Kiss Judit Ágnes József Attila-díjas költő, író már most rendkívül tartalmas pályát tudhat maga mögött, változatos és sokszínű irodalmi munkássággal. Színvonalas gyerekkönyvei mellett idősebbeknek szóló verseskötetei – mint a tavaly megjelent Szlalom – és regényei egyaránt nagy népszerűségnek örvendenek. Saját művészi fejlődése, lírájának alakulása és a női irodalom kérdése egyaránt szóba került a vele készített interjú során. Ahogy az is, milyen az élményszerű olvasó.
Még 2018. őszén összegyűjtöttem 5 olyan kérdést, amit mindenképpen feltennék női művészeknek. Ha nem bánod, innen válogatnék most. Ki volt az első női példaképed? Volt ilyen? Milyen volt?
Sokáig nem volt női példaképem – mármint művészként. Tanárként vagy nőként volt, de kifejezetten a művészetben nem. Középiskolában tanított Imre Flóra József Attila-díjas szerző, így őt egy kicsit mesternőmnek tekintettem. Leginkább abban, hogyan lehet úgy írni, hogy valaki költő (és közben még nő és tanár is).
Tehát a lírádban megvalósított szerepeket saját magadtól és magadból kísérletezted ki?
Nekem valószínűleg nagyon jó, hogy – mint minden normális kamasz – verseket kezdtem írni 14 évesen. Sokáig nem mutattam meg a tesómon és egy-két barátomon kívül senkinek. Majdnem 31 voltam, amikor először publikáltam. Várady Szabolcs, aki az első két kötetemet szerkesztette, úgy fogalmazott, hogy úgy írok, mintha az elmúlt húsz év irodalma nem történt volna meg. Szóval egy kicsit a klasszikusoktól elmozdulva, a saját utamon fejlődtem.
Azonban vannak tapasztalataim. Emlékszem, hogy Karafiáth Orsolya első kötetének megjelenésekor bejárkáltam a könyvtárba, a kötelezők mellett ezt olvastam, és örültem, hogy úristen, mennyire jó, hogy ezt a hangot lehet hallani. Ezt a nagyon személyes, nagyon nőies, sanzonos hangot. Mivel nagyjából egyszerre indultunk, azt éreztem, hogy részben az ő kötete taposta ki az enyémnek az utat. Jó csillagzat alatt kezdődött a pályám.
Azért sok fejlődés is van mögötted.
Az első kötetemnek a benne szereplő és egyben címadó Irgalmasvérnő figurával együtt nagy sikere volt. Fennállt a veszélye, hogy megpróbálok erről lehúzni még hat bőrt. Örülök, hogy nem ez történt. Máshogy írok már. Érdekes módon sokkal nehezebben is megy az alkotás. Tizenöt évvel ezelőtt nagyon örültem mindennek, ami ritmikus volt és zenés, ma már nem írnék le valamit ,,pusztán a szép hangzás mián”.
Gondolod, hogy ebben az alkotói felelősség is tényező?
Biztos az is. Amikor elkezdtem, egy magyartanár voltam, aki verseket írogatott. Aztán egyre inkább az alkotás került előtérbe. Mikor elvesztettem a tanári állásomat az Irgalmasvérnő kapcsán, felerősödött a felelősség. Hogy már nem lehet csak úgy írogatni. Az öndefinícióm is átalakult: most már nem tanár vagyok, aki írogat, hanem író vagyok, aki olykor órát tart. Költőként is több a küzdés, hogy ne az első triviális megoldást fogadjam el.
Alanyi költőnek tartod magad?
Hát igen, ezt a víz sem mossa le rólam. Munkál bennem egyfajta folyamatos íráskészség, ami inkább az alkotás szakmai része, de abszolút, vállaltan arról írok, ami engem érdekel és személyesen foglalkoztat. Bár ez nem jelenti azt, hogy mindig a saját élethelyzetemet örökítem meg, másé szintén inspirál. Van ebben egy bújócska is: hol, mennyire vagyok jelen a versben beszélőben.
Tehát akkor ez egy folyamatos diskurzusgenerálás is valahol?
