Afgán életek a könyvespolcon – Khaled Hosseini regényei

f21.hu 2020. máj. 18. 0 1

Pánik, kétségbeesés, megbetegedések, halálozások, rémület, idegőrlő bizonytalanság, erkélyszerenádok, elhalasztott esküvők, karanténmémek, hűtőnyitogatások, otthoni edzések, home office, saját sütésű kenyerek, vécépapír és liszt vásárlása nagy tételben. Néha elkeseredés, néha öröm, néha magányra vágyás, néha a szeretteinkkel töltött idő hiánya.

Szerző: Pap Rebeka

Dióhéjban ez jut eszembe, ha 2020 tavaszára gondolok, és valószínűleg az unokáimnak is ezt fogom mesélni. Egy dolgot azonban mindenképpen adott és ad nekünk a karantén: időt. Egy kis elcsendesedést, elmélyülést és lehetőséget, hogy végre olyan dolgokkal foglalkozzunk, melyek építenek minket, de egészen eddig halogattuk őket, mondván, nem érünk rá ezekre, mert zajlik az élet, sok a kötelesség… Többek között ilyen tevékenység találkozni egy jó könyvvel.

Nem igazán szeretem az olyan történeteket, könyveket, melyek egy tragédiáról szólnak, de a tömény agónián kívül semmit nem adnak a befogadónak, amiből épülhetne, amit visszafordíthatna a saját életére, ami küzdésre ösztönözné őt. Khaled Hosseini regényei viszont pontosan ezt az üzenetet adják át a szerző lenyűgöző stílusában. 

Hosseini 1965-ben született Kabulban, Afganisztánban. Orvosnak tanult, majd Amerikába ment, és elkezdett írni, méghozzá igen kiválóan. Első két regénye 80 országban, összesen 40 milliós példányszámban jelent meg. Bár sokan tartózkodnak a hype-olt bestsellerektől, és valóban nem mindig ez a minőség záloga, de jelen esetben a számok magukért beszélnek.


„Nagyon sok gyerek van Afganisztánban, de nagyon kevés gyerekkor.” 


Forrás: Zama blog

Első regénye, a Papírsárkányok 2003-ban jelent meg. A történet két kisfiú, a tehetős családba született Amir és szolgálójuk fia, Hassan barátságával kezdődik. Gyerekkoruk önfeledt napjainak legszebb élménye a sárkányfutás, mely egyszer egy szörnyű eseménybe torkollik. Ez megmérgezi a két fiú barátságát, majd eltávolodnak egymástól. Amir cserben hagyja barátját, és a bűntudat örökös frusztráltságával kell élnie, mindegy, hogy szülőhazájában van vagy a távoli Egyesült Államokban. Évekkel később ébred rá, hogy vissza kell térnie az immár tálibok uralta Afganisztánba, hogy helyrehozza élete nagy hibáját, ez azonban még több kihívás elé állítja, mint gondolná. 


„Nem igaz, hogy a múltat el lehet temetni: vasmarokkal kapaszkodik a jelenbe.” 


A regény nemcsak azt mutatja meg, hogy nem lehet élethazugságokban élni (fölösleges lenne; ezt már Ibsen is több ízben, kiválóan megírta a 19. században), de utat mutat az újrakezdésre is, hogy sosem késő szembenézni a démonainkkal. Amir folyamatosan küzd a lelkiismeretével, elő-előtörnek emlékei Hassanról, de annyira csalódott magában, hogy még önmaga előtt sem meri vállalni tettét. Ezért súlyos árat fog fizetni, de tudja, hogy megéri a küzdelem. 


„De jobb, ha az igazság fáj, mint ha a hazugság vigasztal.”


Következő regényében, a 2007-ben megjelent Egyezer tündöklő napban a szerző két felnőtt nő és feleségtárs barátságát meséli el. Leila és Marjam a ’80-as évek tálibok uralta Afganisztánjában nemcsak a hatalom folytonos fenyegetettségétől, de bántalmazó férjüktől is rettegnek. Sok tényező teszi ezt a regényt letehetetlenné és felejthetetlenné: az első szerelem bimbózásának boldogsága, az első szakítás feldolgozhatatlannak tűnő fájdalma, a családon belüli erőszak testi-lelki megrázkódtatása, az anyai szív végtelen szeretete, az önfeláldozás bátor nemessége és a két nő döntése, hogy minden egyes nap küzdeni fognak a szeretteikért.


„Az idő múlásával Leila lassan majd belefárad ebbe a gyakorlatba. Egyre kimerítőbbnek fogja találni, hogy felidézze, leporolja, feltámassza azt, ami már régen meghalt.” 


