„Tudom, hogy depressziós volt, tudom, hogy öngyilkos lett. A Nincsteleneket olvasva ezt megértem.” – írja Heller Ágnes az Olvasónaplójában. Még ha túlzásnak is tartom kijelenteni, hogy „megértem” – hogyan is lehetne megérteni egy belül halott embert? – leszögezhetem, hogy ez a könyv nem csak egy egyszerű történet, mely korhű ábrázolást ad egy mélyszegénységben élő, tehetetlenséggel küszködő falusi családról. Ez a könyv Borbély Szilárdról is szól, az ő számvetése, az ő eltemetni próbált problémáinak, zavarainak összessége. A regényen keresztül megkísérli szavakba önteni kitaszítottságát és idegenségérzetét.
Szerző: Palkovics Daniella
Borbély Szilárd 1964-ben született Fehérgyarmaton. A József Attila-díjas költő, író irodalomtörténészként és egyetemi oktatóként is munkálkodott, miközben férjként és két kislány édesapjaként élte mindennapjait. Diplomáját a Debreceni Kossuth Lajos Egyetemen szerezte. 2013-ban családjával Bécsbe költözött, ami talán utolsó megvalósult célja volt. 2000-ben egy iszonyú tragédiát élt át: a szüleivel történt rablógyilkosságot kellett valahogyan feldolgoznia.
Két fontosabb témát emelhetünk ki, melyek foglalkoztatták: a szegénységet mint a tehetetlenség megtapasztalását, valamint a testet romló állapotában. Ismertebb művei közé tartozik a Halotti pompa című verseskötet, melyben életről, halálról, szenvedésről olvashatunk, és amelyben személyes tragédiáját írja le. Szintén említésre méltó a Testhez. Ódák és legendák – ebben a kötetben női bőrbe bújik, és a holokausztról, illetve az abortuszról szól, továbbá a 2013-ban megjelent Nincstelenek, mely egyfajta létértelmező, történelmi, a szegénységet és a mindent átölelő tehetetlenséget ábrázoló regény.
A szerző a Nincstelenek helyszínét saját falujáról, az ukrán határnál fekvő Túrricséről mintázta, melynek csupán GPS koordinátáit láthatjuk a 2013-as kiadás fülszövegén, ugyanis harminc éves koráig ki sem ejtette száján a nevét – tudjuk meg Kácsor Zsolt író-újságírótól.
Borbély Szilárd egy kisfiú szemszögéből meséli el a történéseket. A gyermeki nyelv fejletlensége tökéletesen kifejezi a mű előrehaladásának eltörlését, a szoborszerű képleírásokat. A szereplők mindannyian veszélyes és kiszolgáltatott ösztönlények, akiknél az anyagi szegénység együtt jár a lelki szegénységgel.
Vegyük sorra, mik is azok a tulajdonságok, melyek „borbélyossá” teszik a kötetet.
Nincstelenek – mint cím és a regényt átfogó rengeteg
A cselekmény monotonitása a mozdulatlanságot ábrázolja. A történések időt nem jelölő egymásutánját olvasva azt gondolnánk, haladunk valami felé, de ez óriási tévedés. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy pontosan melyik évben járunk.
A sorok között az idő semmisségét, jelentéktelenségét látjuk megnyilvánulni. Ezzel minden még céltalanabbnak és értelmetlenebbnek tűnik – csak az előrehaladás kölcsönözne értelmet az erőszaknak és a kétségbeesésnek.
Ez és sok minden más hordozza magában ezt a nincstelenséget, ami a szegénység kifejezése is egyben.
Nem úgy van itt, mint szegény helyen: hogy ez sincs, meg az sincs. Nálunk semmi sincs…”
A szereplők nyelvi értelemben is szegények; csak részben birtokolják a nyelvet: „Mi úgy hívjuk…”, „Mi úgy mondjuk…” Sáros helyett pocsétás, alumínium helyett alumónium, bolt helyett bót, kocsma korcsma.
„Megpróbálom kitalálni a nagyanyám. Az arcát fényképen láttam. Mi úgy mondjuk, fenkép.”
„»Majd kapsz otthon«, sziszegi a fülembe. Mi úgy mondjuk, otthol.”
A tehetetlenség
Megmutatkozik a verbális és fizikai erőszakban, mely a regény által megjelenített közösségben egy olyan eszköz, amit a szereplők arra használnak, hogy másokon felülkerekedve felsőbbrendűségüket fejezzék ki. A mindennapi kommunikációjuk része: a férfiak a nőket verik, a nők a gyerekeket, a gyerekek egymást, mindannyian pedig az állatokat; az anya nem egyszer öngyilkosságot kísérel meg.
