„Írói munkásságomra egyetlen író volt befolyással. Önmagam.”
„Cholnoky Lászlót a tabáni szellemek ítélték halálra” — írta Krúdy Gyula, akinek volt szerencséje közelebbről ismerni írótársa életét. Kísértetességet, magányosságot, vadregényességet emleget Cholnokyval kapcsolatban. Cholnoky Lálszó, a szebb sorsra érdemes dzsentri-fiú, aki „csodálatos könnyelműséggel” pazarolta el az ifjúságát, 1929. április 21-én vetette magát a Dunába, nem látva más kiutat a nyomor, az adósságok és az alkoholizmussal járó borzalmak elől. A magyar prózairodalom formabontó alakjának tragikus sorsa Hajnóczy Péteréhez, Csáth Gézáéhoz, Hazai Attiláéhoz mérhető.
Alkohol: a Cholnoky-átok
Cholnoky László regényeit és novelláit sokszor nehéz megkülönböztetni. Előbbiek gyakran hajaznak egy hosszabb elbeszélésre, leginkább kisregényeknek nevezhetjük a szövegeket, amik sokszor novellarészleteket olvasztanak egybe. A beható életrajzi kutatások bizonyították, hogy a két tárgyalt regény, a Bertalan éjszakája és a Prikk mennyei útja 1915 és 1920 között íródott, abban a rövid periódusban, mikor az író életét még elviselhetőnek lehetett nevezni. Ekkor volt alkotóerejének csúcsán is. Az 1920 utáni időket magánéletének teljes összeomlása jellemezte, ami magától értetődően nyomot hagyott a munkáin is.
A Nyugat 1916-ban publikálta a Bertalan éjszakáját, 1917-ben pedig a Prikk mennyei útját, majd ezek után Cholnoky megírta a szakmailag legfigyelemreméltóbb művét, a Tamást. Ezek a regények eredeti és organikus vállalkozások, időtálló művek, a szerzői alkotókedv csúcsán születtek, míg az ezt követő időszak írásai már a szellemi apadás jeleit mutatják. E szövegek sokszor arra irányultak, hogy az író átverje a kiadókat és a szerkesztőket: önplagizált és megváltoztatott munkacímekkel próbált honoráriumhoz jutni. Cholnoky publikálási gyakorlata bizarrá változott (az önplágium módszereiről külön dolgozatban lehetne gondolkozni). Azt tudjuk, hogy a szövegeken végzett változtatásokat akkurátusan vezette Regényhőseim címen. Ilyen művek például az Oberon és Titánia, ami a Szeptember című regény egy változata; az Ingovány, amely a Piroska átírása; illetve a Mefisztofelesz, (a Régi ismerős egy variációja).
A szerző a szóban forgó két kisregény témáját bevallottan a magánéleti kríziséből merítette, illetve az azt megelőző fiatalkorából, amikor is még boldogabb tapasztalatai voltak, és a jövő fényesebbnek mutatkozott a számára. Az önéletrajzi ihletettség kérdései, a felmerült hipotézisek körül Cholnoky oszlatja el a ködöt önéletrajzi feljegyzéseiben, amelyekből azonban csak néhány részletet ismerünk.
Bertalan én magam vagyok. Bertalan édesanyja az én anyám, Kohaninszky tanácsos Korniczky Frigyes nyugalmazott kultuszminiszteri számtanácsos; Korniczkyék Budán laktak, ugyanabban a házban, amelyikben első feleségem szülei…”
Egy bizonyosan közös ezekben a főhősökben: a tragikum, az önsorsrontás és a szegénységhez fűződő szinte groteszk romantika, illetve az önfeledtség és a kilátástalanság egymást váratlanul gyorsan váltó világa. „A váratlan gazdagság lecsappantaná lelkemnek szárnyait és a pénzesőben eláznék, mint a lepke.”
A két kisregény hőseit már az alkoholizmus bugyrainak egy igazán mély pontján találjuk. Az alkoholizmus és a „Cholnoky-átok” megértéséhez érdemes egy pillantást vetni László testvérének, a szintén író Cholnoky Viktornak A ruah című cikkére:
Kövezzenek meg érte, de én bizony nem hiszek az antialkoholisták mindenesetre tiszteletreméltó törekvéseinek a sikerében.” „A pusztulás kezdőoka nem a narkotikumban van, hanem a reá kényszerülő lelki diszpozícióban, vagy ahogyan Tolsztoj mondja: »furdaló lelkiismeret«-ben.”
Ebben kifejeződik az antialkoholistákkal szembehelyezkedő, fordított világnézet: nem az alkohol az oka a szenvedésnek, hanem a világban való boldogulás hiánya, a vívódások okozzák az alkoholizmust.