Forrás: Könyvekkel suttogó

Hosseini realista. Karakterei nem romantikusan egyoldalúak. Leila és Marjam is hibázik, nekik is meg kell tanulniuk bízni egymásban, és tartani a reményt magukban, hogy egyszer még normalizálódhat a helyzet a magánéletükben és az országban is. Bármennyire is távolinak tűnik egy 20. század végi, a világ másik felén lévő nemzet hányatott sorsa, éppen az átlagos, elszenvedő alanyok nézőpontja teszi emberivé az író regényeit.


 „Mint az iránytű, mely mindig észak felé mutat, úgy találja meg a férfi vádló ujja is a nőt.”


A fentiekből – azt gondolom – kivehető, hogy egy erős női karaktereket felsorakoztató mesterműről van szó, azonban ez nem egyenlő a férfigyűlölettel. Bár találunk példát arra, amikor az erősebb nem az elnyomást és az erőszakot testesíti meg, de a szerető, művelt apa és az állhatatos szerelmes férfi karaktere is helyet kap a történetben. Hosseini tehát nem butít le semmit. A maga összetettségében mutatja be a nemek formálta kusza világunkat. 


„Ha valamit megtanultam itt Kabulban, az az, hogy az emberi viselkedés zavaros, kiszámíthatatlan, és egyáltalán nem foglalkozik a kellemes szimmetriákkal.” 


Ez a gondolat talán még hangsúlyosabban köszön vissza a 2013-as És a hegyek visszhangozzák című regényében. Ebben a történetben egy testvérpár gyerekkori elszakadását követhetjük végig, de ez csak indikátora a több szálon futó, néhol összetalálkozó, néhol elváló életutaknak. A párizsi, az egyesült államokbeli és (a már megszokott) afgán kultúrába és hétköznapokba kapunk bepillantást a szereplők által. Ebben a művében Hosseini központi szerepbe állítja a nemzedékek egymáshoz való viszonyának összetettségét, illetve megmutatja, hogy minden személy, akivel találkozunk életünk során, valamilyen módon formálja a személyiségünket. Láthatjuk, hogy egy gyerekkori barátság hogyan alakítja később a felnőtt ember attitűdjét, lényét, vagy hogy a szülők elhallgatott titkai milyen identitásválságot idéznek elő az utódokban. Látunk példát a jóra való restség árára, a bűntudatra és a segítségnyújtás felemelő tapasztalatára is. Emberi érzések rezonálnak végig a finoman szőtt mondatok mögött. A korábbi történetekkel ellentétben itt nem egy pár személy a főszereplő, hanem az emberiség, melynek általános jellemzőit néhány példán keresztül érzékelteti a szerző.

Forrás: Libri Könyvesboltok

 „Rendkívüli nő volt, én pedig úgy feküdtem le aznap este, hogy talán egy kicsit többnek éreztem magam a szokásos önmagamnál. Hát így hatott ő rám.” 


Mivel a történeteket nemcsak kívülről látjuk, hanem a szerző a szereplők lelkivilágába is bepillantást enged, sokkal könnyebben tudunk azonosulni a döntéseikkel, melyek nem egyszer etikai kihívások elé állítják a bennünk élő Judy bírónőt. Ugyanis könnyű egy objektív megítélés alapján pálcát törni valaki felett, de amint az ember tudatosítja, hogy egy-egy döntés mögött nemcsak egy élethelyzet, egy személy áll, hanem az ő és felmenői minden traumája, megpróbáltatása és célja, a meg/elítélés rögtön nehezebb feladatnak bizonyul. 


 „Messze túl a rossztettek és jótettek fogalmán van egy mező. Ott találkozunk.” 


Félreértés ne essék: Khaled Hosseini nem történelmi, szociológiai vagy pszichológiai regényeket ír, pusztán emberi életekről tudósít: szenvedésről, küzdelemről, kitartásról, de legfőképpen a szeretetről mesél. A lágyan hömpölygő narratíva és a metaforákkal átszőtt nyelvezet kompenzálja a kendőzetlenül brutális jeleneteket, ugyanakkor a gonoszság megnyilvánulásai ki is emelkednek az esztétikus szövegből. Hosseini zsenialitása az arányokban (is) rejlik: szépirodalmi alkotásai pont annyira közelítenek a ponyvához, hogy ne emelkedjen az egész érthetetlen, metafizikai magasságokba, éppen ellenkezőleg, a karakter- és történetszál-gazdagság minden olvasónak ad valamit: azonosulást, motivációt, döbbenetet, vagy éppen szenvedélyt, mely a bőre alá férkőzik, és még nagyon sokáig vele marad. 

Kiemelt kép: Khaled Hosseini

Tags: afgán, Afganisztán, Ázsia, bestseller, Egyezer tündöklő nap, És a hegyek visszhangozzák, irodalom, Khaled Hosseini, Libri, Papírsárkányok, világirodalom Categories: IRODALOM
Related Posts