„»Ne itasd az egereket. Ne állj itt, mint egy rakás szerencsétlenség«, kiabál rám. »Olyan tehetetlen vagy, mint az apád.«”
„Anyám dühében mindig azzal ver bennünket, ami a keze ügyében van. Puszta kézzel is szokott. De csak ahogy az anyák tudnak ütni. Erőtlenül és céltalanul.”
„»Anyánk keze akkor is simogat, amikor üt. Az apáké akkor is büntet, amikor simogat«, mondja mindig anyám.”
A tehetetlenség megmutatkozik a részletező naturalista leírásokban is (részegség, babonák, állattetemek, szexualitás). Málinak, a főszereplő nagynénjének szavaiban még Isten tehetetlenségét is megfigyelhetjük. Az Úr „a bárányfelhők közé rejtőzött el, és szomorúan nézett”.
„Máli akkor lehajolt és bal kézzel belenyúlt a dögbe. Valamit a surca alá rejtett, a szoknyája zsebébe. Éreztem a büdösséget hazáig. Mondtam este anyámnak, hogy Máli kivett valamit a dögből. Úgy tartja a babona, mondta anyám, hogy aki bal kézzel egy dögből valamit kivesz, majd azt két ember közé bal kézzel bedobja, azok meg fogják utálni egymást egy életre.
»Ez igaz?«, kérdem anyámtól.
»Nem. Akik babonában hisznek, azok buták«, mondja. Pedig anyám is babonás. Fél a szemmel veréstől. És észrevettem, hogy apám is hisz benne, pedig azt mondja, hogy nem.”
„A számokkal játszom!”
A prímszámok végig jelen vannak a kötetben; a kisfiú fejben számol, játszik velük, megnyugvást keres bennük, merthogy számára egy mitikus világot, a teljességet jelentik. A rendre, a biztonságra utalnak – arra a kiegyensúlyozottságra, melyet a mélyszegénységben élő főszereplő sosem birtokolhat. Általában egy fontosabb tényhez kapcsolódnak. „A nővérem az egyes. Én vagyok a kettes. Ez az én számom, a kettő. A nővérem a Nagy. Ő a lány. Én vagyok a Fiú. Az öcsém a hármas. Ő a Kicsi.”, „Számolom a ringatásokat. Egy, kettő, három. Ezek az első számok, amelyeket megtanultam. Tízig már rég tudok számolni. A tojásokon gyakoroltam. Nem szokott tíznél több tojós tyúk lenni.”
A prímek a magányból való kitörés lehetetlenségét fejezik ki: „Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.” Magány a családtagok és a falubeliek között. Egy olyan magány, ami oszthatatlan, és mindig jelen van. A regény az igazi kötődés hiányát és a szereplők kirekesztettségét érzékelteti a számokkal. Mert, ahogy a családtagok nem tudnak beilleszkedni a saját családjukba, úgy a család sem tud a falusiak közé.
Az elbeszélő Isten képét is – akiben az anya hisz, de az apa nem – a számokhoz köti, abban találja meg a választ.
A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. »Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget«, mondja anyám.”
Már elment a Mesijás?
Nemcsak a könyv alcímeként, hanem egy fontos figuraként is jelen van a regényben. Mesijás a történetben egy, a falu közegéből kitaszított, angyali szelídségű, beszédhibás félbolond cigány, akivel szemben mindenki előítéletes, és akit a helyiek mind gyűlölnek, mégis visszavárnak.
A figura felé tanúsított viselkedésformák szimbolikusan kifejezik, hogy mindenki a megváltást várja, de mivel az nem jön el, a szereplők magukra hagyatottságukban abba menekülnek, amijük maradt. Így válik „megváltóvá” Mesijás, aki elvégzi a falu legalantasabb munkáját, hogy másoknak ne kelljen. Feladata, hogy kitakarítsa a mosdókat. Ez a regény által ábrázolt közegben elegendő önfeláldozásnak bizonyul. A róla kialakult képet erősiti külsejének leírása, és az a tény, hogy például ő az egyetlen ember, akit nem ugatnak meg a kutyák.
A merev törzs, a dacosan felszegett fej, a lelógó cérnavékony karok miatt úgy tűnik, mintha Mesijás nem a földön járna, hanem siklana a levegőben. Mintha lábai nem érintenék a földet. Mesijás egész évben meztéláb jár.”
