Az előző cikkünkben áttekintettük, miért is olyan jelentős az idei felvonás a Halloween-széria szempontjából. Ezúttal megvizsgálom, vajon beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket, és sikerült-e méltó folytatása lenni az 1978-as legendás első résznek. Ezen felül pedig kiderül, tud-e még működni a klasszikus slayer negyven évvel a fénykora után. Halloween (2018) filmkritika.
Negyven év telt el a végzetes haddonfieldi Halloween éjszaka óta, amikor a pszichiátriáról szökött Michael Myers (James Jude Courtney) megölt öt embert véres útja során, Lauri Strode-ot keresve (Jamie Lee Curtis). Myers újból a zárt osztályra került, Laurie pedig egy elszigetelt, erdei faházban viaskodik megemésztetlen traumáival immár nagymamaként. Míg két vlogger (Rhian Rees, Jefferson Hall) Mike előtörténetét kutatja, Laurie lánya (Judy Geer) és unokája (Andi Matichak) pedig hétköznapi életüket élik, senki sem sejti, hogy az útközben felboruló betegszállító autóból kiszökve az erőszakos férfi ismét Haddonfieldnek vette az irányt.
Az alkotók hatalmas terhet vállaltak magukra azzal, hogy kihagyták az összes eddigi Halloween-film fejleményét, és pusztán a klasszikus első felvonásra építve készítették el a folytatást. Egyrészt ezzel a rajongók számára tették nagyon magasra a lécet, mivel meg kellett mutassák, miként lehet jól és tudatosan folytatni a filmszériát, tanulva az előző bukásokból. Másfelől az új nézők felé kihívást jelent, hogy nem szólhatnak túlságosan a rajongóknak, úgy ugorhatnak negyven évet a történetben és építhetnek a korábbiakra, hogy feltételezhetően az átlagnézők nagy része nem látta az első Halloweent. Végül pedig nehézség, hogy a széria kilenc másik elemét félredobva egyetlen érvényes referenciapont a műfaj- és stílusteremtő első epizód lehetett.
Kezdjük tehát onnan, ami kifejezetten jól sikerült a filmnek. A forgatókönyvön és a rendezésen is jól látható John Carpenter enyhe kreatív kontrollja. Nagyon ízlésesen bántak például Myers és Laurie karaktereivel, a nagy visszatérőkkel. Remek látni, ahogyan sikerült kijavítaniuk a 2007-es reboot hibáit, és bár Mike-ot maszk nélkül látjuk, mégsem veszik el teljesen alakjának embertelen fenyegetése. Mike Myers karaktere azért is nagyon komplex – és ezt az írók jól érezték – mert egyszerre maga is egy mentális zavarban szenvedő figura, ám emellett arctalan némaságával a traumák szimbóluma is. A fenyegető alak, a megállíthatatlan közeledés, a társak és a család elpusztítása mind-mind megfelelő karakterisztikája a traumatizáltságnak, amit egy ember átélhet. Ezt a szálat is nagyon szépen továbbvitték a nézői azonosulási pont, Laurie segítségével.
Az első részben Laurie a teljes kiszolgáltatottság megtestesítője volt, barátai, családja és a támogatói sorra tűntek el mellőle, a lelkiismeretes pszichiáter, Sam Loomis kivételével. A 20 évvel későbbi epizódban Laurie anyaként állt helyt, férjét rendszeresen összekeverte Mike-kal, ezzel bemutatva, hogy a traumák miképpen szivárognak át újabb kapcsolatokba. Most, 40 év után Laurie a háttérben munkálkodik, figyeli az eseményeket, ő maga szolgál támaszként családjának, még ha néha kicsit túlféltőnek is tűnik. Lánya, Karen válik a tettre kész anyává és unokája, Allyson kerül a kiszolgáltatott unoka helyzetébe. Egy kritikus ponton a család három női tagja egyszerre konfrontálja Michaelt, nagyon ízléses és katartikus pillanatot teremtve ezáltal. A három nő egyszerre tekinthető valódi rokonokként, illetve Laurie különböző állomásaiként a korábbi filmekben, így dinamikájuk egyszerre mutatja be, hogyan terjed a traumatizáltság generációkon át, valamint, hogy miképpen egyeztethető össze az én-részek a traumával való szembesülés során.
