Az ember szeret elbújni, elzárkózni. Tudott, hogy már a prehisztorikus korok embere is épített magának odúkat, s a történészek szerint a világ viszontagságait eszközök segítségével elviselő ember már tízezer évvel ezelőtt feltalálta a téglát. Legyen szó sajtolt vagy agyagtégláról, esetleg égetéssel megmunkált tégláról, minden kor minden építőanyagát szerették domborműves motívumokkal, téglákra vetett mintákkal, évszámokkal ellátni. A mesterember és a kőműves csak azzal nem számolt, hogy a tűzfalak évszámos téglái félszemmel, kacsintva, változtathatatlan stagnálásban figyelik az idő múlását. Sárközi Balázs verse is ezt örökíti meg.
Szipogó farkasszemek
Feneketlen falra rajzolt évszámok
ugatják szipogva az üres utcákat,
s mosódnak el, ahogy rajtuk vágtat
négy folyton elmúló évszak
horpadt arcú mosolya.
A restitúciók lassan vibráló pulzálása
ver erodáló mázakat a téglákra
s mintha valami el nem hűlő fotonátvitelt,
ír az idő minden tűzfalra ilyen jelt.
Elváltoznak jövő őszre a felhordott rétegek,
más levelek néznek a fáról lehullva
elereszkedő farkasszemet,
ugyanazzal a domború évszámmal.
Csak a cukormáz vastagszik
mindent elmúlt nyárral.
