Borda Réka Égig érő csalán című regénye nemrég jelent meg a Scolar Kiadónál. Ezúttal ebből olvashattok egy rövid részletet.
Egy régi, szögletes autóban
a mozdulatok is darabossá válnak. Marok az elnyűtt bőrkormányt szorítja, két keze pontosan egy vonalban, nagyanyámmal egyszerre dőlnek a kanyarokba. A vén karosszéria szaga és a kipufogógáz elegye épp annyira teszi elviselhetetlenné a meleget, mint amennyire lehűti a várakozásokat. A piros lámpánál úgy rezgünk a kocsiban, akár a felhúzós kacsa.
A nagynéném, Hajni csíramáléit szállítottuk a piacra. A combomhoz értek a barna kockákkal teli műanyag tálkák, és a beltérben köröző huzat az arcomba fújta nagyanyám hajszálait. Ami izgalmas kép volt, sorrendbe gyűjtöttem. A gólya a lámpaoszlopon. Az egymást környékező lepkék. A gyerekmedence a disznóól mellett. A gazolás közben kicsurranó mell. A kerítésbe kapaszkodó nő, akit átölel egy férfi hátulról. A pár, akik a lépcsőn felmászó fiukat nézik. A flakonokat tűzre vető öregember.
Aztán az autó felköhögött, és lefulladt a kereszteződésnél. Marok tövig nyomta a pedált, de nem indult a motor. Mondtam már ezerszer, hogy új autót kéne venni, de senki nem hallgat rám, szólalt meg nagyanyám. Marok a slusszkulcsot forgatta, amin egy szalámis kulcstartó lengett.
Kiszállt, bevágta maga mögött az ajtót. Ülj már át, szólt rá az anyjára, aki a kormány mögé kúszott, Marok pedig megtolta az autót. Még a drótkerítésnek ugráló kutyák ugatását is túlharsogta nagyanyám a szűnni nem akaró szidalmaival.
Egy félreeső földútra gurult a kocsi. Nagyanyám behúzta a kéziféket, és Marok felnyitotta a motorháztetőt. Kiszálltunk nagyanyámmal, én a sarkon tornyosuló Jézus-szobor árnyéka alá álltam. Akkorának tűnik így utólag, mint egy ház, pedig jártam arra azóta többször is: csak egy kicsivel magasabb Maroknál. Kezeit széttárta, rikító kék alsóban lógott a keresztről, betonvázáját műanyag virágokkal tömték tele. Zavaróan sápadt volt, nem illett abba a ropogós barna utcába.
Nehogy eltűnj itt nekem, mert elvisznek a rablók, hallottam nagyanyám hangját, aki kihajolt az autó mögül, és úgy rázta felém az ujját, hogy belerengtek a mellei. Annyira megijedtem, hogy hagytam felsétálni egy hangyát a lábamon.
Néhány évvel azelőtt építették a szüleim a garázst a kertbe a férfi rokonokkal. A csípős nyári forróságban csermelyeket vájtak apám hasán az izzadságcseppek, de a bőre így is vakítóan fehér volt Marokéhoz képest. Látszott rajtuk, hogy melyikük menekült el otthonról, hogy tanuljon, és melyik maradt a földeken.
Állok a frissen felboncolt kert közepén, az ujjamat szopva figyelem, ahogy megássák az épület alapját. Sör szisszen, darázs zúg el, összetapsolnak az almafa levelei. Felnézek a felhőkre, csiklandoz valami, lenézek, dühös hangyaboly szalad a lábamon. Sikítok, és Marok torkaszakadtából nevet, annyira, hogy rá kell támaszkodnia az ásójára. Egészen belevörösödik a fuldoklásba. Olyan élesnek tűnnek a fogai, mint a kés, megnő a röhögéstől: vállából két fej tör elő és tüzet okád.
