111 éve jelent meg a Nobel-díjas író, Thomas Mann Halál Velencében című kisregénye, mely ma több szempontból is aktuális olvasmány lehet a számunkra.
Miközben járvány söpör végig a világon – belőle némileg ugyan kilábalva, el azonban korántsem feledve –, megtapasztalhattuk, milyen becses érték az egészség. Az, mikor testünk nincsen folytonos küzdelemben egy biztonságunkra törő entitással. Azzal is szembesültünk, hogy a pandémia olykor nem csupán fizikumunkat ostromolja; lelkünket épp olyan kegyetlenül szorongathatja. És nemcsak a betegekre fejti ki negatív hatását, de az egészségeseket sem kíméli.
A folytonosan visszatérő karanténkorlátozások, megszorítások révén mindannyian rákényszerültünk, hogy önmagunk felé forduljunk, magunkba nézzünk és tudatosítsuk, mivel küzdünk nap nap után, mi kattog elménk mélyén szinte észrevétlenül, a hétköznapok sietős ritmusában felismerhetetlenné válva, mégis mint halovány tűhegy szüntelenül szurkálva jóllétünk. Szerencsére sokan „előnyösen” jöttek ki a járványhelyzetből mentális egészségük tekintetében, mert felül tudtak kerekedni olyan pszichés gátakon, melyek bénítóan hatottak addigi életükre.
Menekülés a romlásba
Gustav von Aschenbach, a Halál Velencében főhőse azonban megreked lelki zsörtölődéseinek mezsgyéjén. Az élete derekán járó, kortársai által is elismert írót a fegyelmezett alkotói magatartás, a morális elhivatottság, valamint a szépség és rendezettség mellett való elkötelezettség vezérli minden mozzanatában. Mikor azonban az elbeszélés elején megismerkedünk vele, ürességet érez. Éppen egy új művén dolgozik, csakhogy belefáradt már munkája egyhangúságába, a napok azonosságába, ahogy említi: a „szenvedélyes robotba”.
Utazni vágyik, pontosabban menekülni a bénító kényszer érzése elől, mely immár az éltető kötelesség helyébe lépett. A tenger közelségét kívánja – és valami egyedit, ami semmihez sem fogható, ami messze repít a szokványostól, ami elvarázsol és újra fellobbantja az alkotói kedvet. Úticélja Velence lesz, tartózkodása azonban hamarosan nem várt fordulatot vesz. Az első vacsora alkalmával egy gyönyörű fiúra figyel fel, akibe azonnal beleszeret.
A mű innentől javarészt azzal foglalkozik, hogyan értelmezi ezt a saját értékrendjével igencsak szembeütköző helyzetet a főszereplő. Thomas Mann számos oldalról igyekszik megközelíteni a kérdést, elmélkedéseinek visszatérő eleme a szépség eszmeisége – annak a művésszel, valamint a művészi alkotással való kapcsolata:
Mily szilárd, mily hajszálra pontos kifejezése volt az eszmének ez a nyúlánk és tökéletes ifjú termet! Ámde a szigorú és tiszta akarat, mely titkon működve hozta napvilágra ezt az isteni remeket – nem volt-e neki, a művésznek benső ismerőse? Nem dolgozott-e benne is, ha higgadt szenvedéllyel telítve, a nyelv márványtömbjéből kiszabadította a karcsú formát, amelyet lelke mélyén látott, és amelyet az emberi lélek szépségének szobrává és tükörképévé alakított? Szobor és tükörkép!”
Aschenbach fejét ellepik az efféle emelkedett gondolatok, melyek a novella végére egyfajta forró, lázálomhoz hasonlatos érzelemkavalkádba torkollnak: „Aschenbach már nem dőlt hátra a székén, hanem kiegyenesedve ült, mintegy menekvésre vagy védekezésre készen. De a kacaj, a hozzá fölözönlő kórházszag és a szép fiú közelléte álomvarázst font köréje, amely széttéphetetlenül, lerázhatatlanul hálózta be agyát és érzékeit.”
Igyekszik mindenhova követni Tadziót, ám minél közelebb kerül hozzá, annál távolabb érzi magát tőle. Saját magába ütközik, abba, akivé életének kemény munkája révén vált, akit az erkölcs és a nemes lélekbe vetett hit – és nem utolsó sorban befogadóközönsége – átalakított. Az értékeiben és önmagában addig oly biztos író hirtelen olyasmivel találja szemben magát, ami mindent megkérdőjelez, amit addig képviselt:
Ott ült ő, a mester, a nagyságra lendült művész, a Nyomorult szerzője, aki oly példásan tisztult formában mondott le a cigányerkölcsről és a zavaró mélységben járásról, aki megvonta rokonszenvét az örvénytől, és elvetette az elvetemültet, a magasröptű szellem, aki legyőzte a tudást, és túl minden irónián, megszokta a tömeg bizalmából ráháruló kötelességet, a hivatalosan elismert hírű, a nemesített nevű író, akinek stílusán diákok nevelkedtek, ott ült lehunyt pillákkal, melyek alól csak néha villant oldalvást egy-egy gúnyos, rögtön ijedten megbúvó pillantás, és petyhüdt, kozmetikai mesterkedéssel megduzzasztott ajkai egyes szavakat formáltak bóbiskoló agyának különös, álomlogikájú gondolataiból.”
