Julie Orringer, a magyar származású amerikai írónő 1973-ban született Miamiban. Elbeszéléseit először folyóiratokban publikálta, például a Paris Reviewben vagy a Grantában. Ezekkel az írásaival számos díjat is elnyert, majd 2003-ban megjelent első könyve, a kilenc elbeszélést tartalmazó Légzőgyakorlat fuldoklóknak című kötet, a világsikert pedig a Láthatatlan híd című, első regényével érte el 2010-ben.
Első könyve, a Légzőgyakorlat fuldoklóknak a kamaszlányok világát mutatja be, olyan tipikus problémák leírásával, amelyekkel a lányoknak saját maguknak kell megbirkózniuk, és nem menekülhetnek előlük – akár a családban, akár az iskolában. Bár az írónő interneten megosztott „tüntetéses képei” feminista beállítottságról árulkodnak, írásaiban mégsem tükröződik ez, akkor se, ha a novellák is elsősorban női főszereplőkről szólnak. A kötet témája ellenére Julie Orringer nem a szokásos, álmodozó, idillikus stílusban közelítette meg a korosztály érzelmeit, hanem lényeglátó módon, itt-ott már szinte meghökkentő, ijesztő történeteken keresztül ábrázolja a hősnők tragédiát, félelmeit, bukásait.
„Clarie a gumiasztal mellett feküdt mozdulatlanul, mintha aludna, nyaka lehetetlen szögben kitekeredve. Ella le akarta venni róla a tekintetét, de nem volt képes rá. A nagyobb gyerekek, sőt még Benjamin is körbevették Clarie-t, néhányan a nevén szólongatták, mások csak nézték. Peter lecsúszott a tűzoltópóznán, és a gyepen odabotorkált a testvéréhez. Félretolta Benjamint. Lábujjával Clarie vállát böködte, aztán letérdelt, és átfordította a testet. Clarie csuklójából a csupasz csont villant elő. A lila overallos fiú elhányta magát.”
Eddig megjelent két könyve közül számunkra a Láthatatlan híd kicsit különlegesebb, hiszen az írónő ebben a történetben magyar nagyszülei élményeit örökítette meg. Az egyébként elég komoly hangvételű írásban keveredik a budapesti és vidéki magyarság élete a párizsi művészek bohém életmódjának hangulatával. A szövegben ideálisan keveredik a két gyönyörű város, illetve az egyéb helyszínek ábrázolása a cselekményes, párbeszédes részekkel; egyik sincs túlsúlyban, és mind könnyed, mégis igényes, szépirodalmi stílusban van leírva, ami változatossá és letehetetlenné teszi a könyvet. Bár a cselekményt főként a szerelmi szál határozza meg, a regény történelmi dokumentumként is megállja a helyét: a történet az 1930-as években kezdődik el, majd utána végigköveti a második világháború alakulását, s mindezt zsidó és egyben büszke magyar főszereplők szemszögéből írja le.
„Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott.
– Ne feledjék – mondta –, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért.”
