Nyerges Gábor Ádám második regénye, a Mire ez a nap véget ér júniusban a Könyvhéten debütált volna, ám az idei pandémia – ahogyan sok minden más kulturális jelenség esetében is – átszervezte a megjelenést.
Szerző: Kalmár Balázs
A kötet a Prae Kiadó gondozásában nyár eleje helyett ősszel jelenik meg, tervek szerint az őszre halasztott Könyvhéten. A kötet apropóján beszélgettem a szerzővel – a lehető legjobb járványügyi intézkedések mellett, online formátumban, ,,két ülésben”.
Nyerges Gábor Ádám költő, író, az Apokrif folyóirat alapító-főszerkesztője, irodalomtudós, szakterülete Orbán Ottó költészete. Verseskötetei: Helyi érzéstelenítés (2010); Számvetésforgó (2012); Az elfelejtett ünnep (2015); Berendezkedés (2018). Első regénye: Sziránó (2013) – melynek címszereplője az idei kötetben is tiszteletét teszi. Írásai több művészeti folyóiratban rendszeresen fel-feltűnnek: Alföld, ÉS, Hévíz, Jelenkor, Kalligram, Tiszatáj.
Több kortársát indította útjára, szerkesztette írásaikat az Apokrifban, a belőle kisarjadó Apokrif Könyvek-sorozatban, továbbá az ART7 művészeti portál hasábjain.
Az interjú első része IDE kattintva tekinthető meg!
Kalmár Balázs: Számomra van egy izgalmas kérdés, amit egy regényírótól mindig is meg szerettem volna kérdezni, bármennyire is tűnjék bárgyúnak: tudható, hogy a regényed egyes fejezetei megjelentek különféle helyeken, sőt olvastál is fel belőle. Két kérdés: amikor írod a regényt és megjelenik belőle részlet, akkor a reakciókat beépíted egy javításba? A regény befejezte utáni publikálásaid (ide sorolom a felolvasást is) során kapott benyomásaid hatására nyúltál-e bele a regénybe? És megint kajánkodom: tudsz olyan részletet mondani, amit egy ilyen olvasói, hallgatói reakció után radikálisan megváltoztattál?
Nyerges Gábor Ádám: Tudok. Holott az önfejűségi skálán inkább a csökönyösebb típusú szerzők felé húzok, azért messze vagyok attól, hogy tévedhetetlennek véljem magam, vagy hogy azt higgyem, ami és ahogy kikerül a kezem közül, már rögtön egy tökéletes verzió volna, ne lehetne rajta javítani. Sok visszajelzést, tanácsot és ötletet kapok, viszont enyhe fenntartással kezelem ezeket: ugyanúgy, mint a saját ötleteimet, érlelgetem, fontolgatom, rágicsálom őket. Szegény vagy szerencsés (?) fókuszcsoportom rétegesen épül föl: első körben a családom és a hozzám személyesen legközelebb álló egy-két ember az, akiknek megmutatok valamit még frissiben, akár félkészen is – ilyenkor a legsérülékenyebb egy-egy írásom, ha mondjuk egyöntetűen rossznak találtatik, ha ki nem is dobom, egy időre bizonyosan „sarokba állítom”, visszamegy pihenni, magába szállni kicsit a fiók mélyére. Utána általában megmutatom közelebbi író és irodalmár barátoknak, nem is mindig ugyanazoknak, ők a következő szűrő. Nagyon hasznosak a fejezetek, egyes részletek publikálásai is, hiszen így teljesen különböző ízlésű, életkorú és habitusú szerkesztőktől kapok szakmai visszajelzést. És akkor még nem beszéltem a könyveim mindenkori szerkesztőiről, rájuk is előszeretettel hallgatok – nyilván nem mindig és mindenben, de nagy arányban, és még amikor végül nem is sikerül valamiben meggyőzni, akkor is mindig elgondolkodom a javaslataikon, ez által tudatosabbá válnak azok az írói döntéseim, amik mellett végül kiállok, hiszen próbára tétetnek, nem azért maradnak úgy egyes részek, mert valami ahogy esett, úgy puffant.
