifizethetetlen. A vérszomjas sereg elől a fény hoz megváltást.
Tarbay Ede feldolgozása teljes egészében kihagyja az Éjszaka Palotáját. Ezzel a lépéssel véleményem szerint nem tud oly mértékben elmélyülni, rétegződni a lelki utazás, ahogyan arra olvasóként éhezünk. Pont ezen döntés miatt a karakterek sem tudnak kellően kibontakozni, így a macska is ugyanolyan ártatlan barát, kísérő szerepében marad, mint a kutya. A feldolgozásban hirtelen vált helyszínt az elbeszélő, így jutunk egyenesen a Múltból az Erdőbe.
A köztes színterek kihagyása mellett azonban egyetlen pozitívum szól: nagyobb teret kap az erdő lakóinak hangja; ők ugyanis nemcsak fellázadnak Til favágó gyermekei ellen, hanem ki is élezik keserves hangon, hogy az ember miként pusztítja el a földet, hogyan zsákmányolja ki az élővilág erőforrásait. Sírnak a mókusok, zokognak a rókák, a fák bosszúért kiáltanak: hol a szőrmekereskedelem, hol az erdőirtás miatt. Így áll ki a szerző a környezet-, valamint az állatvédelem mellett, továbbá neveli az ifjabb generációt.
Az elvarázsolt kertek álruhás lakói
Tyltyl és Mytyl a valódi sötétség közelségét már megértették, de ahhoz, hogy elérjenek a fénybe, meg kell ismerniük a ravaszabb, álruhás gaztevőket is, akik minden nap szövik az emberek köré aranyló hálójukat; de mint tudjuk, minél inkább teret adunk a fenevadnak, annál inkább elhatalmasodik felettünk. A veszedelmek közé tartozik a gazdagság, a magántulajdon, a hiúság, az unalom, a mértéktelenség, az embertelenség, az esztelenség és az élvezetek.
Tarbay Ede feldolgozásában is elérünk a rózsalugason át a (hamis) Boldogságok Palotájába, itt találkoznak főhőseink a rózsaszín, sima, kerek arcú, malac képű uraságokkal, ők a Jóllakottság Boldogsága, Gazdagság Boldogsága, valamint az Uralkodás Boldogsága képében jelennek meg. Az eredeti műtől eltérően azonban nem jutunk el a következő – mélyebb – szintig.
A Boldogságok, általában véve, nagyon jók, de azért akad közöttük,
amelyik veszedelmesebb és álnokabb a legsúlyosabb Boldogtalanságnál
is (…) sok boldogság fél ám… és egyáltalán nem boldog…”
Egy láthatatlan kéz vezet
Az igaz szépség felismerése megtisztítja az elmét, segítségével képesek lehetünk felesleges képzetek – ego – nélkül szemlélni az elénk terülő világot, Tyltyl-hez és Mytyl-hez hasonlóan mi magunk is csak így juthatunk el a tiszta boldogságok kertjébe. Itt élnek az otthon valódi örömei – ők az egészség, a tiszta levegő, a kék ég, a napos és alkonyi órák, a felkelő csillagok, az eső, a téli tűz, a harmatban mezítláb futkosás, az igazságosság, a jóság, a gondolkodás, a megértés, a gyermeki szeretet, és mindennek csúcsán az anyai szeretet páratlan zsarátja.
Ahogy fürdetjük lelkünk, úgy jutunk a gyermeki tisztaságtól egyre közelebb az anyaméh előtti állapotig, azaz a jövő birodalmáig. Az Azúrpalotában, ahol mindent befed az átható kékség, Tyltyl és Mytyl megismerik a születendő gyermekek lelkét, beleértve saját kistestvérükét is. Az itt lakók nagy erőkkel készülnek a születésre, nincs egy lopott percük sem: olyan földi küldetéseken dolgoznak, mint a boldoggátevő szer, vagy az élettartamot növelő (gyógy)szer feltalálása. A kékség lakói még nem ismerik a könnyeket, a sírást, a pénzt vagy a fájdalmat. Sterilen, de boldogan éldegélnek, képesek a tisztánlátásra, a test ugyanis még nem szorítja gúzsba őket.
A gyermekek végül megértik az utazás, s ezzel a küldetés célját; így ideje visszatérniük a földre, a jelenbe. Tyltyl és Mytyl könnyes búcsút vesz az állatoktól és a tárgyaktól, ugyanis a földön az ember számára ők újra láthatatlanná válnak, emiatt kénytelenek visszavonulni a Dolgok Némaságának Országába. A társak közül az örök reménység, az élet fénye és az önzetlen, szerető kutya bizonyult a leghűségesebb társnak.
Megérkezni önmagunkhoz annyi…
A történet mélységét és időtlenségét mi sem példázza jobban, hogy az elmúlt közel 110 évben többen „leporolták”, majd újrafordították az eredeti művet, legutóbb például Gimesi Dóra mesélte újra nekünk a varázslatos történetet Rofusz Kinga illusztrációival karöltve. Szerény véleményem szerint, habár A kék madárnak számos gyerekirodalmi kiadása van, az korántsem (csak) gyermekeknek szóló történet.
A történet valós üzenete, hogy Berylune tündérhez hasonlóan ajándékozzuk meg magunkat mi is a varázsgyémánttal, merjük elforgatni azt, és lássunk a lelkek és a múlt mélyére. Emlékezzünk szeretteinkre, higgyük, hogy az élet örökkévaló. Harcoljunk saját démonjainkkal, de ha eljön értünk a fény, merjük hátrahagyni, amin nem segíthet a tiszta szeretet. Ne engedjünk az álruhás örömöknek, de nyissuk ki szívünk gyermeki énünk előtt. Engedjük, hogy győzzön a fény.
Hisz minél korábban lépünk a „paradicsom” ösvényére, annál nagyobb eséllyel jutunk el József Attila soraihoz is, aki a testvérpárhoz hasonlóan megfejtette: a boldogság önmagunkban keresendő, tisztasága akkor tapintható igazán, ha tudatosan elzárkózunk a külvilág zajától:
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos
Minden reggel hideg vízben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá”
(József Attila: József Attila, 1928)
