Mit tud adni a mai nézőnek a The Outfit című bűnügyi film?
A jelenlegi moziba járási szokások és a látványfilmek dominanciája sok esetben cserben hagyják a bűnügyi filmek kedvelőit. Akadnak ugyan próbálkozások (Kenneth Branagh Agatha Christie-adaptációi), sőt még közönségsikerre is találunk példát (lásd a Tőrbe ejtve című Rian Johnson-filmet 2019-ből), de túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ha igazán minőségi darabra vágyunk, akkor azt a televíziós sorozatok palettáján kell keresnünk. Az epizodikus szerkezet kedvezőbb táptalajt biztosít a bűnügyi film alműfajainak, legyen az krimi, thriller, vagy gengszterfilm, éppen ezért mindig üdítően hat, amikor érkezik egy mozifilm, amely képes felidézni a zsáner letűnt aranykorát.
A Kódjátszma forgatókönyvírója, Graham Moore ezúttal nem csupán íróként, hanem rendezőként is bizonyít a The Outfit című művével, melynek nemzetközi premierje az idei berlini filmszemlén volt. Az Oscar-díjas Moore egy kamaradráma keretei között kibontakozó krimit (whodunit) vitt a nagyvászonra, ami a szindikátus bűnfilm és a thriller eszközeivel is játszik. A lassú sodrású és kevés szereplős cselekményben a különböző műfaji jegyek kiegészítik egymást, így tud megférni egymás mellett a chicagói alvilág miliője és alakjai, a politikai thrillert idéző tégla keresése (itt patkánynak hívják), vagy a brit szabó higgadt viselkedése és rejtélyes múltja.
Az író-rendező Moore társával, Johnathan McClainnel ismét a nem túl távoli korba helyezi történetét, ám London helyett a szeles város, Chicago és a második világháború helyett az 50-es évek a helyszín és az idő. Itt ismerkedünk meg Leonarddal, aki a város eldugott szegletében vezeti ruhaüzletét, ahova a legkülönfélébb ügyfelek térnek be, a tisztességes polgártól a jómódú, ám véreskezű gengszterekig.
A film expozíciója voltaképp Leonard monológja: a narrátor szerepében akkurátusan részletezi, hogy miből áll a mestersége, hogy miért fontos a tökéletesen megválasztott öltözet, hogy mennyit elárul az emberről az, hogy miben jelenik meg és hogyan viseli az adott ruhadarabot. Leonard a munkájának él, a szabászműhelyében ébred és ott tér nyugovóra; mindent gondosan lemér, kiszab és ölt, számára a zakókészítés művészet, az asztala és a szabászollója szent és sérthetetlen. Múltnélküli ember, aki maga mögött hagyta hazáját és Amerikában kezdett új életet.
Leonardnak azonban a múltján kívül a jelenben is akadnak titkai. A tisztességes és szofisztikált szabó a helyi gengsztereket is öltözteti, miközben azok a saját céljaikra használják fel az üzletét, egyfajta postaszolgálatként funkcionál számukra a hátsó szoba fadoboza. Leonard nem szól semmit, de halkszavú megfigyelőként mindent megjegyez és a legapróbb elszólást vagy pillantást is észreveszi. Ilyen észrevétele például, hogy az asszisztense, Mable és a helyi erők vezetőjének fia, Richie között több lehet, mint üzleti kapcsolat.
Az idilli pillanatoknak a The Outfit névre keresztelt országos kiterjedésű maffiaszervezet felbukkanása vet véget, amely elülteti a gyanút, hogy a chicagói részlegbe tégla ékelődött, és erről hangfelvétel tanúskodik. A hangfelvételt tartalmazó kazetta lesz a konfliktus katalizátora, annak előkerülése, elrejtése, meghallgatása szervezi az eseményeket.
A film számottevő része egy éjszaka leforgása alatt zajlik, amikor a golyóval meglőtt Richie és verőembere, Francis a szabóság falai között keresnek menedéket. A mindössze pár órás ottlétük alatt a szereplők közötti erőviszonyok annak fényében folyton változnak, hogy éppen ki mond igazat és ki hazudik, ki mennyire ügyesen játssza a szerepét. Idővel felbukkan Richie apja, a chicagói banda főnöke, valamint Mable, akiről szintén kiderül, hogy több egy ártatlan és bájosan mosolygó lánynál.
Amikor pedig a rivális banda is tiszteletét teszi az üzletben, már annyi fordulaton vagyunk túl, hogy a taktikai átrendeződés elveszíti valódi jelentőségét és tétnélkülivé válik. A szövevényes és feszültségre épülő cselekmény a film utolsó harmadában tobzódik a váratlan meglepetésekben — a dramaturgiai elv túlzott használata azonban kioltja annak elemi lényegét és már-már humoros, amikor az elbeszélés sokadik alkalommal vált irányt.
A The Outfit húzóereje a főszereplő Mark Rylance alakítása, aki arcának minden rezzenésével és választékosan megfogalmazott mondandójával képes elérni azt, hogy figyeljünk rá, épp úgy, ahogy ő is figyel mindenre. A brit színész által sugárzott nyugalom és rezignáltság azonban csak látszat, ezzel leplezi múltjának sötét foltját. Mellette olyan színészek bújnak a Graham Moore által kreált karakterek bőrébe, mint Zoey Deutch, vagy a bűnözőket játszó Dylan O’Brian és Johnny Flynn.
A szereplőgárda mellett a látványra és az atmoszférateremtésre sem lehet panasz. A rendező biztosra ment, hiszen a kamera mögött Mike Leigh visszatérő operatőre, Dick Pope ül, aki remekül használja ki a belső terek nyújtotta lehetőségeket, kamerája észrevétlenül követi a figurákat egyik szobából a másikba, így egy percre sem vesszük le a tekintetünket Leonardról.
A téli hóeséssel kontrasztba kerül az üzlet sötét és melegtónusú dizájnja, a míves fabútorok és a polcokon sorakozó előkelő anyagok. Ha a protagonista foglalkozása szabó, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a kosztümök terén csakis a legkiválóbb darabok jöhetnek szóba. Sophie O’Neill a híres divattervező, Zac Posen segítségével álmodta meg az 50-es éveket felidéző ruhadarabokat. A stílusos vizuális megjelenítéshez Alexandre Desplat jazzes és lágy dallamai társulnak.
A The Outfit olyan, mint egy tökéletesre szabott férfiöltöny, amelyet a szabó alázattal és mértani precizitással készített el. Az évszázados tradícióval rendelkező szabászmesterséghez hasonlóan minden alkotói törekvés megbecsülendő, mely a bűnügyi műfaj felelevenítését tűzi ki célul. Aki egy régivágású és okosan felépített, némileg túl sok csavarral rendelkező bűnügyi filmre vágyik, annak valószínűleg elnyeri a tetszését Graham Moore rendezői debütálása.
