Ezúttal Madaras Márton novelláját olvashatjátok Kortárs rovatunkban.
Confessio
Életemben akkor vertem meg először valakit, amikor rájöttem, hogy képes vagyok rá. Milánnak hívták. Nem sok esélyem volt, mert kicsi voltam és vékony. Persze, Milán is kicsi volt és vékony, viszont három éves kora óta bokszolt. Azonban az, hogy éppen combközépig letolt gatyával hugyozott, és a kezemben egy WC kefét szorongattam, kiegyenlítette az esélyeinket. Valamiért sosem hazudtam azt magamnak, hogy önvédelemből tettem. Pedig találtam volna rá megfelelő alapot, és elég ideig tudtam volna ismételgetni ahhoz, hogy végül hitelt is adjak az önámításomnak. Persze, bántottak. Napi szinten, akár többször is. Leginkább az időjárástól függően. Télen, mikor volt hó, és lehetett fürdetni, akkor ez sűrűbben előfordult. A fürdetés lényege az volt, hogy elkapjuk az éppen aktuális nyomorultat, kirúgjuk a lábát és a tanár megérkezéséig a lehető legtöbb havat begyűrjük a pólója alá, miközben a fejét a hóba nyomjuk. Ilyenkor nagyokat lehetett röhögni az elvörösödő arcú, hol zokogó, hol üvöltöző vesztes gyökéren, akit még csak nem is gyűlöltünk. Én is csináltam, velem is csinálták. Ősszel, mikor kezdett lehullani az udvar fáiról a termés, és eljött a gesztenyecsaták időszaka, ismét megszaporodtak a bántalmazások. Az egymást nem kedvelő osztályok a fák között bujkálva dobálták az aranybarna makkokat. Úgy harcoltunk, mint a japán-amerikai katonák a guadalcanali dzsungelekben. Ha valaki olyat láttál, akit kevésbé kedveltél, zöldhéjastól érkezett az áldás.
Rendszertelenül bántottuk a másikat, mindenki vadász és áldozat is volt egyben.
Én jó ideig csak az egyik szerepet ismertem. Nem szabad alábecsülni a kölykök intelligenciáját, összetett, átgondolt kínzást képesek alkalmazni. A padtársam, Ádám, hónapokon keresztül hajlandó volt hazamenni egy-egy feketeponttal vagy szaktanári figyelmeztetéssel, csakhogy minden reggel eljátszhassa, hogy harmadik félként beül egy másik asztalhoz. Mikor a tanárnő felhívta a figyelmét arra, hogy Áron és Sándor asztala már foglalt, mindig ugyanaz a válasz érkezett: nem akarok egy pedofil mellé ülni!
Ádám mindig ugyanazzal a hülye vigyorral az arcán vitte ki az ellenőrzőjét, miközben az osztály tapsolva nevetett. Persze, fogalmunk sem volt arról, hogy mi az a pedofil, de azzal mindenki tisztában volt, hogy én hittanra járok, ez a kettő pedig akkoriban egyet jelentett. Mikor a napközis tanárnőnk rá akart gyújtani, amit az iskola területén nem tehetett meg, elvitt minket tanulmányi kirándulásra a falu templomába. Én betegségre hivatkozva megpróbáltam inkább hazamenni. A harminc éve unalomba fagyott arcú, molylepke szagú Emőke néni azonban kijelentette, hogy ő aztán biztos nem fog felelősséget vállalni azért, ha megmar egy kutya az úton, és egyébként is legalább valami kultúra jut majd a hülye fejembe. Az igénytelenül újrafestett megfeszített Jézus látványa addig ismeretlen gúnyt és haragot váltott ki az osztálytársaimból, és miközben mantrázták a költői kérdést, miszerint mit nézel otthon? A keresztény tévét?, nagyokat rúgtak belém a harangtorony lépcsője mellett, mialatt Emőke néni a templom előtt bagózva kiabált befelé nekünk, hogy halkabban már, a kurva életbe.
Akkoriban sokat sírtam. Persze nem az osztálytársaim előtt, mindig egyedül vagy papánál. Egyszer az iskolában is, mikor Milán többször úgy bordán vert, hogy nem kaptam levegőt. Igazából nem is a fájdalom kényszerített ki könnyeket belőlem, hanem a halálfélelem a légszomjam miatt. Ekkor Kata néni szemforgatva osztályfőnöki órát tartott arról, hogy mi egy második család vagyunk, szeressük és tiszteljük egymást, hisz itt köttetnek az örök barátságok. Miután Milánt leszidta, hogy még egy ilyen és mehet az igazgatóhoz, felém fordult és megjegyezte: ne kötekedjek, ha aztán egy pofon után sírok, mint egy kislány. Ezek a szavak jobban fájtak, mint a sajgó bordakosaram.
