„Na? Mi legyen?” – olvashatjuk Anthony Burgess Gépnarancs című regényének első sorait. A kérdésre pedig válasz érkezik: a regény fiatal hősei betejeznek és puszta passzióból agyonvernek egy hajléktalant.
Szerző: Tóth Ádám
Válságstáb: Burgess, Ellis, Larry Clark, Hazai Attila…
A nyelvvirtuóz Burgess az elsők között volt, aki a kiüresedett, elidegenedett, erőszakfétises tinédzsergang-kultúráról konstruált textust. Ám ez a regény akkoriban – a ’60-as években – még inkább csak egy látomás, egy vízió lehetett Burgesstől. Lidérces vízió, de mégiscsak azt érezhette a regénnyel kapcsolatban a kor még naiv embere, hogy a benne megjelenő teljesen céltalan kegyetlenkedés, minden morális alap nélkülözése inkább áll távol a valóságtól, mintsem közel hozzá.
Néhány évtized elteltével azonban a nyugati fiatalok egy kiváltságos rétegének nyakába hirtelen annyi lehetőség, függetlenség, szabadidő és sok esetben pénz szakadt, hogy ezekkel a javakkal nem tudtak mit kezdeni, nem tudták feldolgozni, értelmesen kihasználni azt. Fiatalnak, szépnek, függetlennek és gazdagnak lenni meg túl monoton. Ennek az unatkozó, drogba és üres szexbe menekülő, értékrend nélküli MTV-generációnak volt a hangja Bret Easton Ellis, aki a ’80-as évek közepén megjelent és nagy port kavaró Nullánál is kevesebb című regényével Burgessel ellentétben már nem egy lehetséges víziót vázolt fel, nem vészharangot kongatott, nem helyezkedik távol a szereplőitől, hanem saját tapasztalataiból írja le a regényeiben feltűnő fiatalok életét. Ez adta az írása igazi hitelét.
A regény akkor egy váratlan, formabontó megnyilatkozás volt, egy elveszett generáció segélykiáltása, drasztikus, hiperrealista nyelvezettel és csupasz, minimalista stílussal. Ellis olyan hitelesen ír le egy teljesen talajtalan generációt, hogy a regény olvasása után azt gondolja az ember, hogy a zuhanás után a társadalmunk egy történelmi mélypontot üt majd meg.
És a történelmi mélypont talán nem túlzás, annak ellenére, hogy a 20. században bőven kijárt a világnak a mélységekből: veszett nácizmus és bolsevizmus. Azonban ezeknek az eszméknek és az általuk elkövetett borzalmaknak volt valami gonosz matematikája. Beszélt hozzánk: értelmezései és hitvány válaszai voltak, valami érthető rendszere, formája. Az ellisi MTV-generációt pedig épp a talajtalansága, megérthetetlensége, a cselekvés és a szavak hiánya teszi kongóan üressé. Hamvas szavai kifejezik: „A pokolnak nincsen feneke. Aki belebukik, abban a zuhanás örök.” A ’60-as évek (Burgess) és a(z inkább) ’80-as évek (Ellis) után idecitálhatjuk a ’90-es évek tini-krónikását, Larry Clarkot is, aki hasonló témákban alkotott maradandót a filmvásznon: Kölykök (1995), Ken Park (2002). Totth Benedek kamaszaiba pedig könnyen beleláthatóak Hazai Attila fiatal felnőttjei.
…Totth Benedek
Totth Benedek a műfordításai kapcsán is igen illusztris társaságban mozgott: ő ültette át magyarra Cormac McCarthy, Hunter S. Thompson, Chuck Palahniuk vagy Aldous Huxley regényeit.
A regény több irodalmi és filmes visszhangtól zajos. A Burgess-regényében szereplő Alex, Balfék, Pete és Georgie akármilyen pszichopaták is, a Holtverseny szereplőihez képest még mindig szofisztikált, finom úriemberek, Mozartok, Shakespeare-k és Monet-k. A Holtverseny világában nincs semmi otthonos. Kietlen, könyörtelen és boldogság nélküli, amit a Z generáció tizenévesei laknak.
Űrhajós vagyok, gyújts be még egy rakétát!
A regény első oldalain egy száguldó autó karosszériája közé zárva megismerkedhetünk az éppen füvező, sajtburgert zabáló főszereplőkkel. Ott van a narrátor, aki a regény végéig névtelen marad, két úszótársa, Kacsa és Zolika, a vízilabdás Bója, továbbá velük van még Niki, akit a srácok úgy adnak körbe, akárcsak a jointot.
Hamar kiderül, hogy Kacsa az úszócsapat vezéregyénisége, övé az autó is, látszik, hogy végig az fog történni, amit ő diktál. Szülei gazdag vállalkozók, így tinédzserkori jelleme predesztinált: az úszócsapat legjobbjának kell lennie, az összes nőt csajt meg kell kapnia, barátságok kötése helyett egy hierarchiára épülő diktatúrát kell fenntartania. Ha a fent említett viszonyok nem érvényesülnek, akkor egyből agresszióval reagál. Érzelmileg még a többiekhez képest is jelentősen alulfejlett, nem képes az empátiára, nem érez bűntudatot, konstruált világában ő mindenki felett áll, barátai pedig csak eszközök, kellékek önmaga fényezéséhez és dominanciája biztosításához. Nehéz hozzászokni az elutasításhoz, ha az ember egy háromszintes házban lakik, napozóterasszal, teniszpályával, négypályás medencével, jakuzzival, szaunával, sókabinnal és szoláriummal felszerelve.
A szöveg narrátora is hasonló sebességen mozog, mint Kacsa. Ő is azonos sebességgel hajtja az azonnali kielégülést, az adrenalint, a drogokat — lassítani, fékezni nem képes, megállni meg végképp. Azonban ő, Kacsával ellentétben, nem a többieket akarja lenyomni, nem a bármi-áron-győzelemre vágyik, neki a versenyzés, az úszás közben lezajló folyamatok számítanak, nem pedig a felhajtás, ami az esetleges győzelemmel jár. „Még a dobogón állok, de már leveszem az érmet. Nem érdekel a felhajtás, az adrenalin a lényeg.” (176). Talán a narrátorról lehet egyedül elmondani, hogy olykor elgondolkozik a tettein és azok következményein, de ő is csak nagyon minimális moralizálást enged meg magának. A narrátor ambivalens személyiség, megvan benne a jóra való hajlam, ezt példázza az is, hogy ő az első, aki a regény elején mentőt akar hívni az elgázolt öregemberhez.
A vízilabdás Bója Kacsához hasonlóan be akarja bizonyítani, hogy ő a legjobb, az elsők közé akar kerülni, hiszen olimpikon bátyja árnyékában él, örök második. A hierarchiában fontos szerep az övé, hiszen ő tudja a legolcsóbban beszerezni az orvosi igazolásokat.
Zolika mondható a csapat leggyengébb láncszemének. Kacsának könnyű préda, könnyen kibillenthető, egyszerű zavarba hozni, megfélemlíteni, megalázni. Zolika azért válhatott Kacsa céltáblájává, mivel mindketten tudják, hogy Zolika a jobb úszó. Mint említettem, Kacsa nem tudja feldolgozni a vereséget: a regényben arra is van példa, hogy Zolikát vízbe akarta fojtani, amikor az tovább bírta levegő nélkül a víz alatt, mint ő.
A narrátor és Zolika kapcsolata szoros, őket egy közös iskolai megalázás, megszégyenülés köti össze, teszi egymás legszorosabb barátjává. Az ironikus módon beszédes nevű Ember Lajos, a szadista tanár alapozza meg ezt az életre szóló kapcsolatot, aki úgy megveri a narrátort és Zolikát, hogy azok az osztály előtt bevizelnek. A narrátor ezért sokat törődik Zolika életével, még ha olykor bosszantja is a fiú esetlensége.
Fontos megemlíteni a regény szereplőinek brutálisan primitív szexualitását. Talán nem meglepő: gyengédségről egyáltalán nem beszélhetünk, csak használatról. Ezt fogyasztják az elképesztő mennyiségű pornó megnézése közben. „Mondjuk a pornó tényleg nagyon hasít mostanában. Bármelyik haverom kapásból fel tud sorolni tíz AVN-díjas pornósztárt a legjobb külföldi dupla anál jelenet kategóriában, de az aradi tizenháromból max Kossuth vagy Széchenyi van meg nekik.”
Ez a generáció LCD-képernyőkről tanulja a viselkedésmintákat. A felelősség azonban azoké is, akik elmulasztották tanítani őket. A társadalom nem ad mankót az egészséges szocializációhoz, de a közvetlen környezet sem. A narrátor csonka családból származik, apja halála óta az anyja egymás után nyomja el a cigarettacsikkeket a púpos hamutálban, egy sötét szobában kuporogva. Az anya depresszióba süllyedve tölti mindennapjait, a történet során alig váltanak néhány szót a fiával, csak kevés és formális dialógus történik.
Kacsa szülei bár együtt élnek, de a viszonyuk felszínes és érdekeken alapul. Az anyja életében a kardinális kérdés a mellei állapota, az alakja, a rendszeres jóga, a sminkje és a haja. Az apa egy rossz nevű, ám rendkívül sikeres üzletember, aki már több kétes ügybe is keveredett.
A fiúk egyetlen apaképpel rendelkeznek, ez pedig az edzőjük, Bandi bá. Alkoholista, hőbörgő, agresszív és veri a sportolóit, mégis ő az egyetlen, aki valóban törődik velük, akit valóban érdekel az, hogy minden rendben legyen körülöttük, habár tekintélyét brutalitással igyekszik fenntartani. A szülők végeredményében teljesen magukra hagyják a gyerekeiket a dzsungelben, a fiatalok „nevelését” pedig az eggyel idősebb, Y generáció végzi el helyettük.
Kiemelt kép: Prae.hu