Egy ilyen hosszan készülő és hosszúra is sikerült regény esetében rengeteg példát lehetne felhozni, de a leghangsúlyosabb talán az, ahogyan az első fejezet egy hosszabb részét átalakítottam külső hatásra. Margócsy Istvántól kaptam első körben fontos és hasznos visszajelzést (nem is közölte a 2000 az akkor nekik küldött részletet – és milyen igazuk volt, hiszen, bár akkor még ennek nem voltam tudatában, kiérleletlen anyagot küldtem). Margócsy azt kifogásolta, hogy inkább tűnik negédesnek és enyhén nosztalgikusnak a részlet stílusa, mintsem valami személyes merengésen túlmutató leírásnak. Elhittem, igazat adtam neki, de nem tudtam, mihez kezdjek, pedig kezdettől eltökélt célom volt, hogy ne valami bájosnak szánt kamasznosztalgiába süllyedjen a történet. Aztán az akkori párom vetett föl egy narrációs kérdést, nevezetesen, hogy bizonyos részeknél a narrátor szóhasználata akaratlanul is túl közel viszi a leírtakhoz, ez az el-elhajló narrátori pozíció keltheti talán ezt az évődős hatást – kezdtem összekapcsolni a két egymáshoz időben elég közel kapott visszajelzést pár nap alatt gyűlögető álmatlan éjszakáim után. Mennyiségileg kevés változtatásra volt szükség, de a végeredmény (előnyére, úgy gondolom) nagyon más lett, és ha akkor nem kapom azokat a fontos kritikákat, talán máig csak vakarnám a fejem, hogy hogy oldjam meg ezt a problémát. Sok ilyen eset volt és van is, azóta írt műveimmel, és ezekért a visszajelzésekért mindig nagy hálával gondolok segítőkész nulladik és első olvasóimra.
Melyik fejezet volt számodra a legnehezebb, legmelósabb és miért? És melyik volt a legkönnyebb és miért?
Könnyű fejezet nincs. Tényleg. Mármint persze, értem én a kérdést, van úgy, hogy valami egyszerűen csak szinte kicsusszan a papírra, még olyan is, hogy aztán nem is szorul (olyan) sok javítgatásra, de még akkor sem nevezném könnyebbnek. Élvezetes munka, de még inkább: munkás élvezet egy „könnyebb” fejezet megírása is. Nehezebbek viszont tényleg vannak. Két ilyen fejezet is volt. Az egyiknél, Az igazság tizenhét pillanata címűnél az volt a nehézség oka, hogy egyszerűen képtelen voltam megtalálni, honnan indulva narráltasson el mindaz, amiről tudtam, bele fog kerülni. Ezt a dilemmámat végül egy amolyan klasszikus heuréka! esemény oldotta meg, egyszer csak, mint akit homlokon csókolt valami villámlás, leírtam a fejezet első szavát, majd onnantól minden logikussá rendeződött, tudod, mint az elkoptatott hasonlatban a mágnessel és a vasreszelékkel. Ahhoz azonban, hogy eljussak a mágneshez és a vasreszelékhez, évek kellettek. Ahogy ugyancsak éveken át lötykölődött a fejemben a Tüneti kezelés című fejezet is (ez az, amelyikben az egyik tanár szereplő molesztálja a tanítványát). Érzelmileg is nagyon megterhelő volt számomra ez a része a regénynek, még jobban is, mint ahogy attól előre tartottam (pedig az sem véletlen, hogy hosszú éveken át húztam-halasztottam, míg egyáltalán nekiveselkedtem megírni). Ennek részben talán az lehet az oka, hogy már eléggé a regényírás vége felé fogtam hozzá végül a fejezet megírásának, amire szükség is volt, hiszen bár már a regény eltervezésekor is tudtam, hogy az egyik szál ide fog kifutni, mindvégig fontos