Történelmi emlékezet
A történet a hatvanas-hetvenes években játszódik, a téeszesítés utáni időkben. A zsidók elhurcolása utáni időkben. Az eldurvult, mindenből kiábrándult emberek között. Az egyéni elbeszélések történelmi emlékezetté válnak a regényben, hiszen a kommunizmust részletesen taglalja a szöveg, és a sorok közül kiolvasható társadalmi háttér hiteles korlenyomatnak minősül. Láthatjuk, hogy a cigányokat megvetik, szóba sem állnak velük, habár Rézműves Arankáék („a mi cigányaink. Vagyis a nagyapáméké”) segítenek a családnak. Az előítéletesség érzékelteti velünk, hogy a falubeliek egy „burokban” élnek, és hogy egy fiatal narrátor szemszögéből olvassuk a látottakat, aki korából adódóan sokszor nem teljesen érti a történéseket, könnyen belezavarodik az erőviszonyokba.
„Mindenkit elvtársnak szólítottak. Új köszönést találtak ki.”
„A múltat végképp eltörölni.”
„Tudtam, hogy félre fogják érteni.”
Milyen furcsa belegondolni, hogy Borbély Szilárd, aki nemcsak a magamutogatástól, de a kitárulkozástól is irtózott, épp az írói hivatást választotta. Ő, aki sosem volt elégedett egyetlen írásával sem. Szóban forgó regényéről is így nyilatkozott barátjának, Kácsor Zsoltnak: „Nem hibátlan. Nem sikerült megvalósítani a szándékomat.”
Azt válaszoltam neki, hogy a könyve szerintem remekmű, ráadásul nagy olvasói siker. Mire fölsóhajtott: »tudtam, hogy félre fogják értenI«,”.
Borbély Szilárd konkrét szándéka feledésbe merül, de személyiségének ismert jegyeiből kikövetkeztethetjük, hogy mi minden negatívat láthatott a könyvében – a válasz maximalizmusában keresendő. „Tudom, hogy depressziós volt, tudom, hogy öngyilkos lett. A Nincsteleneket olvasva ezt megértem.” De hogyan is lehetne megérteni egy belül halott embert? Hogyan lehetne elismerni mindazt a keserű múltat, amit átélt? Hogy lehet e múltról szorongás nélkül olvasni? Ha egyszer ő maga nem tudta feldolgozni azt a rengeteg fájdalmat, akkor más hogyan tudná? Valószínűleg úgy, hogy Borbély Szilárdnak nem sikerült átadnia teljes egészében az általa megélt traumát. „Nem hibátlan. Nem sikerült megvalósítani a szándékomat.”
Azért is mondhatjuk zseniálisnak Borbély Szilárd művét, mert igaz, nem élhettük át, nem tapasztalhattuk meg saját bőrünkön a benne leírt valóságot, mégis megrázóan sikerül megrajzolnia ezt a meghökkentő világot. A kisfiú érzéseit átéljük minden hiányérzetével – a társaság, a kommunikáció, a nyelv és a tudás hiányával – együtt. És habár a jelenségek leírásán kívül nem történik más, helyszínül is az apró falu szolgál csupán, mely jól érzékelteti a bezártságot, mégis oly’ sok minden történik. Megismerjük a családot, a falubelieket, az ő hierarchikus rendszerüket, a kitaszítottakat. A legkisebb gyermek meghal – „a Kicsi halála után minden jobb lett” – és a család a regény végére elköltözik.
Mi éppolyan szemlélői, tehetetlen megfigyelői vagyunk a történetnek, mint a szereplők, mint az elbeszélő kisfiú. A regény nem igyekszik magyarázattal szolgálni a társadalom működésére, és nem áll elő javaslattal, hogy hogyan kéne az emberi konfliktusokat egy ilyen közegben kezelni – de hogyan is tehetné? Hiszen, talán a szerző is épp ebbe a kísérletbe roppant bele.
Borbély Szilárd regénye az egyén, a család emlékezetén keresztül dolgozza fel a történelmi múltat. Van-e bennünk elég bátorság, hogy ilyen könyörtelenül nézzünk szembe magunkkal és a család történeteivel? Ha van is, képesek leszünk „megérteni”?
Felhasznált irodalom
- HELLER Ágnes: Olvasónapló 2014-2015, Bp., Múlt és Jövő, 2015.
- 24.hu/kultura/2019/02/19/borbely-szilard-halal/