Ekkor is, mint oly sokszor, papától kértem segítséget. Nem mondanám, hogy jó ember volt, de nyolcvanéves korára eljutott arra a szintre, hogy nagyjából tudjon kötődni másokhoz. Fölvetette, hogy akár meg is védhetném magam. Papa részéről, aki az élete során három embert ölt meg, elég kézenfekvőnek tűnt ez a megoldás. Persze, mindig kiemelte, hogy az egyik baleset volt, a másik véletlen, a harmadik pedig parancsra történt a katonaságnál. Ma már nem igazán értem, hogy a baleset és a véletlen között mi lehet a különbség.
Védd meg magad. Végtelenül egyszerű szavak egy annál is egyszerűbb embertől, és mégis mennyi mindent megváltoztattak. Milánt az első szünetben vertem rommá a WC kefével, Ádámot a másodikban az öltözőszekrény ajtajával. Mindenkit megkerestem, aki valaha bántott, és kiegyenlítettem az esélyeket. Hol egy tolltartóval, hol egy váltócipővel. Nem volt szó semmi féle igazságról, se bosszúról. Létezik egy társadalmi hazugság, miszerint az erőszak a gyávák fegyvere. Pedig semmihez sem szükséges nagyobb bátorság, mint bántani egy másik embert. Miután sikerült elég erőt gyűjtenem, hogy bevigyem az első ütést, rájöttem valamire. Jó vagyok az erőszakban. Élvezem azt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy üldözöttből üldöző legyek. Ekkor már megvoltak azok a figurák, akik egy meglett mesterember gyakorlatiasságával képviselték a bántalmazó szerepét. Döme, Ricsi, Kocka – nagydarab, ostoba, barmok. Az a fajta embertípus, amelyik közép- és általános iskolában van az élete csúcsán, mikor még a hülyeség menőnek, az erőszak pedig elfogadottnak számít. Ricsi és Kocka azóta börtönben van, Döme pedig valószínűleg egy építkezési területen fekszik két méter betonnal a feje fölött. Mivel kicsi és vékony voltam, muszáj volt találnom valaki nálam is gyengébbet. Erre a túlsúlyával könnyű apropót nyújtott a pék fia, Martinka. Ma már talán illene azt hazudnom, hogy félelemből, az elfogadás vágyából tettem azt, amit. Persze, így vagy úgy, de mindenki gyáva. Én gyakorlatiasan gyáva ember voltam. Féltem a gyengeségtől és a kontrollvesztéstől. Ezért nem engedhettem meg magamnak a megbánás luxusát, a gyermeki erőszak társadalmában. Most már, öregkoromra néha belekényelmesedek a felnőttek önámításába, miszerint akkor is szorongva, forgolódva aludtam el, mikor „Martinka-verést” tartottunk a WC-ben a születésnapján, vagy mikor egy öklömnyi jégtömbbel kivertem Csabika egyik fogát. Hazudok magamnak egy emléket, amiben sírtam annak gondolatától, hogy az osztályok közötti floorball döntő közben arcul vágtam az ütőmmel a B osztályos Márkót. Elképzelem, hogy hetekig önmarcangoló bambulások kísértettek, miután héjasgesztenyével szemen találtam Gergőt egy őszi reggelen, és lehet, hogy mind a mai napig mellkasszorongató emlékként kísért, az ahogy betörtem Dani orrát az öltözőajtóval. Ma már addig hazudok magamnak, amíg megkönnyezem a gyermeki közöny zsarnokságát, a minden jellegű norma hírből sem ismerését. Megengedem magamnak a vezeklés luxusát olyan cselekedetek miatt, amelyeket még a mesterséges erkölcsök tudatossá tevése előtt követtem el.
De, persze, elárul az álnok öreg testem, mikor mosolyogva emlékszem vissza a verekedések utáni békaügetésekre. A vérző orral egymásra vigyorgásra az igazgató előtt. A legyőzött ellenfél földről való felsegítésére, vagy éppen a másik helyzetben a feléd nyújtott kéz elfogadásának gesztusára. Hisz végeredményében mégis csak egyenlők voltunk ebben a rózsatövises anarchiában. Csapongó istenek és szörnyetegek, akik ugyanúgy ítélkeztek, ahogy megítéltettek. Máig hordozzuk magunkban a saját vétkeinket és a mások által ejtett sebeket.
Viszont most, öregen, vizes térddel, rozoga háttal, egy vegyszer és elmúlásszagú idősek otthona repedezett teraszán mégis könnyeket csal a szemembe, ha egy-egy tavaszi reggelen meglátom, hogy a paplak udvarán újból kivirágzott a gesztenyefa.
Madaras Márton: 1999-ben született Budapesten. Gyöngyösön nőtt fel, ott is érettségizett. Magyar alapszakon diplomazott, idén fog végezni történelem mesterképzésen. Novellákat, cikkeket ír. Öt évig dolgozott újságíróként, történelemből szeretne doktorálni, hogy egyetemen oktathasson. Évekkel ezelőtt a Palócföld Ugródeszka rovatában jelent meg egy novellája Tetteink hagyatéka címmel. Jelenleg egy regényen dolgozik.
Kiemelt kép: avant.arte , Cleon Peterson
