Ezúttal Déri Anna Elengedett kezek című novelláját olvashatjátok Kortárs rovatunkban.
Elengedett kezek
Apám mögött lépkedek, hosszan hallgatunk. Van köztünk huszonöt év. Körülvesz minket a mérhetetlen magány. Apám ugyanígy lépkedett öreganyám mögött az én koromban. Köztük csak huszonhárom év volt, de még szorítóbb magány. Öreganyám színes kendőt hordott a fején, de már fiatalon az álla alatt csomózta össze, mint az idős asszonyok. Apám sosem látta öreganyám haját, otthon sem eresztette le a vállára soha, pedig apám sokszor elképzelte, ahogy fésüli.
Kimérten gyalogoltak végig az utcán, néhány kutya a kerítés túloldalán kísérte útjukat. Apám próbálta elkapni öreganyám kezét, mert félt a dühtől remegő ebek ugatásától, de az egyre szaporázta lépteit. A folyó melletti töltésen indultak a másik falu felé, ahol apám nagyanyja és annak anyja lakott. Már tavaszodott, de a fagytól még szürkésfehér volt a föld, a sárba mély barázdákat vájtak az arra járók, apám úgy bukdácsolt öreganyám után, hogy majdnem nyakát törte. Bátyja kinőtt kabátját viselte magán, még nagy volt rá, befújt alá a szél, érezte ahogy megdermedtek a végtagjai. Még közelebb voltak az otthonhoz, mint a másik faluhoz. Apám menekülni próbált.
— Édesanyám, kérem, fázom — emelte felé a fejét.
— Magam is — mordult rá az asszony.
— Engedjen hazamennem — kérlelte tovább.
— Jössz és punktum!
Rendszeresen meglátogatták apám anyjának anyját és nagyanyját. Julcsa mamának és Pataki mamának hívták őket. Apám nem szeretett hozzájuk járni, mert Julcsa mama akkor is elverte, ha jó volt. Minden alkalommal előkerült a felmosórongy, azzal csapdosta meg a tarkóját. De még a sárszagú rongynál is orrfacsaróbb bűz volt Pataki mama mellett, aki már alig tudott mozogni. Az ágyban fekve dirigált Julcsa mamának és rendre bepisilt. Julcsa mama pedig egyre ritkábban segített rajta, így a húgyszagot beitták a falak a szobában. Minden áporodott volt abban a házban. A kis szobában nem volt más, csak egy kredenc és a sovány nő elveszve a párnák között. Régen Julcsa mama mindig felültette a vendégek érkezése előtt, mint egy játékbabát, de azon a napon magára hagyta, Pataki mama esetlenül kapálózott, majd visszazuhant. Apám segített rajta, megemelte a testet, párnát tolt a dereka alá. Öreganyám nézte. A szeme nevetett.
Pataki mama mindig adni akart valamit apámnak, de sosem fogadhatta el, mert öreganyám árnyékként követte a mozdulatokat. Az idős asszony egy papírfecnit szorongatott ujjai között és annyiszor próbálta apám zsebébe csempészni, apám meg az ujjai közül elcsenni, de sikertelenül. Úgy hitte, a lapon egy családi titkot akar elmesélni neki Pataki mama, egy titkot az anyjáról meg Julcsa mamáról. Egyszer Julcsa mama leültette apámat meg öreganyámat a konyhán és bement Pataki mama szobájába, öreganyám pedig nekilátott a főzésnek, apám kileste őket a kulcslyukon. Julcsa mama az öreg fölé hajolt, szorította a kezét. Pataki mama alig bírt védekezni, de csak nem akarta odaadni a papírt. Végül szájához emelte és lenyelte.
— Ki kell menned a hegyre, fiam — mondta Julcsa mama apámnak, miközben feltette főni a vizet a sparheltre.
Apám nagyokat pislogott. Sosem volt még a hegyen. Tudta, hogy van ott egy szőlősora a Julcsa mamának, meg a férjének, Károly papának, de nem látta azt a saját szemével addig soha. Károly papát is csak kevésszer, mert ritkán jött csak le a hegyről. Tavasztól őszig ott töltötte minden éjszakáját. Nem lehetett tudni, miből él. Julcsa mama néhanapján küldött fel ennivalót egy másik gazdával, de nem volt éppen hálás feleség.
— Eriggy mán, nem hallod? — csapta tarkón öreganyám.
— Izenem nagyapádnak, hogy délután négyre találjon haza — zsörtölődött Julcsa mama —, Péter barátja várja itthol délután.
A szőlőhegy a falu fölé magasodott, nem volt nehéz megtalálni, csak azt a két sort, ami a családhoz tatozott. Apám tudta, hogy a szőlő bajos növény. Könnyen megfázik, elreped, hamar melege lesz, elrohad, metszeni kell, aztán kapálni, kötözni, nyírni, szüretelni. Ezért a sorok között a legszebbet kereste, hiszen, ha Károly papa minden idejét a szőlősben töltötte, a bogyóknak ragyogniuk kellett a levelek között.
Apám részegen lelt rá öregapjára a szőlősor végén álló pincében. Nem úgy nézett ki, ahogy apám emlékeiben élt, elfogyott, összement, mint akiből kiszívták az életet. Stokedlin ült és nyakalta a tavalyi bort. Az évek alatt szépen elhervadt a hegyen. Amikor unokáját meglátta, rá sem ismert, csak betessékelte, hellyel kínálta, felé nyújtotta a borosüveget. Apám nem mert ellenkezni, szájához emelte, az első korty után lekonyult a szája a savanykás létől, de folytatta, mert Károly papa unszolta tovább. Az öreg ujjaival fésülte szakállát, miközben valami háborúról morgott, apám semmit sem értett, csak azt látta maga előtt, ahogy megy az anyja után és nem éri őt el, itta tovább a bort. Mire Károly papa befejezte a mesét a régmúlt időkről, egy kicsit kijózanodott és kérdőn fordult a sokat változott unoka felé. Apám addigra már nem tudta megmondani, hogy mit keres ott. Két üveg bort ivott meg egy ültő helyében, mert rájött, hogy enyhül tőle a magány.
Ahogy megpróbált felállni Károly papa mellől, megszédült, és beverte a fejét a legközelebbi hordóba. Nehezen tudták megmenteni az életét. Utána már nem ment neki semmi. Sorra rontotta el a dolgokat, és nem hitt többé semmiben.
Lemaradva megyek apám mögött az utcán, most én is fázom. Húsz meg huszonöt meg huszonhárom meg ki tudja hány év magánya ül közénk. Apám felé nyújtom a kezem. Ő ridegen zsebre vágja a sajátját. Esetlenül bukdácsolok utána.
