A Berzsenyi Dániel Könyvtárban a programsorozat idei második eseményén a Szombathelyről induló, Zelk Zoltán-díjas költő, Fehér Renátó volt Boros Ferenc beszélgetőtársa. A másfél órás interjú és megismerés során sokan úgy érezhettük, mintha egy kellemes iskolai napon lennénk; szó volt történelemről, földrajzról, nyelvészetről, matematikáról, fizikáról és természetesen elengedhetetlenül főszerepben az irodalomról, mindezt a legjobb és legélvezhetőbb körítésekkel és átadással.
„Ez egy rendhagyó Bájoló.” Boros Ferenc, a beszélgetés vezetője így kezdte felvezető szövegét mielőtt leült volna Fehér Renátó mellé nosztalgiáról, történetekről, na és persze irodalomról beszélgetni. De, hogy miért rendhagyó? Eddig a programsorozat tematikájának célja az volt, hogy fiatal, a művészeti világban még zöldfülű alkotókat, verselőket, zenészeket mutassanak be, hogy jobban megismerhesse őket a helyi közönség, szárnybontogatásaikat segítse. Fehér Renátó, bár még fiatal, korántsem nevezhető kezdőnek. 2018-ban megjelent Holtidény című verseskötete már a második volt, ami elhagyta a kiadókat, emellett tavaly január óta a Hévíz folyóirat szerkesztője, több szépírói ösztöndíjat is elnyert az évek során, amelyeknek köszönhetően számos országba ellátogathatott inspirálódni, Prágában pedig már-már otthon érezheti magát.
Ennek ellenére én mégsem ebben a különbségben éreztem az este rendhagyó jellegét. Első impulzusként a költő szerénysége fogta meg a figyelmemet. Igazi ritmust adott a beszélgetésnek, ahogy egyik pillanatban még nyelvészeti-filozófiai kérdések világmegváltó gondolatait falhatta a közönség, gyakran Renátó teljes átéléssel diktálta a gondolatmenetet, amit bár nem állítom, hogy tisztán követni tudott mindenki, de lenyűgöző hatással volt az emberre az átütő intellektuális energia. Aztán a következő pillanatokban, amikor mindenki csöndben igyekezett feldolgozni az előbb hallott szálat, már azon kaptuk magunkat, hogy a gyermeki szem mellett egy gyermekien szerény, kissé zavarba esett mosoly ült ki az arcára. Megnyugodva, két levegővétel között, a következő kérdésnél újra valami hasonló hatás birtokába került a terem.
Könyvtártól könyvtárig
Fehér Renátó Szombathelyről került Budapestre, így erős a személyes kötődése a vasi megyeszékhelyhez. Azon belül is talán az egyik legfontosabb kötelék közte és a városi könyvtár között alakulhatott ki. Történetéből megtudhattuk, hogy már fiatal kora óta megszállottja volt a könyveknek, rendszeresen bejárt az akkor még más épületben működő könyvtárba, és az intézmény kisebb-nagyobb zugaiban megbújva elmélyülhetett a szövegekben. Nem is csoda, hogy kamaszkorában a rockzenekarukat Rimbaud–ról nevezték el. Végül is, miként indulhatna egy 20. század végén született költő pályafutása, ha nem rockbandával és francia szimbolizmussal? A könyvtár egy igazi kiindulópont volt Renátó számára, ami későbbiekben, Budapestre költözése után is jó kapcsolatként maradt fent. Onnan indult minden fő projekt, amibe belefogott ez idáig: a kortárs költészet megismerése, a Petri György-féle szamizdat irodalmi kultúra, a közép-európai irodalom és ember atmoszférája, ahogy Renátó is fogalmazott: „Minden lépéssel kitárult előttem a világ”. Nekem ennél a pillanatnál az Interstellar című film jutott eszembe. Hiszen amíg Christopher Nolan egy vidéki kukoricamező közepéről eljutott az univerzumig az idővel játszva, addig Renátó az apró magyar nyugati megyeszékhelytől szintén eljutott egy korántsem veszélytelenebb vállalkozásnak tűnő közép-európai univerzum megismeréséhez. Szintén játszva az idővel!
Holtidény
Van-e szomorúbb egy elhagyatott
novemberi fürdőhelynél
valahol az isten háta mögött?
A békebeli zsivajt szürcsölés váltja fel.
Partra rakja a folyó, amit
benyelt a város promenádjairól.
Patinás hordalék a kanyarulatban.
Erre épült a Császárfürdő –
primadonna, akit végül kipakoltak.
Az állványzaton stukkót renoválnak,
mint régen odabent makacs csontkopást.
De hiába gyógyulás és tisztaság
bőrcsupasz falakba maródott kénszaga:
a gyógyvíz jótékony hatása eltúlzott,
hiába a hajnali akkurátus kartempók,
egyhangúak, mint egy lefolyó.
A megjavulás sem demokratikus,
helyrehozhatatlan gerincferdülés a kolonnád.
Az előcsarnok mellett a négy emelet mély
egykori medencetér, az egyedüli látogatható.
A tiltott folyosókon pecsételt ajtók,
mögöttük fürdőkabint, masszázscellát
tart szemmel a hólyagos szaténtapéta.
Így rendezik be a szeparékat,
megroppant hátú vitrinekben csipeszek,
fogók és szorítók, csupa valaha fényes tárgy,
hideg ígéret, nemes szándék.
