Vasárnap este a Parkban ritka bizonyosságot nyerhettünk arról, hogy mennyire fontos a közösség, és ezt az AWS zenekar nem üres lózungokkal, klisékatedrálisok állításával, vagy felesleges giccsekkel próbálta megmutatni, hanem egyszerűen a szeretetet állította a zenekari valóság középpontjába.
A SZERETET DRAMATURGIÁJA
Szintén nem gyakori az az invertált logika, melyet ez a koncert követett, hiszen nagyszínpados koncerthez képest igen intimre sikerült, az ember szinte már azt érezte, hogy szűk körben van, mikor a tagok Örsről beszéltek, vagy éppen sorra kerülő zenészbarátot konferálták fel. Ennek nyilván volt egy technikai oka is, ugyanis 39 vendég lépett fel a zenekarral, így az átállások sem egyszerűek, szükség van a hosszabb leállásokra, viszont ezek a torpanások – és a torpanásokkal járó őszinte megnyilatkozások – dramatizálták a koncertet, és megadták a különös, de jól követhető tempóját. Három olyan pontot említenék meg a koncertből, ahol a szeretet dramaturgiája a Park közönségével kiegészülve szervező elvvé vált. Az első momentum egyértelműen a nyitódalhoz kapcsolódik, az Emlékszem tulajdonképpen lehozta közénk Örsöt, mintha megnyíltak volna az egek, és lassan, komótosan leszállt volna közénk ez a lélek – így már könnyedén beléphettünk a koncert terébe; fontos pillanat volt a koncert közepén az is, mikor Cséry Zoli egy szál zongorával kísérte a többezres tömeget, és mindenki teljes átéléssel énekelte a Lelket vennék című dalt, szentimentális mozzanat volt, és itt vált egyértelművé a zenekar által előzetesen kommunikált közösségélmény manifesztuma; a záródal természetesen a Viszlát nyár volt, melyet az AWS szintén a közönség segítségével zúzott el.
ÁTJÁRHATÓ VILÁGOK
A sokszínű, de nem a pompában kiteljesedő koncertnek két tanulsága is volt: egyfelől az, hogy az underground és a mainstream közti szakadékokat igenis át lehet ugrani (vagy legalábbis függőhidat lehet építeni a kettő között), másfelől pedig az, hogy egy adott szakmán belül nem lehetnek ellentétek, vagy értelmetlen távolságok, ugyanis a magyar rock and roll olyan apró, hogy szabad szemmel szinte alig látni. Az AWS roppant érzékeny volt arra a koncert összeállításánál, hogy az kulturálisan mindenképpen széles spektrumon mozogjon, az Aurevoir-tól Egyedi Péterig terjedő skála is jelenjen meg, és ne csak a – durván mondva – metál szcéna képviseltesse magát, jóllehet, az említett előadóknak természetesen kötődésük van Siklósi Örshöz, mely tény arról is árulkodik, hogy maga Örs működtetett maga körül plurális művészeti valóságot. Ebben a realitásban elhelyezkedő világok között pedig tiszta átjárás van, melyről az úgynevezett „civil” csak olyan nyilvános precedensek által szerezhet tudomást, mint ez a Parkos koncert, illetve csak itt értheti meg igazán azt, hogy a nagy egyéniségek milyen szerepet játszanak egymástól távol lévő világok szintetizálásában. Persze itt nem voltak úgynevezett „civilek”, itt az előadók és a közönség közti falak már a nyitódalnál leomlottak, és egy kommunaként gyakorolta létét az egész Budapest Park, együtt lélegeztünk, együtt sírtunk, együtt nevettünk.
ATTITŰD
Elképesztően üdítő volt azt látni, hogy a vendégénekesek közül mindenki arra törekedett, hogy ne a hozott nyilvánossága kerüljön a középpontba, hanem egy attitűdöt vegyen fel, egy bizonyos szolgálatba vágja magát, a szó egy nemesebb értelmében. Azt a kitörő energiát és világalkotó lélekvihart kellett előidézniük a színpadon, amit egykor Örs idézett fel ugyanezekkel a dalokkal, ezt kellett szolgálniuk, a nyilvános énjüket egy pár pillanatra félre kellett rakniuk, hogy tündökölhessen a megboldogult alkotó lényege. Ez alól senki nem volt kivétel, de ha ki kell emelnem pár nevet, akkor azt kell mondanom, hogy az említett lényegátvitelt a legszuggesztívebb módon Diószegi Kiki (Down for Whatever) vitte véghez, (és nem csak azért, mert három dalban is szerepelt) ő az, akiben utódot láthatunk, aki ezt az örökséget tovább tudja vinni. Természetesen nem feledkezhetünk meg a koncert jótékony céljáról, arról, hogy a bevételéből létre fogják hozni a Siklósi Örs Alapítványt, mely fiatal rockzenészek támogatását biztosítja majd, melyben reményeink szerint a koncerten is fellépő Venyige Balázs (A király halott) is részesül majd, aki a metálszcéna egyik legtehetségesebb feltörekvő énekese. Az alapítványi elképzelésnek is erős alapja van: Örs, ahol tudott, segített a körülötte lévő embereknek. Talán ez a hozzáállás és a fentebb említett attitűd összefügg egymással, ha a szolgálat fogalmára irányítjuk figyelmünket, voltaképpen Örs a halála után is tanít minket arra, hogy miként lépjünk kapcsolatba a körülöttünk lévő világgal.
AWS
Ez a koncert egyszeri és megismételhetetlen, és valószínűleg történelmi. Magyarországon létezik emlékkoncert hagyomány, melyet jómagam nem kedvelek, mivel sokszor mélyen emberi mozzanatokat játszik ki, és egyes zenészeknek akár évtizedekig szolgálhatja az egzisztenciális céljait. Az AWS tekintetében nem érzem ennek a veszélyét, viszont azt ki kell mondani – még ha fájó is –, hogy originális értelmében nincsen már AWS. Tudom, a meghittség ködében és a koncert helyzetében nehéz ezt beismerni, hiszen elévülhetetlen igazság az, hogy a dalok túlélnek mindent. Túlélik a világháborúkat, a különböző elnyomó rendszereket, éhínséget, szegénységet, tán még a halált is. Mindannyiunknak olyan lelkiismeretesen kell eljárnunk, mint ahogy a 39 vendégelőadó eljárt, le kell dobnunk nyilvános énünk lelencruháját, és a lényegre kell koncentrálnunk: a dalra. Örs! Legyen könnyű álmod!
Herczeg Orsolya galériája