Bertalan éjszakája
A Bertalan éjszakája főhőse Bertalan, akinek két napját követhetjük végig. A tudathasadás már a mű elején világos tényállás, de a főhős még az őrület kezdetén jár – nem úgy, mint a társregény főszereplője, Prikk, aki a romlásban már bőven előzi őt. Bertalant színre lépésekor az arcképe, tükörképe, Miroár Jakab zaklatja. Jakabról megtudjuk, hogy Bertalannak hű társa, titkára, de valójában egy másik énje is. Később ennek a tükörnek az „ötkoronás fele” teszi alkalmassá arra a (természetesen) nincstelen szereplőt, hogy részt vegyen egy kártyapartin. A főhős találkozik a fentebb már említett Kohaninszkyvel, akire Cholnoky az önéletrajzi írásaiban úgy emlékezik, mint fiatalkori barátjára. A nyugalmazott számtanácsosnak fontos szerepe lesz a történet végkimenetelében. Kohaninszky ért a nőkhöz; ő a kocsmapultot támasztó meditáló ember, aki szeret szállóigéket szórni.
Bertalan egy bizonyos Hoffmann nevű embernek volt a tikára. Az irodalomtudomány bizonyossággal állítja, hogy ebben a Hoffmannban E. T. A. Hoffmant tisztelhetjük, akinek a munkája nagy hatással volt Cholnoky regényeire. „Elolvastam legalább tízszer Hoffmann minden munkáját…” — írja. Ettől a Hoffmanntól vándorol négy forint Bertalan zsebébe, amitől a karakter hirtelen billen egyet: magabiztos és önhitt lesz, nyugtatja magát, akárcsak Prikk, miután az orvostanhallgatók megszánják néhány forinttal.
Jakabot Bertalan melegebb éghajlatra küldi (akire leginkább csak akkor hallgat, „mikor már ég a ház”), majd borbélyhoz megy. Ahogy annak tükrébe néz, ott már nem Jakabot látja, hanem Caracalla császárt, aki ettől a pillanattól kezdve beköltözik Bertalan lelkébe. Ebben a tükörjátékban három szereplő van tehát, de Bertalan arca soha nem mutatkozik, ennek az írói fogásnak a segítségével tárgyiasul tudathasadása. Caracalla Jakabbal ellentétben nem Bertalant elbizonytalanító, kétségbevonó hang, hanem — mondhatni— grandiózus nárcisztikus cezaromán, aki végül agyonnyomja a kritikus, „vetélytárs” szólamot.
Bertalan közben találkozik régi szerelmével, Karolinnal, aminek a hatására tovább nő benne a becsvágy. Iszik, eszik és a jövővel kapcsolatban csupa pozitívumot lát. Megérkezik a kártyapartira, ahol ott ül Kohaninszky is. Senkinek nem tűnik fel, hogy Bertalan csal az ötforintosnak álcázott Jakabbal, aki emellett egy sor pozitív osztást fog ki, barátjának, Kohaninszkynek pedig egyre apad az amúgy is kölcsönkért pénze. Bertalan a játék során elnyeri Kohaninszky összes pénzét. Ettől már aznap este ostorozza magát, ezért elhatározza, hogy reggel visszaadja barátjának az összeget. Azonban a másnap szintén kocsmázásba és italozásba hajlik, Bertalan az összes pénzt elkölti. Végül ő is — mint sok Cholnoky-hős — az öngyilkosságban lát menekülőutat a bűntudata elől.
Prikk mennyei útja
Bertalannal szemben Prikket már egy sokkal sanyarúbb alaphelyzetben találjuk. Ő a teljesen atomjaira szétesett és méltóságából kivetkőzött ember, a mélyponton lévő alkoholista, aki gyakorlatilag hajléktalan. Az „ős-alkoholista” ő: sem múltja nincs, sem holnapja. Bertalanhoz hasonlóan kilátástalan helyzetét csak a folyamatos ábrándozása, képzelődése segít feldolgozni, legalábbis egy ideig.
Prikk a szesztől és annak hosszútávú hatásaitól már megbízhatatlan narrátor, ezért a múltjával kapcsolatos megállapításait is érdemes éles szemmel figyelni. Vele kapcsolatban még azt sem könnyű eldönteni, hogy volt-e egyáltalán múltja, olyan bizonytalanul képzeleg. Korántsem biztos, hogy valóban egy úri család elszegényedett leszármazottja, ahogy állítja. Feltételezhető, hogy már gyerekkorában a nyomor volt a megszokott számára. Ez a fajta emlékezetkiesés és a narrátor megbízhatatlansága végigvonul a regényen; ez lesz majd Prikk tragédiájának oka is. Elfelejti, hogy mennyi pénz van a zsebében, hogy illuminált bukdácsolása közben összetörte magát, sőt arra sem emlékszik, valóban megölt-e valakit, vagy csak a képzelete játszadozik vele.
