Vitathatatlannak tetszik, hogy az irodalom jelen van a 21. század társadalmában, részt követel magának a „Zappers Generation” kapcsolgató, ugráló világban is, megjelenik az internet, a smart és pillanatok uralta, megállíthatatlanul elsuhanó fergetegben.
Már pusztán ez a megállapítás is kérdéseket vethet fel. Mi szüksége lehet a képiség és a multimedialitás foglyaként élő információs korszak emberének a meg nem újuló, még ma is a legtöbb esetben papír alapon, statikusan megjelenő, érzékszervekre sokkal kevésbé hatást kifejtő formára? Persze élhetünk csomó féle közhellyel, hiszen az irodalom a kultúra része, és természetes, hogy kultúra nélkül nem épülhet fel civilizáció, a 21. század pedig hogyne volna valamiféle civilizáció, sőt, sokak szerint az eddig élért legmagasabb civilizációs szint. Vagy válaszként odaszúrható az is, hogy a fenti jelzőkkel illetett irodalom már nem az az irodalom, melyet a Z generáció ismer, mert a hipertextualitás megszüntette a literatúra statikusságát, és a modern technika eszközei felváltották a papírszagú olvasást.
A követhetetlenül kígyózó és elképzelhetetlenül sokfelé elágazó és néhol indulatokat szító dilemma tárgyalásánál azonban hasznosabb feladatnak tűnhet egy olyan diskurzus kialakításának szorgalmazása, amelynek tárgya az volna, hogy mi az irodalom szerepe a mai társadalmunkban. Érzékeljük ugyanis, hogy így vagy úgy, ha nem is meghatározó szerepben, de ma is él az irodalom, tehát kell, hogy legyen funkciója is. És ha erről a szerepről gondolkodás indul meg, beszélgetések tárgyává válik, akkor közelebb juthatunk a mai irodalom mibenlétének megértéséhez, és ahhoz, melyet talán célunknak is tekinthetünk az irodalom – bármiféle irodalom – népszerűsítéséhez, terjesztéséhez is.
*
Érezheted úgy, hogy noha egy művelt embertől méltán elvárható (volt valaha?) versek, regények, valamiféle magas- vagy klasszikus irodalom ismerete, manapság nem kifejezetten szükséges az érvényesüléshez, a társadalmi rang eléréséhez, vagy az értelmiséghez való tartozáshoz bármiféle írott műalkotás mély, értelmező ismerete, gondolatiságának megértése vagy szeretete. Hogy mi az értelmiség? – ma talán definiálni sem tudjuk, és ha az értelmiség és a társadalmi érvényesülés összefüggéseit próbáljuk megérteni, nem biztos, hogy arra jutunk, hogy a (irodalmi)műveltségi vagy kulturális kompetenciák elengedhetetlenek a magas társadalmi status eléréséhez. És ha mégis megértenénk, hogy mit takar napjainkban pontosan az értelmiségi jelző, megvizsgálva e csoportot, nem valószínű, hogy azt látnánk, hogy ők országunk legelismertebb vagy legismertebb szereplői vagy, hogy érvényesülésük, értelmiségi statusukból adódóan oly egyértelmű volna.
Tekintsünk ezért inkább a társadalom tömegei felé s gondolkozzunk el azon, hogy a mindennapok polgárainak, fiataljainak és öregjeinek életében milyen szerep jut ma az esztétikai céllal megírt szövegeknek. Ilyen esetben egyből szót kér magának az ókor drámaírója, és kifejti nézeteit a csoport összetartására irányuló alkotói tevékenységről, megmagyarázza, mekkora lehetőséget jelent az irodalom a csoportidentitás-képzés tekintetében, de megszólal a kuruc kor – a mának oly fontos nemzeti értékeket hordozó periódus – bujdosó költője is és a maga ízes stílusában érthetően elmondja, hogy mily hatalmas ereje lehet a közösségi élet fenntartásában a versnek. Szót emel a sokszor ponyvának titulált manierizmus, vagy a későbbi szentimentalizmus szenvedélyes irodalmára is, és az érzelemkeltés, vagy pedig a szórakoztatás mellett érvel. Felkiáltana a művelt és kifinomult realizmus korszakában alkotó pieta doctus is, és a maga precíz és aprólékos modorában eléd tárná elképzeléseit, az irodalom tudományosságot, műveltséget terjesztő, „népművelő” funkciójáról.
Azonban rögtön rájuk legyint a mai kor irodalomtörténésze: a 21. században nem működhet semmi hasonló, hisz eme területekről kiszorította az esztétikumot a média, az internet, és a modern kor minden vívmánya. Az ő szavaiból az világlik ki, hogy az irodalom a tudomány berkeiben érvényesül igazán, ott játssza a fő szerepet, és kiemelkedő funkciója az, hogy a humaniórák tárgyaként szolgálja az emberiséget, újabb és újabb értelem és tanulság felfedésével bővítse az ember szellemiségről szóló tudását.
Persze ebből a felfogásból, a viseltes iskolapadot koptató általános iskolás, de még a gimnazista érettségiző sem ért egy szót sem. Neki azt mondták, hogy a világban való eligazodáshoz, az erkölcsök s normák megértéséhez elengedhetetlen Boccaccio és Homéros, Walther von der Vogelweide és Honoré de Balzac szövegeinek olvasása, ismerete, most pedig szegény értetlenül néz, hogy hisz a szórakoztatás, a közösségi lét, a műveltség más jellegű tartalmakat takar: az életben nincs szerepe az irodalomnak, csak az iskolapadban?
Az irodalmat szerető kívülálló vagy laikus pedig, aki nem tudományos perspektívából tekint a literatúrára, csupán szeretetből, önművelés céljából, szenvedélyből olvas, erre az eszmefuttatásra kifakad. Ha nincs aki olvassa a művészek alkotásait, ha nincs fogyasztóközönség, csupán egy szűk réteg a tudományos katedra felsőbb szférájából, és egy kényszerített csoport a „korlátozottan cselekvőképes” polgárok közül, akkor a mai irodalmárok maguknak írnak, a régiek pedig már nem hordoznak értéket? Így nem veszik el hamar, a belletrisztika közösségi jellege és fontos csoportösszetartó ereje vagy nem kerül veszélybe maga az irodalom is, mint kulturális jellemző, civilizációs vívmány és szükségesség, hisz az irodalom az, amely az olvasóért van, az irodalom kell, hogy az olvasóért legyen?
*
Kétségtelen, hogy irodalommal találkozunk az alsó fokú oktatástól a doktori képzésekig s a kötelező olvasmányoktól a kutatási témákig, de vajon nem csupán funkcionális-e ama szerep, amely talán sokkal közösségibb és sokkal emberhez közelibb jellemzőkkel bír. Az is megkérdőjelezhetetlen, hogy találkozhatunk ezektől eltérő, üdítő példákkal és valódi irodalmi szerepvállalással is, és az is, hogy a társadalmi szükség nem éppen a kultúra felé fordul napjainkban, de vajon elég-e a sokszor csak funkcionálisnak értékelhető szerep az irodalom valódi értékeinek fenntartásához, a kultúra szerves részeként való felfogásához, az irodalom valódi elismertetéséhez, a literatúra népszerűségének igazi felélesztéséhez? A választ talán megkaphatjuk, ha a fenti vitázók, padkoptató diákok, az örömolvasók és irodalomtól elszakadtak valóban gondolkodni kezdenek és beszélgetések alakulnak ki az irodalom ellenében és védelmében.