volt, hogy ne az legyen a fókuszban, hogy sikerüljön „bemutatnom egy társadalmi problémát”, hanem hogy emberileg mi történik a jelenetben résztvevőkkel, hogyan alakít az életükön ez az átélt tapasztalat. Nem népnevelő és társadalomjobbító szándékkal írtam, hanem ami szerintem annál (az irodalom esetében) fontosabb: volt egy történet, amit meg akartam írni, és azt akartam, hogy a benne szereplők ne példázatok papírmasé figurái, hanem igazi emberek lehessenek. De ugyancsak komoly fejtörő volt az is, hogy ne írjam a karaktereimet olyan zsákutcákba, ahová nem szeretném bezárni őket – kissé kevésbé zavarosan: ne legyen egydimenziós maga a jelenet sem, ne közhelyes sztereotípiák, „a predátor” és „az áldozat” találkozzanak benne, de ne is a sztereotípiák kiforgatva is egydimenziós ellentétei, valami naiva, aki tudtán kívül „magának kereste a bajt” és valami félreértett, szegény, zavarodott férfi, akinek van egy „pillanatnyi megingása”. Ezek a szcenáriók is, persze, mind megírhatók, de tudtam, elárulnám a szereplőimet, ha bármelyik végletig feszíteném a helyzetet közöttük, ahogy maga a jelenet is sokat-sokat változott a fejemben, míg végül megírtam. Nyersen szinte egy szuszra leírtam az egészet, túl akartam, túl kellett esnem rajta. Mikor megszületett a nem is tudom, hány évet érlelt, nyers változat, emlékszem, fájt a fejem, szédültem is talán, szabályos viszolygást, fizikai rosszullétet éreztem – megviselt a koncentráció is, de az is, ahogy, a beleéltség okán, mint valami kényszerű voyeur, át kellett élnem a szövegemben megírt fikciót, mintha csak ott lettem volna. Ezek nyomasztó és megterhelő, miközben egyszersmind katartikus pillanatok is.
Izgatott kiskölyöknek érzem magamat a fenti kérdéseim után, de még van egy-két ilyen kérdésem feléd. Az első, hogy az évek alatt, amióta írással foglalkozol, alakult-e ki benned valamilyen munkamódszer? Thomas Mannról köztudott, hogy délelőtt egy-két órát írt, a nap többi részében nem foglalkozott ezzel, és ha jól tudom, Márai is hasonlóképpen járt el. Esterházy képletesen és valóságosan is egy elefántcsonttoronyba vonult el. Számodra kialakult valamilyen írói munkaszervezés? Be tudsz minket engedni kicsit az írói műhelyedbe – vagy ez még a maga módján artikulálatlan?
Az évek folyamán (idestova tíz éve jelennek meg könyveim) sajátos béka–egér-szabadságharcot folytattam az úgynevezett írói szabadságomért. Az ellenfelem mindenkori körülményeim voltak, azaz nem csak az enyémek, inkább a tény, hogy a legszerencsésebbek kivételével a szépírás mindannyiunk számára inkább afféle luxushobbi lehet csak a gyakorlatban, mint főállásban űzött hivatás. És mint ilyet, nehéz elhelyezni az életfunkciók között, hiszen mindig akad valami „komolyabb”, „fontosabb” dolog, ami mellett az ember néminemű bűntudattal kell konstatálja: az írástevékenység afféle stikában művelt bohóság. Tanulmányai vagy munkakötelezettségei előbbre valók, elvégre azok hivatalos, verifikált és többé-kevésbé megbecsült tevékenységek, ezek réseiben kell tehát valahogy elhelyezni a teljes irodalmi működésed. Állandó kiadóm megtalálását leszámítva több eredményt ezen a téren nem tudok felmutatni, úgynevezett művészetemhez