A bonyodalmat ebben a szövegben is egy véletlen váltja ki. Ez lesz Prikk veszte. A mozdulatlan vízfelszínt egy bukott orvostanhallgató Prikkhez vágott néhány forintja fodrozza fel; ez a gesztus indítja el azt a mechanizmust, amely talán Prikk haláláért közvetve, de felelős. Bertalant és Prikket egyaránt a pénzhez jutás aktusa sodorja a megsemmisülés felé. Ha nem sétál arra a vizsgáján elhasalt egyetemista, akkor talán nem ébred benne empátia, ami a Prikknek adott néhány forintban nyilvánul meg — akkor minden marad a régiben. Így azonban megszülethetett az új Prikk. Cholnoky az orvostanhallgató érzelmes gesztusával amellett teszi le a garast, hogy a pénz egyszeri, érzelmi alapú odalökése egy szenvedélybeteg hajléktalannak meglehetősen kontraproduktív folyamatokat tud elindítani.
Csakúgy, mint ahogy az Bertalanra is jellemző volt, könnyen jött vagyonának tudata felvillanyozza Prikket. Ahogy pénzzel a zsebében (de még rongyosan) lépdel az utcán, az univerzum újra lesújt rá: fiatal lányok dicsérik meg! Itt további bomlás figyelhető meg Prikk személyiségében, egy pillanat alatt felszínre tör „Caracalla császár”. Most már megvetéssel gondol ivócimboráira a kocsmában, úgy véli, hogy ő bizony különb náluk. Az új Prikk a régi Prikk sóvárgása egy másfajta, szeplőtlenséget hozó élet iránt. Ezt az új, gőgösebb Prikket már igen aggasztja a megjelenése, ezért szép ruhákba öltözik, és úgy kezd viselkedni, mint a tehetősek.
Prikk egy egyedülálló írói fogásnak köszönhetően (Cholnkoy lelassítja az akciót, megtöri az elbeszélés addigi módját) lassított felvételszerűen, bizonytalanul lenyomja az étterem kilincsét, kihúzza a széket és letelepszik az egyik asztalhoz. A lassítás eredeti célja Prikk belső narrációjában az volt, hogy kiélvezze ezt a bevonulást, ezt a dicsőséges pillanatot, de a kísérlet vége természetesen a kínos feszengés. A főhős végül is egy eszméletvesztés folyamán elveszi a szót a vendégektől, teljesen megfeledkezik magáról, hosszan monologizál, perlekedik Jézusról és a megváltásról, illetve annak ellentmondásosságáról addig, míg már senki nem marad körülötte.
Prikk részegségében elfelejti, hogy honnan volt az ötven korona a zsebében, ami elindítja a bűntudat, a paranoia és az üldözési mánia malomköveinek munkáját, hasonlóan Bertalanhoz. Téveszméjében gyilkosnak hiszi magát, folyamatosan arra vár, hogy elkapják, hogy rájöjjenek, hogy mit tett, hogy lelepleződjön. A tükör ebben a műben szintén előkerül mint szimbólum, ami (miközben Prikk a „megváltás” felé rohan), össze is törik. Cholnoky e toposzt használja a skizofrénia kifejezésére. Személyisége széthullását mindkét főhős az öngyilkossággal oldja fel: sejtik, remélik, hogy ebben az aktusban helyreállíthatják széttöredezett személyiségük egységességét.
A két regény között — Cholnoky „munkamódszerére” is gondolva — egyértelmű a testvéri viszony. Témája, tartalma, főhőse mind a Bertalan éjszakájának, mind a Prikk mennyei útjának azonos: a középpontban a személyiség kettéhasadásának, felbomlásának a folyamata áll. A regények hősei ugyanannak a lelki alkatnak kissé különböző variánsai. Bertalan és Prikk is bizonytalan, magányos, vívódó, de belül boldogságra vágyó emberek. Cholnoky karakterei azért isznak, mert félnek. Azonban mindkettőjükben egy nagyon egyszerű, ősi küzdelem dúl: a Jó, a jóra való akarat és a Rossz harca. Látszólag mindkét hős lehetőséget kap az újjászületésre, azonban ekkor már túl messzire mentek, a társadalom perifériáján is túlra.
A magyar prózairodalomban (Schöpflin Aladár szerint az egész világirodalomban) Cholnoky előtt talán senki nem ábrázolta ilyen hitelesen a rettegés lelkiállapotának váltakozásait, a bizonytalan ember alkoholizmusát, pokoljárását, bűntudatát, folytonos nekirugaszkodását és tragédiáját. És habár züllő hőseit saját magából merítette, írásai erősen alanyi munkák, mégis: az ábrázolás kollektíven érvényes tud maradni, és az emberi sors egyetemes problémáit is képes érzékeltetni. Metsző pontossággal mutat be mindennapi dolgokat, amelyekhez nem kell padokon tölteni az éjszakákat: a szorongás rideg magányát, az akaratgyengeséget, a félelmet és a cselekvéshiányból fakadó, émelyítő bűntudatot.