A tömlőben a nyomás fokozható,
de ölelni akkor ketten kellenek,
odairányítani a sugarat, ahol
kidudorodik a betolakodó.
A vízkőtől deres bádogkádban
magzatpózban tart ellen a gazdatest,
akiből minden salakanyagot kipurgált
az ivókutak mohón nyelt forró vizét
átmozgató perisztaltika.
Porcok csak a kései, bizonytalan,
határsértő léptek alatt sercegnek:
ropog egy múzeum törmeléke.
Hagyománya a tátongó folyosókon mégis
a lebegésnek van, süket, hangtalan, mintha víz alatt,
a kúra rutinjának folyamatos jelenidejében.
Így bolyongani a Császárfürdő gyomrában,
fürkészőn, akár egy endoszkóp,
akit végzetesen bennfelejtett egy műhiba.
Megjelent: litera.hu (2018. április 29.)
„Ha kiürül a főszereplő, akkor a világban csak az idő múlását figyelhetjük meg”
Korábban már több versét is olvastam Renátónak, így nem volt idegen számomra az a néhány szöveg, amit hallhattam a beszélgetés közben. Viszont egy teljesen más hatás az, ami a költő szájából elhangzó verset körülveszi. Hallom mögöttem a közönség egyik tagjától: „Fú, hát én ezt nem értem.” – és elgondolkodom: kell-e egyáltalán nekünk ott, akkor egy ilyen összetett utalásokkal, elképesztő vizualitással és hibátlan képekkel felépített verset értenünk? Úgy hiszem, nem. Fehér Renátó versei – ha ilyet szabad mondanom – a kortárs költészet azon kategóriájába tartoznak, amiknek az első találkozásnál nem az a célja, hogy egy jól kivehető szálat lássunk az összefonódások eredményeiből. Ezeket a műalkotásokat érezni kell. Érezni és átengedni a szavakat, a képeket egy másik dimenzióba. Valami időtlenbe és egy egyszerre megállított, de rohanó folyamatba is. Renátó versei a kijelentő módú mondatok sokasága ellenére nem tárgyalnak, hanem sokkal inkább gondolkodásra késztetnek. Szimbólumai mind precízen felépített koncepciót követnek köteten és szövegen belül is. Fontos visszatérő eleme a verseknek az idő és annak a múlása, az ember nélkül álló épületek és az utazás, de ide sorolhatnám a nem olyan gyakran, de annál intenzívebben megjelenő szilveszter szimbólumát is. Ezek mind valami különös folytonosságot fejeznek ki, valami olyan végpontot, amely nem csak lezár, hanem újrakezd. Ezeken a szimbólumlüktetéseken keresztül pedig megismerhetjük magát az embert is, aki mögöttük van. Ahogy az est során több alkalommal is elhangzott, Renátó akár személyigazolvány helyett is hordozhatná magával köteteit, amelyek, mint valami papírra vethető, átadható személyiség léteznek külön a szerzőjüktől.
A beszélgetés során végül Boros Ferenccel a létlíra kifejezéssel tudták ezt a jelenséget és Renátó főként korai, 2014-ben megjelent Garázsmenet című kötetének verseit jellemezni. Ez létrejön, ha az ember kísérletet tesz elbeszélni saját magát. A költő elmondása szerint talán ezért is van ez a nagyfokú vizualitás a szövegeiben, hiszen önmagában a szöveg és a vizuális kép nem elég kifejező ehhez, viszont a kettő összevonásával létrejövő költészet, érzelmi líra már annál inkább képes lehet egy jól megkomponált önkép, belső világ letükrözésére. Bár kiderült a titok: a jövőben nem csak lírában, de a tervek szerint regényben is találkozhatunk majd ezzel a jelenséggel. Renátó szeretné megírni utazásait, főként Prága és a cseh közeg által ihletett gondolatait. Ez nem is meglepő annak tudatában, hogy már összesen két és fél évet eltöltött a legnyugatibb szláv országban. Korábban többször tanulmányi ösztöndíjakkal, de legutóbb ősszel tartózkodott kint három hónapot, amire már nem feltétlen tanulás, sokkal inkább inspirálódás és alkotás céljából került sor. Ahogy a magyar történelemben is lelkesen kutatja, úgy foglalkozik a csehországi ellenzéki mozgalmakkal és a földalatti irodalommal. Gyűjti a tudást, ahogy fiatalon is a könyvtárban tette, viszont már sokkal nagyobb információközlő áll a rendelkezésére, amit úgy hívunk: megismerés.
Úgy gondolom, hogy nagyon fontos volt egy nem zöldfülű művész érkezése is a Bájoló-sorozatba. Hiszen minden szárnybontogatáshoz elengedhetetlen az, hogy az alkotó mintákat, példákat lásson maga előtt. Bár a 21. század online világában mindenki kijelentheti magáról, hogy ő művész, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a közeg nem csak – sőt, elsősorban nem – magamutogatásról szól, hanem legalább annyira alázatról is, amelyben minden fiatal verselőnek érdemes tanulnia Renátótól, hogy mire oda kerülnek, hogy a hátuk mögött két kötet áll, a kortárs irodalmi közegben pedig egy jól csengő névvel rendelkeznek, ők is mindvégig emberek tudjanak maradni.
Lutor Katalin galériája