továbbra is sikkasztanom kell az időt, többnyire a tényleges pihenés, kikapcsolódás rovására. Semmilyen ezzel kapcsolatos napi rutinom nem alakult, nem is alakulhatott ki (bár gyanítom, alkatilag amúgy is a rendezett káoszban működöm a legkreatívabban, tehát könnyen meglehet, egyébként sem menne ilyen fegyelmezett beosztásban az úgynevezett ihletődés). Ez a bennem élő költőt nem nagyon, a prózaírót inkább zavarja. Előbbi ugyanis leír egy-egy sort, versszakot, ötletet, amikor csak rátör, rögzít valami kis részt, kiindulópontot, aztán lopott perceiben-óráiban rágódik rajta még jó sokat, de kis, belátható egységeken bütyköl rendre, ha sok időre van szüksége (rendszerint: igen), lop hozzá sokszor keveset, és abból vígan megél. Prózaíró énem viszont nagyobb tömbnyi egységekkel dolgozik igazán jól, erre viszont csak ritkán van lehetősége. Emiatt nem egy ötletet el is veszít, addig kénytelen őrizgetni magában a kidolgozás lehetősége nélkül, míg megromlik, megsavanyodik, lényegében elenyészik, amin dolgozna. Ezt azonban (ha már munkamódszer) afféle természetes szelekciónak tekintem, ha valami igazán jó és fontos is nekem, hiszem, hogy előbb-utóbb olyan erővel kikívánkozik, hogy pont a körülmények dacára képes megíródni, talán még jót is tesz neki ez a fajta közegellenállás. Mindezt munkamódszernek nevezni nevetséges volna, de a mindenkori körülményeimhez való jobb-rosszabb alkalmazkodási képességem valahogy, a felszín alatt mégiscsak létrehozza a maga alternatív szabályszerűségeit, erős előszűrőit.
A második ilyen kissé naiv irodalmár-kérdés lesz: édesapád tudvalevő, hogy igen elismert író. Ketté venném: számodra ihlető, támogató mentorként jelenik meg, vagy van benned esetleg valamilyen egészséges, generációs dac a művészetével kapcsolatban? Fordulsz hozzá szakmai tanácsért, vagy profi olvasói vagytok egymásnak?
Anélkül, hogy tudhattad volna, a kérdéseddel elég pontosan körül is írtad a kettőnk irodalmi viszonyát. Lelkes pályakezdő költőként nagyon sokat tanultam tőle – hülye lettem volna nem így tenni, képzeld csak el, épp elkezdesz verseket írni (persze, hogy másképp, egy kiskamasz gyerek habzó dilettantizmusával), itthon meg karnyújtásnyira egy sok kötetes költő; egy szó mint száz, volt honnan megtanulni csomó mindent, az apró műfogásoktól az alapokig. Egyben ő is, esztéta, kritikus anyám is mindmáig műveim első olvasói, szigorú meózói. Ahogy telt-múlt az idő, irodalmi érdeklődésemben, stílusomban, sok kérdésben eltávolodtam attól, ahogy apám ír, de ez nem valami lázadás, inkább természetes folyamat eredménye, elvégre nem klónozással jöttem a világra. Ez azonban nemcsak hogy nem tart vissza minket egymás műveinek értő előolvasásától és véleményezésétől, hanem még segítségünkre is van; miközben a másikétól részben eltérő perspektívákkal tudjuk ütköztetni egyikünk-másikunk frissiben elkészült munkáit, emberként is, alkotóként is elég alaposan ismerve egymást, ha akarjuk, relatíve egészen közelről is tudjuk szemlélni a másik munkáját. Ez a sajátos kettős látás, kettős tudás, azt hiszem, az évek során már sokszor kulminálódott oda-vissza, mindkettőnk számára hasznos észrevételekben, jó ötletekben, építő kritikában.