Igen. Kulcsár-Szabó Ernő kurzusán volt arról szó az egyetemen, hogy az élményszerű olvasó az mennyire kínos. Emlékszem, hogy ezt hallva lefagytam. Nem akartam másmilyen olvasó lenni, mint élményszerű. Én azért akarok olvasni, mert jó, és ha nem jó, nem csinálom. Az olvasás legyen kielégítő és felkavaró és katartikus. Íróként is ilyen vagyok. Abban bízom, hogy másra is az hat, ami rám hatott. És ha nekem nagyon erős és nagyon meghatározó egy élmény, akkor tudom íróként az olvasónak közvetíteni.
A legutóbbi kötetedben, a Szlalomban lévő megszólalók is párbeszédbe lépnek egymással?
Sokszor a mondanivalóhoz kerestem a szerepet, sokszor meg fordítva. Ezek egymásra hatnak.
A szerkesztéskor pedig nagyon klasszicista szabályokhoz tartom magam, vagy akár a számszimbolikáig is elmegyek, például, hogy minden megszólalóhoz kilenc vagy tizenhárom vers kapcsolódjon. Ez az első könyvem óta így van. Ott például már nyomdában volt a könyv, amikor ezt az első, Irgalmasvérnő figurát megtaláltam. És akkor utólag csomó versnek átírtam a címét, hogy egy kicsit koherensebb legyen a kötet.
Vagyis ezek a szerepek elsősorban alternatív művészszerepek?
Ebben semmilyen ideológiai dolog nem volt. Nem akartam vele mások művészi útját kijelölni. Inkább azt mutatják meg az alakok, hogy nekem milyen tapasztalataim vannak; és azt, hogy nem tudok másról írni – a saját élményeimről viszont nem tudok nem írni.
Amúgy is volt a huszonéves korom, mikor költő lettem és a harmincas éveim között majdnem tíz év, amikor én csak a fióknak írtam. Ez egy kételkedős időszak volt, hogy az egész esztétikánk férfiesztétika, van-e, lehet-e nekem ebben helyem. Szóval sokáig gyötrődtem azon, hogy én ebben a patriarchális, antik zsidó-keresztény kultúrában tudok-e érvényeset mondani. Meg tudom magam erőszakolni, hogy érvényes legyen? Vagy elfogadja-e azt bárki, hogy az autentikus hangom érvényes. Női irodalom évezredekig nem létezett, és nem is tudom, hogy létezett-e valaha az írásbeliségben.
Volt olyan – akár férfi, akár női – irodalmi alak, esetleg olyan sorstörténés, ami nagyon személyesen hatott rád?
Gyerekként Jane Eyre és Szabó Magda női alakjai. Eyre-nél a női sors, Szabó Magdánál az írói nyelv. A Születésnap, az Abigél, az Álarcosbál erősebben hatottak a stílussal, mint a női vagy kislányfigurák által.
Emlékszem, hogy befejeztem Szabó Magda egy könyvét, és napokig abban a stílusban narráltam az életem. Ezt egyébként most tudtam meg nemrég, hogy nem mindenki narrálja a saját életét. Hogy van, aki úgy létezik, hogy nem mondatokban gondolkozik. Tolsztoj állítólag azt mondta a halálos ágyán, hogy „istenem, még mindig fogalmazok”. Létezik verbális és vizuális fajta.
De azért a legtöbbet férfi-irodalmat olvastam, mint mindenki. Elképesztően nagy élményem volt tizenévesen például a Száll a kakukk fészkére, ami egy igazán freudista módon nőgyűlölő férfiregény. De akkoriban ez még sokkal kevésbé zavart, mint most.
Mit mondanál azoknak a szerzőknek, akik esetleg 20 vagy 30 év múlva irodalmi mintaként, út-kitaposóként tekintenek majd rád? Van benned olyan érzés vagy gondolat, hogy precedenst teremtesz?
Nem. Sosem néztem ilyen távlatokba. Ennél ez sokkal alanyibb és zsigeribb. Jó lenne, ha lenne visszhangja, de nem tudom, hogy lesz-e.