Nagyanyámat ismét elnyelte az autó. Undorodva söpörtem le a hangyát a lábamról, és sétálni indultam a szobor árnyékának szegélyén. Felkaptam egy kavicsot, és megdobtam a szemközti ház ablakát. Egy öregasszony jelent meg az ablakban, de hamar el is tűnt. Körülnéztem: nagyanyám továbbra is a fiát becsmérelte, Marok pedig előkapta a bugylibicskáját, és ki-behajtogatta a nyelét, mintha szúrnivalót keresett volna. Úgy tűnt, csak én láttam az asszonyt.
Megint felvettem egy kavicsot, elhajítottam. Ezúttal hangosan koppant a párkányon. Börtönbe duglak, ha így folytatod, kiáltott rám nagyanyám. Elővette a zsebkendőjét, megtörölte a hónalját, aztán visszafordult Marokhoz. Csináljad már, parancsolt rá, és hangjától egymásra rogytak a művirágok. Marok zsebre tette a bicskáját, és a kocsi fölé hajolt. Csak azért is elhajítottam még egy kavicsot. Koppant az üvegen, aztán a párkányon, mire az idős asszony újra megjelent, szigorúan méregetett a csipkefüggöny mögött. Hasonlított a fehér, kiszögelt Jézus-szoborra kék ruhájával és beesett arcával.
Nagyanyám hozzám sietett. A napfény megcsillant fehér klumpája csatjain, a sarka olyan volt, mint a szikkadt földút. Visszahúzott a kocsihoz, és kifújta magát. Maradj itt kicsit, jó? Nemsokára elindulunk, magyarázta erőltetett nyugalommal a hangjában. Marok ujja az alkatrészek közé szorult, káromkodott egyet. Rávágott az egyik csőre, és betessékelte nagyanyámat a kormány mögé, hogy ráadja a gyújtást. Az autó prüszkölt, de nem indult.
Beleálltam az ágyás mentén futó árokba. Ha már nem dobálhattam a házat, Jézusra céloztam a kavicsokkal. Elvakított a fejét körülölelő fény, türelmetlenül dörzsöltem ki a káprázatot a szememből. Nagyanyám ideges szavai, a csiklandozó hangya emléke és az autó berregő erőlködése egyszerre töltöttek el haraggal. Ütni támadt kedvem. Kiáltva a szoborhoz rohantam, és belerúgtam a betonvázába.
Szinte csak hozzáér rózsaszín, virágos szandálam, és a beton lassan, mint a nyíló szirom, elreped. Nagyanyám feljajdul, az arcát fogja, keresztet vet, odarohan hozzám, és rácsap a tarkómra. Egy darázs elhagyja az útmenti kutyatejet. A kereszteződésben kanyarodó autókból csodálkozó arcok bámulnak vissza ránk. A ház ablakában előbb az öregasszony áll a csipkefüggöny ölelésében, aztán a sápadt Jézus, aztán senki. Ezek után pedig Marok felhorkant, a térdét fogja, hasa behorpad, aztán feldagad, és földre csorog a nyála. Az autóra támaszkodik, levegő után kapkod. Fogak, fejek, sárkány, éles fogak.
Nagyanyám rezzenéstelen arccal figyelte őt. Menjünk innen, jelentette ki, és a kormány mögé ült. Elforgatta a kulcsot és rálépett a kuplungra. A kocsi fellihegett, majd fekete füst szállt fel a kipufogóból. Beszálltunk. Marok az anyósülésre, én a háta mögé ültem. Elindultunk. Az autó végigimbolygott a kátyús földúton, aztán felküzdötte magát az aszfaltra, és éles kanyarral fordult rá a Csanytelekre vezető útra.
Szótlanul ültünk a kocsiban. A huzat dobolásába a rádió duruzsolása vegyült. Olyan volt nagyanyám meg a fia, mint két egymást taszító mágnes. Minden kanyarba ugyanúgy együtt dőlnek, mintha valamilyen megmagyarázhatatlan okból mégis össze lennének tapadva.
Fotó: Zsólyomi Norbert
Borda Réka 1992-ben született Szegeden. Író, költő, szerkesztő, a MOME doktorandája.
