Cseke Gábor ma ünnepli 76. születésnapját. Na de ki is ő? Nem meglepő, ha ismeretlenül cseng a neve, hiszen leginkább az erdélyi kötődésű idősebb generáció körében lehet ismert. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy, ha néhány perc erejéig is, de lépjük át az országhatárt, és születésnapja alkalmából ismerjük meg jobban a kolozsvári költőt, írót, újságírót, illetve a számomra legmeghatározóbb művét.
1941. július 29-én született Kolozsváron, ott végezte el a középiskolát, és a város egyetemén szerzett magyar irodalom szakos tanári képesítést. Kezdetben az Ifjúmunkás belső munkatársaként dolgozott, majd főszerkesztővé léptették elő. Néhány év múlva az Előre szerkesztője lett, 2003-as nyugdíjazásáig pedig szerkesztői és szerkesztőségi főtitkári posztot töltött be a Romániai Magyar Szónál. Az évek során szép számmal jelentek meg verseit (Déli harang, Tükörterem), illetve elbeszéléseit, karcolatait tartalmazó kötetei (A tuskó, A bozót), esetenként műfordításai (A nagy teremben, Kölcsönsorok). 1967 óta sok kötetet jelentetett meg, legutóbbit idén, március 17-én, Sorsok könyve címmel. Mindezek mellett pedig a Káfé Főnix (kezdetben Café Stockholm-Toronto) online lap munkatársaként néhány éve kezeli a fotókat és verseket.
Külvárosi út
Sohasem láttam őket,
úgy hajlott erre menetük
– mondják –,
akár az ostor csattanni készülőben.
Tán fintorokat vágtam
a napnak,
s féltem, hogy a kutyák megugatnak
abban a felkavart, menekülő
időben.
Te, ugye láttad, aki most erre
sétálsz, mindegy, férfi
vagy nő
légy,
a fojtogatóan ferde nyakkendőket,
ziláltan lógó sálakat,
kioldódott, sáros cipőket,
arcokat,
földnek mutatva, láttad?
Varjakat meg a sorzáró halált,
vériggyalázott, kiráncigált
anyákat?
S most fütyörészve lépkedsz.
Harcoltál-e virágokért,
a gyárért, a dombért?
(Minket nem vigasztal a bánat.)
Van-e fehér galambod,
s a szeme gyöngy?
Ahányszor erre járok,
fekete kendős
öregasszonyok
pillantanak át a
léceken,
s ráncaikon, mint a vízen,
gyűrűket vet az emlék.
Ilyenkor mintha én is
a sorral baktatva mennék,
s lábam erőmet jócskán meghazudja.
(Komor alkony,
hatalmas kémény ontja füstjét
fölém.
Kanyarog, lángol a fényben,
macskakövesen a
Deportáltak útja.)
Néhány évvel ezelőtt volt olyan szerencsém, hogy megkapjam ajándékba Tükörterem című verseskötetét, amely többnyire addig még nem publikált verseket tartalmaz. Természetesen örültem neki, viszont gondom akadt a megértéssel, így hamar lankadt az iránta való érdeklődésem is. Egy évvel ezelőtt versgyűjtés céljából levettem a polcról, belelapoztam, és meglepő módon magába szippantott. Azóta rengetegszer átlapoztam a kötetet elejétől a végéig, megjelölgettem a nekem legjobban tetsző verseket, sorokat, mondhatni, rongyosra olvastam. Egy év alatt szinte minden nap fellapoztam, és közben több másik könyvet is olvastam Cseke Gábortól, de ez lett az abszolút kedvencem. Teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódomat, és bátran mondom azt, hogy felkészítette a lelkemet az életre, így végre megérett a tényleges elmélkedésekre. Ráadásként legtöbbször megtalálom benne a saját gondolataimat, azokat, amelyeket én magam nem tudok papírra vetni, kimondani.
Az eddig leírtakat talán megcáfolja a kötet meglehetősen melankolikus hangulata, ugyanis oldalakon átívelő önmarcangolás, mélabú, csalódottság, szörnyűséges gondolatok jellemzik. Rengeteg olyan vers van, aminek a körítése szép, vagy annak tűnik, és már azt hinnénk, végre egy üde vers a sok szomorú között, viszont nagyot tévedünk, mert egy-két olyan sor köré épül az egész, amit ha megértünk, a vers végtelenül szomorúvá válik. A legvégén található A tolószék utasa címet viselő ajánlott versfüzér nem hiába foglalja el az utolsó 36 oldalt: egy élet légvégét mutatja be; ahogyan a kötet, úgy az élet is egy ponton véget ér. Mind közül talán ez a leggyászosabb hangvételű vers: rámutat arra, hogy egy testileg-lelkileg haldokló ember mennyire magányos, hogy mennyire magatehetetlen, milyen sokat gondol a halál utánra; hogy az élet végén csak aprócska dolgok késztetik küzdésre, viszont tudja, ez már itt a vég. Számtalan dolgot ad az élet, jót és rosszat egyaránt, de ugyanennyit vesz el, és számomra ez a vers fő mondanivalója. Csak az számít, hogy éltél-e az élet adta lehetőségekkel, vagy sem.
Összegzésként csak annyit mondhatok, hogy mindezt el kell olvasni, át kell érezni, anélkül az általam leírt sorok értelmetlennek bizonyulnak. Esélyt kell adni Cseke Gábor regényeinek, novelláinak is, hisz az összes műve együtt fejti ki azt a hatást, amit ténylegesen szeretnénk. Csak merni kell olvasni, ez a titka mindennek.
Örök fogoly
szökevényként árkon bokron át
csörtet a lelkem mentené magát
szaggatott ruhában lihegve támolyog
már már összeesne de lelkipásztorok
karolják föl életet lehelnek belé
a hit ködében így lenne Istené
fogolyként mint aki harcát feladta
mosolya álca míg erőt gyűjt alatta
újabb szökéshez de hová de merre
és mindig visszahozzák sárosan összeverve
