November 29-én önálló irodalmi estet tartott a Berzsenyi Dániel Könyvtár negyedik emeleti előadótermében Dragomán György és felesége, Szabó T. Anna. Nem ez volt az első szereplésük aznap: kora délután rendhagyó irodalomórákat tartottak a Paragvári Utcai Általános Iskolában.
Tavaly óta Ketten és külön elnevezésű önálló irodalmi estjével járja az országot Dragomán György és Szabó T. Anna, amivel most Szombathelyre is megérkeztek. Abba a városba, ahová 16 (Anna) és 15 (Gyuri) évesen költöztek Erdélyből, ahol kamaszkoruk hajnalán találkozgatni kezdtek, és abba az épületbe, a Berzsenyi Dániel Könyvtárba, ahol rendszerint randevúikat töltötték. Hogy miről is szólt ez az est? Egy szóval: róluk. Bővebben kapcsolatuk közel 30 évéről, az együtt szerzett körülbelül huszonöt könyvről, színdarabokról és műfordítások rengetegéről. Na meg utazásokról, néha külön, sokszor ketten, alkalmanként fejben és bizonyos időközönként a nagyvilágban – különös tekintettel Finnországra.
Aztán volt felolvasás is. Először egy Weöres-vers hangzott el – nem véletlenül, mindketten nagy rajongói –, aztán saját versek és novellák is. A felolvasásban már igazán rutinosak: amióta az eszüket tudják, vagy legalábbis amióta ismerik egymást, felolvasnak egymásnak verseket, novellákat, műfordításokat. Kamaszkorukban ezt rendre köztéri padokon tették, különösképpen egy bizonyos padon, ami ma már nincs meg, de azért a helyére még el-elzarándokolnak néha. Gyuri szerint ez maga volt „a legvadabb romantika”. Ezt a jó szokásukat a mai napig megőrizték. Anna fel is idézte az esetet, amikor a kamaszfiúk éjféltájban kibotorkált a konyhába egy pohár vízért, miközben ők éppen felolvastak. A srác ezen persze értetlenül mosolygott, ám szerintük ezek az alkalmak felérnek egy-egy házasságterápiával is. Gyuri szerint, ha már minden kötél szakad, egész egyszerűen olvassuk fel a kedvenc könyvünket a párunknak. Ha még ezután is velünk marad, nyert ügyünk van.
Diákéveiket persze nem csupán felolvasással töltötték – ekkoriban előszeretettel adtak egymásnak feladatokat is. Például elkezdtek fordítani; Anna verseket, Gyuri novellákat, amit aztán a másikuk összevetett az eredetivel. Vagy Gyuri például Anna kérésére csak egyoldalas történeteket írhatott az írógépén, egy sorral sem többet – így tanult meg karcolatokat írni. Anna pedig már ekkor is költő akart lenni, de párja akkoriban úgy vélte, verset írni egész egyszerűen csalás: csak az ír verseket, aki nem akar kimenni a szavakkal a lap széléig. Anna viszont rafinált lány módjára úgy szerettette meg a verseket a párjával, hogy az észre sem vette. Játszottak: Gyuri mondott egy szót, Anna pedig idézett egy versből négy olyan sort, amiben az a szó megtalálható. Valljuk be, nem volt nehéz dolga, hiszen már ekkor is négyezer körüli verset tudott fejből, ha nem ötezret. Egy szó, mint száz: együtt nevelték és segítették egymást mind az írásban, mind az életben, és egymás legőszintébb kritikusai lettek, ahogy Gyuri is mondta.
Azt mondják, két dudás nem fér meg egy csárdában, ők viszont rátettek egy lapáttal: két saját gyerekkel is megtoldották a képletet. De megoldják, és elosztják, megosztják, beosztják, kiosztják és szétosztják a dolgaikat. Gyuri szenvedélyes, Anna higgadt, vagy legalábbis higgadtabb, így ők együtt a kerek egész. Egymás mellett alkotnak, pályájuk pedig szinte párhuzamosan ível felfele – most már. Anna előbb kezdte a publikálást, bár előbb is született – jóllehet csak egyetlen esztendővel. Ellenben Gyuri évek múltán adta ki első regényét, A pusztítás könyvét. Néhány írása viszont már előtte is megjelent, köszönhetően annak, hogy Fűzfa Balázs felfedezte. Tetszettek neki a szövegek, ezért úgy gondolta, érdemes lenne megjelentetni közülük néhányat. Ezzel a szerkesztő is egyetértett, viszont Gyuri legnagyobb meglepetésére úgy adta ki ezeket, hogy nem javított rajtuk semmit. Azt mondta, hogy olyan mesterien tördelte a szöveget, hogy azon kár lenne változtatni, hiszen annyira avantgárd. Így lett akkoriban Dragomán György avantgárd író, pedig saját bevallása szerint mindössze diszlexiás volt.
Az est folyamán volt tehát minden: szellemesen sziporkázó szópárbaj, tréfás anekdoták, jóízű beszélgetés és felolvasás, saját és nem saját műveikből egyaránt. A közönség soraiban pedig jókedv, nevetéstől kicsorduló könnyek, a teremben pedig – a szinte már tapintható – egymás és az irodalom iránti mérhetetlen szerelem.