Thomas Mann szimbolikus erkölcsi értekezésekkel, antik görög mitológiai istenek képével, példázatokkal teszi látványossá Aschenbach belső harcát: „Mert tudnod kell, hogy mi, költők, a Szépség útját nem járhatjuk, csakis úgy, ha Erósz csatlakozik mellénk és szegődik vezetőnkül, és legyünk bár hősök a magunk módján és edzett lelkű katonák, mégis asszonyokhoz vagyunk hasonlók, mert szenvedély tesz naggyá és szerelem, a mi örök vágyunk, ez a mi kéjünk és a mi gyalázatunk. Belátod-e hát, hogy mi, költők, sem bölcsek, sem fennköltek nem lehetünk? Hogy szükségképpen ingoványba jutunk, szükségképpen ledérek és az érzés kalandorai maradunk?”
A Halál Velencében bővelkedik az idézett részlethez hasonló, többsoros, istenségeket, görög filozófusok párbeszédeit felsorakoztató mondatokban, melyek egyrészt Aschenbach írói stílusát kívánják szemléltetni, másrészt érzelmeinek és gondolatainak örvénylő sűrűségét ragadják meg.
A főhős küzdelmének a kolerajárvány kitörésével ad egy mélyebb síkot Thomas Mann: a város épp olyan romlottá, betegessé válik, amilyennek Aschenbach érzi magát. Nem maradhat a városban, mégsem bír elszakadni a fiútól. Élete utolsó küzdelmét vívja az író Velencében, de vajon győztesként kerül-e ki belőle? A mű végkimenetele ellenére úgy hiszem, nem egyértelmű a válasz.
Halál Velencében – valós ihletéstől a filmvászonig
Az elbeszélés valós események alapján íródott. Thomas Mann feleségével, Katiával és bátyjával, Heinrichhel való közös üdülése szolgált alapanyagul. A kicicomázott, fiatalos habitust magára erőltető öregembert, az excentrikus hangulatot teremtő nápolyi zenészt, illetve a kolerajárványt mind-mind megtapasztalták Mannék. Aschenbach szerelmének, a lengyel Tadziónak az ihletőjét szintén a szállodában látták meg.
A fiú azonnal magával ragadta az írót. Meghatározó volt továbbá a mű keletkezése szempontjából Gustav Mahler 1911 májusában bekövetkezett halála: Mann részben a zeneszerzőről mintázta Aschenbach karakterét. Az Excelsior Hotel eredetije a Lido partján található Hotel des Bains nevezetű szálló. Sajnos a ma idelátogatni kívánó utazók nem élvezhetik azt a miliőt, amit Mannék 1911-ben, az épület 2010 óta ugyanis nem fogad vendégeket.
A több mint 40 nyelvre lefordított Halál Velencében az író egyik legismertebb alkotása lett, így nem véletlen, hogy másokat is megihletett. Luchino Visconti olasz filmrendező 1971-ben készített filmadaptációja nagy elismerésnek örvendett megjelenésekor, többek között a BAFTA négy kategóriájában – nevezetesen legjobb rendező, operatőr, jelmeztervezés és hang – elnyert díjak is tanúskodnak erről.
Visconti nagy figyelmet szentelt a Tadziót játszó színész kijelölésének, mivel a lehető leghűbben akarta visszaadni a fiú regényben ábrázolt szépségét. Több országot bejárt a keresés során, Balázsovits Lajos magyar színész is az esélyesek között szerepelt, azonban végül a svéd Björn Andrésenre esett a választás, akinek ez volt első és egyben egyetlen jelentős szereplése a képernyőn.
A film forgatása kellemetlen élmény volt a fiatal számára, aki „szexuális tárgynak” érezte magát a stáb között járva. Ebben az is nagy szerepet játszott, ahogy a rendező viszonyult Björnhöz: „a világ legszebb fiújaként” emlegette. A filmet követő hírnevet, az érte rajongók tömegét, valamint a tényt, hogy szinte szexszimbólummá vált, rendkívül nehezen viselte. Ráadásul már gyermekkorában tragédiákat kellett átélnie: édesapját nem ismerte, édesanyja pedig öngyilkosságot követett el, mikor fia csupán 10 éves volt. Esete önmagában megért egy dokumentumfilmet, mely 2021-ben kerülhetett a nyilvánosság elé a The Most Beautiful Boy in the World címmel.
Ugyan Visconti Halál Velencében-feldolgozása önmagában nem képes visszaadni Thomas Mann művének mélységét és részletességét vagy hitelesen közvetíteni főhősének belső vívódásait, mégis nagyszerű kiegészítője az eredeti műnek. Egy-egy meghatározó jelenetével képes érzékletesebbé tenni az Aschenbachban zajló lelki folyamatok közül néhányat. Ilyenek például, mikor az író a homokóra és az élet változásának hasonlóságáról elmélkedik; fodrászlátogatása, amelynek során elmaszkírozott önmagával kell szembenéznie a tükörben; vagy a film utolsó képsora, ami keserű gyönyörűséggel teszi rá koronáját az elmondottakra. A mozi továbbá segítheti az egyébként nem egyszerű, a Thomas Mannra jellemző körmönfont mondatokban igencsak bővelkedő műnek az értelmezését is.
Kiemelt kép: thomas-mann-gesellschaft.de
Felhasznált irodalom:
MANN, Thomas, Halál Velencében, kiad. KNER Izidor, ford. LÁNYI Viktor, Gyoma, 1914.
MANN, Katia, Unwritten Memories, kiad. Alfred A. Knopf Sr., vál. PLESSEN Elizabeth, MANN Michael, ford. HANNUM, Hunter, HANNUM, Hildegarde, New York, KNOPF, Alfred A., 1975, 60-63.
VON HARTMANN, Maria, Wollust des Untergangs – 100 Jahre Thomas Manns »Der Tod in Venedig«, szerk. WITTMAN, Reinhard G., München, Literaturhaus München, 2013.
PAPP Márton, Velencében a koleránál is halálosabb a tiltott szerelem, filmhu, 2022, hozzáférés: 2022.01.17, url: magyar.film.hu.