A zenei és vágásbeli áthallások, az apró utalások, vagy a visszhangok a jelenetek által nagyon jól megteremtik a kohézió érzetét, a néző végig tisztában van azzal, hogy ez direkt folytatása az eredeti Halloweennak. Így tehát, a körítés Halloween-filmként teljesen jól funkcionál, habár jobban kedvez annak, aki nem csupán az első filmet látta, hiszen utalgat a széria többi részére is, ami kissé különös a koncepció szempontjából. A valódi bajok mégis ott kezdődnek, amikor önálló horror filmnek kell értelmezni. A film sajnos nagyon fáradt, ez azt jelenti egyrészt, hogy érezhetően nagyon nehezen tud újat mutatni egy túltelített szériában, valamint azt is kifejezi, hogy folyamatosan a múlt század horror-eszközeivel próbálja megijeszteni a késő 2010-es évek nézőközönségét. A tinédzser-szál szinte ugyanaz, mint az első filmben, és csak onnan tudjuk, hogy nem a hetvenes években járunk, hogy bedobnak valami gagyi utalást az évtizedre, valamilyen szleng vagy technológia formájában. Ez persze jól is tud működni, például nagyon ötletes, ahogyan a kibontakozás során egy podcastet készítő vlogger párost követünk és szedjük össze a lényeges információmorzsákat a múltról és jelenről. Mégis, összességében nem sikerült fenntartani ezt a fajta érdekes keveredését a koroknak, a cselekmény hamar unalmassá válik.
A másik probléma a narrációk és a tónusok szétcsúszása. Elkezdődik a film egy oknyomozó mockumentaryként, átcsap egy hagyományos slasherbe, majd megpróbál családi drámaként kikanyarodni belőle. Mindeközben az egészet nem tartja össze más, csak a zavarodottan ide-oda ténfergő Mike Myers. A film közepén Michael ténylegesen össze-vissza mászkál és szedi áldozatait, úgy hogy közben Laurie is ugyanezt teszi ellenségét keresve, és még miután meglátják egymást, azután is teljesen irracionális utakat járnak be. A film ráadásul a korábban is említett megfáradt újdonságakarás miatt teljesen karakteridegen és bizarr fordulatokat mutat fel a második félidőben, hogy enyhítse a céltalanságot. Egy adott ponton, slasher-klisé módjára, Myerst úgy tűnik sikerül megállítani, amikor is a pszichiáter karakter teljesen kibújva addigi szerepéből valami kivételesen oda nem illőt tesz, amitől a közönség nem megdöbbent vagy megfagyott, hanem elkezdett nevetni. A legrosszabb pedig, hogy a csavar akár működhetett is volna, ha továbbviszik, azonban tíz perccel később még egyet fordítanak a történeten és az egész szál teljes értelmét veszíti.
Ez a fajta megoldástalanság és értelemvesztés többször is előfordul a film során. Úgy tűnik, az alkotóknak volt egy nagyon jó kiindulási pontjuk, egy működő szimbólumrendszer és hozzá tartozó végső katarzis, sőt még egy kreatív bevezetés is, ám a közepén fogalmuk sem volt, mivel kéne kitölteni a filmet. Éppen ezért raktak bele mindent, amit láttunk korábban, valamint mindent, amiről úgy gondolták, nagyon meglepő lehet, tudván, hogy bármi történjék, a legvégén úgyis csak egy maréknyi eleme fog számítani a filmnek. Ezek miatt önálló filmként könnyen úgy tűnhet, hogy az egész egy értelmetlen zűrzavar, ami ráadásul nem is ugorja meg napjaink horror és suspense-elvárásait. Végül pedig, a színészek sem annyira erősek, hogy elvigyék a hátukon a filmet, így a középső tesze-toszaság még nehezebben emészthető a nézőnek.
A Halloween hatalmas ígéretet rejtegetett a közönség felé és hatalmas kihívást az alkotóknak. Az első harmad, az átfogó üzenet és a végkifejlet megmutatta, hogy lehet hozzáértően és az eredetihez hűen folytatni film-klasszikusokat, akár negyven év után is. Azonban a bonyodalmak és a film összképe mégis inkább azt mutatja, hogy nem érdemes. A Halloween hányattatott sorsú szériája tökéletes példája annak, hogy jobb út, ha az alkotók újszerű történeteken keresztül mutatják be vízióikat, hiszen a múlthoz való fokozott ragaszkodás könnyen gátat szabhat a kreatív próbálkozásoknak és egy olyan teret eredményez, ahol nem lehet eléggé elszakadni a formulától. Laurie és Myers karaktere mindenesetre méltó lezárást kapott, és csak remélni tudom, hogy a sejtelmes utolsó képkockák ellenére, ezúttal végre valójában el tudják engedni ezt a megfáradt szériát Hollywood pénzszomjas producerei.