Szerintem túlzás nélkül állítható – a Mire ez a nap véget ér is ezt bizonyítja –, hogy mind a költészetben, mind a prózában remekül megállod a helyedet. Ha szabad ilyet megfogalmaznom, úgy tűnik számomra, hogy valahogy sikerült megérkezned a magyar irodalomba. Van benned hasonló érzés, vagy ezt csak a kérdező fantáziálja túl? És ha nem, akkor számodra van ilyen cél? Illetve meg lehet-e érkezni a magyar irodalomba? Vagy egy Esterházy bonmottal: ,,Az olvasó azt csinál, amit akar”?
Hülye lennék vitatkozni Esterházyval, maximálisan igaza van. A kérdés zavarba ejtőbb felére már nehezebb válaszolnom. Köszönöm, örülök a benyomásodnak. A „megérkezés” viszont ténylegesen nem tudom, hol, mikor van. Megpróbálok tehát ahhoz igazodni, ahogy barátaimnak, pályatársaimnak, általam szerkesztett, támogatott elsőköteteseimnek igyekszem, ha épp kérnek, tanácsokkal szolgálni. Megérkezésnek ilyen esetekben azt tekintem, ha adott szerző neve „bejáratódik”, úgyszólván elfogadja az illetőt az irodalmi élet. S mivel az meg olyan, amilyen (és amilyen mindig is volt), tehát szerencsés csillagzat alatt születő szerzők számára néha mint kés a vajon áthatolható, mások előtt viszont sziklafalként tornyosul, ez utóbbi esetben (ha nem egy divatosabb-nagyobb kiadónál horgonyzol le, nem vagy tagja egy épp felkapott írói csoportnak, nem áldozol sok-sok órát irodalmi szocializációra, satöbbi – ezek legtöbbször nem a szakmai tudás helyett, hanem mellett szükségesek) nem árt, ha az ember leszegett fejjel, kitartóan dolgozik tovább, mert hogy irodalmi életünk, bár mutat gyakran ilyen karakterisztikát is, messze nem olyan egyszerű képlet, mint egy szimpla gittegylet, nem kötelezően és szabályszerűen közösít ki, inkább csak (sajátos szakmai és nem szakmai, alkalmi szempontjai szerint, s messze nem egyöntetűen, egy emberként ítélve) egy darabig próbára teszi, mielőtt beengedi, elfogadja a tehetséges és elszánt új érkezőt. Egy szó mint száz, ez a megérkezés talán csak annyi, hogy elfogadják itt-ott létezésed tényét, hogy nemcsak irodalmi átutazó vagy, hanem nagy eséllyel évtizedekre foglalsz szállást, hogy is mondjam, elkezdenek megtűrni, tolerálni a régebb óta ott élő lakók. Ha erre az irodalomszocializációs folyamatra gondolsz, ezt az elmúlt tíz-tizenkét évben, azt hiszem, valamikor már abszolváltam, nem panaszkodhatok kiközösítettségre, negligálásra, most is épp interjú készül velem. Ha a saját, belső kritériumomra gondolsz, tehát hogy nem a tényleges életkorom, hanem „irodalmi életkorom” alapján úgy érzem-e, kezd már benőni a fejem lágya, letudtam-e már az első kötetekkel járó, nagyrészt megkerülhetetlen „irodalmi óvodás” státuszt, mennyire vagyok tehát érett irodalmár, nem is én lennék, ha tudnám pontosan. Költőként, azt hiszem, a legutóbbi, Berendezkedés című kötetemmel sikerülhetett talán valami érettebb hangot, szemléletet találnom – hogy ez már megérkezést jelent-e, jó kérdés, de nálam ott húzódik valami belső cezúra, amit remélem, a készülő, Nincs itt semmi látnivaló munkacímű kötetem is visszaigazol majd. Prózaíróként a Mire ez a nap véget ér úgy hiszem, határeset, talán afféle vizsgamunkának is betudható: igencsak kölyökkoromban (huszonegy-két évesen) kezdtem írni, és jó pár évbe telt befejeznem. Tehát míg alakult, formálódott, írói szempontból igen fontos, formáló hatású évek teltek el, egy zöldfülű kezdte írni, s reményeim szerint egy már érettebb, hétpróbásabb szerző fejezte be. Akkor mondható, hogy igazán jól sikerült, ha benne maradt a fiatalabb siheder kreatív energiáinak, lendületének legjava, de a kezdeti ügyetlenkedéseiből, mutálásából és tapasztalatlansága okozta megannyi hibájából immáron semmi. Most, amikor beszélgetünk, immáron a munkafolyamat előrehaladott szakaszában szerkesztőmmel, Péczely Dórával folytatott beszélgetéseink, azok elmélyültsége és komolysága erre nézvést is fontos visszacsatolásként, megerősítésként szolgál.
