A Líra könyvesbolt Facebook-oldala a járványhelyzet kezdete óta gőzerővel tartja online eseményeit. Napról-napra érkeznek a kortárs irodalom jelentős személyei vendégként a különböző könyvbemutatókra, beszélgetésekre. Az ünnepek lejártával, kisebb szünet után Bereményi Géza 75. születésnapjának alkalmából Bárány Tibor és Szegő János beszélgetett az író életművéről, pályájáról, prózáról és líráról, dalokról, filmekről, és az Azóta is élek című legújabb kötetéről.
Szegő János, a Magvető szerkesztője rögtön a dolgok közepébe vágott, egy széleskörű kérdést intézett beszélgetőtársához: Bereményi művészetében mérlegelhetünk-e a különböző műfajok (szépirodalom, dalszöveg, filmművészet) között, állíthatunk-e valamiféle hierarchiát alkotásainak minőségéből kiindulva? Bárány Tibor szerint nyilvánvalóan nehéz összehasonlítani az ágazatokat, viszont kibontakozik a szemünk előtt egy nagyon egységes életmű, számos találkozási ponttal, bonyolult összefüggésekkel. Felvetődik tehát a kérdés, hogy mi tartja ezt az életműnagyságú rendszert egyben, és hol is van az Achilles-sarka, ha van?
Bereményi legelső kötete, A svéd király 1970-ben jelent meg. A novelláskötet egy erős pályakezdés volt, állítólag néhány hónap alatt készült el. Az író későbbi interjúkban elmondta, hogy az irodalmi nyilvánosság nem vonzotta, egy ironikus távolságtartásra törekedett az írói szereptől. Bárány úgy gondolja, hogy már akkor (A svéd király megjelenésekor) elkezdett kialakulni az az attitűd, ami az összes szövegét – legyen szó regényről, dalszövegről, forgatókönyvről – végigkísérte és végigkíséri máig is. Mindig adott egy figura, akinek a célja meghatározni, megismerni, megérteni önmagát. Ehhez keres eszközöket, de folyton a bátorság, illetve az eszmék hiányában szenved.
Szegő szóba hozta Bereményi műveinek fogyasztását, olvasatát, ki hogyan közelít az életműhöz. Bárány ennek kapcsán megjegyezte, hogy véleménye szerint nagy hiba, ha az íróra a világháborúk utáni „nagygeneráció” képviselőjeként tekintünk, és politikai összefüggésekben akarjuk befogadni az alkotásokat. A Kádár-korszaktól függetlenül is értelmezhetőek az alkotások, annál általánosabb érvényűek, ezért jelenthetjük ki, hogy Bereményi életműve „jól öregszik”, és nem generációja válogatja a műveket. Bárány azt is leszögezte; nem az a vágya, hogy megvédje az írót a felszínes olvasatoktól, hanem hogy megértse azt az elementáris erőt, ami mindenki számára érdekessé teheti a műveit.
Az olvasási szokásokból kiindulva a beszélgetés könnyen Bereményi eszközeire, fogásaira terelődött, melyek folyton játszmára hívják a befogadót. A dinamikus életműben számos motívum ismétlődik, állandóan közeledünk és távolodunk különböző figurákhoz az átfedésekben. Példaként megemlíthető az Eldorádó-film és az Eldorádó-próza a Jelenkor folyóiratban. Vagy az emblematikus „Jó, hát akkor itt fogunk élni” mondat: több művében is megjelenik, a döntéshozás szabadsága új értelmeket kap, mindig másra helyeződik a hangsúly. Az életmű így állandóan átrendezi önmagát, párbeszédbe lép önmagával, ezért nagyon izgalmas a Bereményi-univerzum. Bárány szerint persze nem olyan puzzle-szerűen illeszkednek az elemek egymáshoz, ahogyan, mondjuk a Marvel-univerzumban, itt sokkal inkább a motívumok, a figurák át- és újraértelmezéséről van szó. Szegő János egy hasonlattal kapcsolódott a gondolathoz, eszünkbe juttatta Rajk László építészetét, mely a régebbi, meglévő épületekhez újakat csatolt.
Említésre került Bereményi kiváló nyelvérzéke is, az író nagyvonalúan egyensúlyozik irónia és pátosz, valamint élőbeszédszerűség és szépirodalmi megfogalmazás között. Bárány úgy gondolja, hogy az utóbbi kettőség miatt nem tud néhány olvasó belépni a Bereményi-világba, gyakran ezzel a kritikával illetik a szövegek kivitelezését.
Bereményi tudatosan komponál, új kötete Azóta is élek címmel jelent meg a Magvető gondozásában. A gyűjtemény nem „alibikötet”, az említett módon építi tovább a Bereményi-világot. Nem feljavításról van szó, hanem az életmű fókuszának állítgatásáról. Bárány végül elárulta kedvenc szövegének címét, az Irén levelét, Szegő pedig egy utolsó idézettel reflektált, majd zárta a beszélgetést: „Egyik novella a másikat magyarázza, borítja fénybe, vagy árnyékba. Jól tudom ezért, hogy első kötetem sorsa nemcsak most dől el, hanem elsősorban majd akkor, amikor további művekkel sikerül elfogadtatnom sajátosságait. Ha nem, hát az is elképzelhető, hogy rövidesen elveszíti minden értékét. De én, állítom, türelmes vagyok, és talán nem is halok meg egyhamar. Így talán ezekből az írásokból is lesz valami. A viszontlátásra!”
A beszélgetésről készült felvétel:
