Imádok hazaérni.
Valahányszor az udvarba lépek, Sony cica olyan tekintettel mered rám, mintha felgyújtottam, szétkaszaboltam, majd megint felgyújtottam volna a családját, és kész lenne álmomban megfojtani egy gombolyaggal. Mióta nyáron elkergettem a kandúrokat, akiket hazahozott orgiázni, egyszerűen nem jövünk ki. Természetesen lánycica, nevét unokatesómtól kapta, aki kreatív módon a garázsban megpillantott első dologról nevezte el a kismacskákat. Nike és Babetta cica már nem él.
Most is ugyanúgy felnyársal a tekintetével. Előkotrom a táskából a kulcsom, rajta egy lila, bolyhos, zoológiailag nem besorolható, enyhén debil plüssállatkával. Nyitnám az ajtót, de véletlen kiejtem a kezemből. Sony mintha csak erre várt volna, rakétasebességgel lövell ki öreganyám rohadó pampafüve alól, felkapja a plüssöm, vele együtt a kulcsom, és felszambázik a garázs tetejére. Kergetőzni akar, de tőlem aztán meg is rohadhat a palatetőn. Tárcsázom muttert.
– Szia, hol a pótkulcs?
– Miért, tied hol van?
– Elvitte a cica.
– Mész a picsába, kisfiam.
– Anya, tényleg elvitte a cica.
– (mély sóhaj) Ott van a szekrényben.
– …a konyhában?
– Igen.
– Bent a házban?
– A házban.
– Az a kulcs, ami akkor kell, ha be akarunk menni a házba?
– Igen, az.
– Bent van a szekrényben? A házban?
– Igen, hányszor moóóó… baszd meg. Csak négy óra múlva érek haza.
Leroskadok a fal tövébe, és farkasszemet nézek a tetőn kempelő gennyládával. Tudja, hogy kicseszett velem, látom a szemén, hogy tudja. Gondolatban már slaggal veretem le onnan, pitbull kutyákkal kergetem végig az udvaron, és órákra kikötöm az Asztro TV elé, de nem, nem adom meg neki az örömöt, hogy lásson kínlódni a kulcsért. Negyed óra múlva megunja a bámészkodást, és a zsákmánya nélkül elindul lefelé a tetőről. Félvállról még odanyávog egyet, – egész biztos vagyok benne, hogy az anyám szidja – majd diadalittasan bevonul a sufniba. Egy instabil kempingbicón egyensúlyozva nekiállok lekotorni seprűnyéllel a kulcsom, sikeresen az arcomba hull némi szárított madárszar kíséretében. Felérek, ledobom a cuccom, tárcsázom muttert.
– Bent vagyok. Hozol mályvateát?
– Minek neked hashajtó?
– Nem nekem, anya. Nem nekem.
Humoreszk
A humoreszk prózai kisepikai műfaj. Fő jellemvonása a karcolatszerű, rövid terjedelem és az ennek megfelelő, fő vonásokra redukált kidolgozás, valamint a könnyed, kedélyesen derűs hangulatú humor. A 19. századi, klasszikusnak nevezett válfajára az anekdotikus elemek a jellemzőek. A század első évtizedeiben a műfaj egyre népszerűbbé vált, az újságírás és a kabarépódium jellemző formáinak egyike lett. A modern humoreszk a századforduló idején alakult ki; könnyed groteszkség, a nyelvi humor hangsúlyozottabb jellege és az anekdotikus hangnem hiánya jellemzi. (Stephen Leacock Humoreszkek-válogatás, 1926; Karinthy Frigyes Görbe tükör, 1912. )
Kiemelt kép: Unsplash