Az interjú készítése közben tombol a pandémia. Ez hatással van a könyv kiadására? Ahogyan az Apokrif kiadott egy online különszámot, esetleg a könyved is megjelenhet az online térben? Vagy azért nem ilyen drámai a helyzet? Illetve, ha már pandémia – ez a téma elkezdett benned dolgozni? Vagy, ahogy fentebb is válaszoltad, az emberre rakódnak a dolgok és majd valahol fölbukkan (mintha valami hasonlót láthattuk volna Nemes Z. Márió legújabb köteténél)?
Nem írok karantén- vagy vírustematikájú műveket, nagy eséllyel ezzel amúgy sem hagyok nagy űrt, hiszen ismerve az irodalmi divatok csordaszellemét, biztosan sokan tesznek majd így. A regényre nézvést drámainak nem nevezném az egyébként, persze, rengeteg szempontból (a kiadókat, terjesztőket, boltokat is sanyargató) nem is kicsit drámai helyzetet: a könyv megjelenése együtt csúszik a Könyvhéttel (jelen állás szerint valamikor őszre), aminek számos előnye van; a fontosabbik az, hogy így több ideje marad a szerkesztő-szerző párosnak bíbelődni, ami egy ilyen terjedelmű és sok összetett szerkesztési kérdést is felvető regény esetén nagyon jól jön; a kisebb személyes öröm pedig, hogy már régóta hiába álmodoztam egy nem gatyarohasztó kánikulában megtartott, egyszer talán nem tömegnyomorba fulladó Könyvhétről, ezt megtapasztalni most, a különleges helyzet kevés előnye egyikeként talán nyílik lehetőség.
Halmi Tibor versével és Nemes Z. Márió prózájával ajánljuk az Apokrif különszámát
Felmerül a jogos kérdés: hova tovább? Vannak-e hosszabb távú irodalmi terveid és ha igen, mik azok? Újabb verseidet olvashatjuk különféle folyóiratokban – tervben van esetleg egy újabb kötet? Tervezed magadat más műfajban is kipróbálni, más beszédmódokban – vagy inkább, ahogy hozza az anyag, a munka? Még mindig távol áll tőled a dráma?
Egy korábbi kérdésnél már el is spoilereztem, lassan kezd összeállni az új verseskötet. Ennek az első versei vagy másfél éves szünet után kezdtek születgetni, és még mindig alakul az anyag, most, ezekben a hetekben kezd először valami immáron nem amorf formát ölteni, egyre inkább látszódik a szerkezete, kirajzolódik az íve, koncepciója, kezdenek tisztulni a fókuszai. Ez számomra a legizgalmasabb időszak egy kötet születésekor, így most ennek megfelelően lelkes és boldog vagyok. Ami a prózát illeti: van két regényötletem is, de egyikhez sem áll módomban hozzálátni, olyan típusú, mennyiségű és intenzitású munkát igényelnének ezek a koncepciók, amik a mostani életembe nem férnek bele. Egy megkezdett, félbehagyott és újra meg újra elővett novellásköteten, az Emberi mulasztás munkacíműn bütykölgetek néhanapján, illetve ott van az említett, még 2016-ban írt kisregény, talán majd az lesz a következő állomás.
Kiemelt kép: Bach Máté fotója
Az összetartozás illúziója – Beszélgetés Nyerges Gábor Ádámmal – 1. rész
