„– Nem érezted azt, hogy szeretlek?
– Nem, mert inkább azt hittem, hogy utálsz.”
Az On the Spot, avagy Cseke Eszter és S. Takács András másfél órás dokumentumfilmjét, a Születési helye: Auschwitzot január 27-én mutatta be a Spektrum. Magyarország mellett még hat másik európai országban is vetítették aznap. Hogy miért ekkor? Egyszerű a válasz: A Holokauszt, avagy a tábor felszabadításának megemlékezésének napja.
Edith Eva Eger A Döntés című könyvéhez tudnám hasonlítani: mind a kettő túlmutat a Holokauszton. Az egész mondanivaló alapja ez az esemény, de a váz nem kapaszkodik ebbe bele mindenáron, sőt, elrugaszkodik az egy dolgos fókuszálásból egy nagyobb mondanivaló felé. Ez pedig a születés. A generációkon átívelő öröklődés kérdése, hogy mit és mennyire öröklünk a családunktól. Hogy mennyi esély van arra, hogy megszabaduljunk a családunkon átívelő, automatikusan öröklődő traumáktól. Hogy a születésünk körülményei hogyan képesek befolyásolni majd a további életünket. Feldolgozás és megbocsátás. Vajon a nagyszüleink, a szüleink feldolgozott és feldolgozatlan traumái milyen hatással lesznek az életünkre? Vajon mennyire vagyunk tudatában annak, hogy a saját fájdalmainkat, félelmeinket, szorongásainkat mennyire adjuk át a saját gyerekünknek? Vajon mennyire érezzük át, hogy a személyes traumánk hatással lehet az életünk többi szereplőire is? Egyáltalán érdekel-e minket, hogy hatással vagyunk ilyen szempontból a másik emberre?
Kép forrása: Index.hu
Angéla 1944 decemberében, néhány nappal karácsony előtt született az auschwitzi haláltáborban, mindössze egykilósan. Hetekig, a tábor felszabadításáig rejtegették, mert a zsidó újszülöttekre halál várt. Így kezdődik a dokumentumfilm. De valójában egy nagymama-anya-lánya kapcsolatról szól. Angéla lánya, Kati úgy neveli a gyerekeit, hogy azok 12 éves korukig nem nézhetnek, nem tudhatnak a Holokausztról semmit sem. Nem szeretné, ha a gyerekek életét bármivel befolyásolná a Holokauszt, ahogy például az ő gyerekkorát tette. Katinak rémálmai voltak, félelmei, és nem érezte azt, hogy tartozik valahová. Nem érezte azt, hogy az édesanyja szereti, miközben az anya teljesen úgy érezte, hogy mindent csak és kizárólag a lányáért tesz. Nem vette észre, hogy valami nincs rendben. Nem vette észre, hogy amit megszokott, amit normálisnak gondol, az valójában nem normális. Hányszor csapjuk be mi is nap mint nap saját magunkat, nem igaz? Hányszor halljuk a szüleinktől azt a mondatot, hogy „mindent érted tettem és teszek”? Hányszor fogadjuk meg gyerekkorunkban, hogy mi ezt szülőként sosem fogjuk mondani a gyerekeinknek? Hányszor akarunk gyerekkorban, de néha még felnőttkorban is ennek a kijelentésnek megfelelni? Gyerekkorban kezdődik el az életünk; ott dől el, hogy mi lesz a viszonyunk a megfelelési-kényszerrel, a bizalommal, a hűséggel, a kapcsolatokkal, és magukkal az emberekkel. Ott dől el, hogy magától értetődőnek vesszük-e azt, hogy másokhoz csatlakozzunk, vagy inkább a befelé fordulás lesz jellemző ránk. Ott dől el, hogy mi és ki ellen fogunk lázadni, harcolni, és hogy egyáltalán lázadnunk kell-e valami ellen.
A túlélésre nevelés volt az egyik öröklődés Angéla családjában, generációkon át, a másik pedig egy kimondatlan tényszerűség, hogy az érzelmek kimutatása a gyengeség jele. Amikor a dokumentumfilmben egymással szemben ül anya-lánya, Kati felhozza azt az emlékét, amikor még csak négyéves volt, és egy forgalmas útkereszteződés mellett kellett elsétálnia a boltig, de Angéla nem érti, mi volt ezzel a probléma. A végén azt mondja Katinak, hogy „de ott voltam mögötted. Követtelek.” Ez is egy olyan fontos rész a dokumentumfilmben, ahol kiderül, hogy van, amikor a szeretet láthatatlan, amikor tettekben nyilvánul meg, és azt is csak nagyítóval lehet észrevenni. Van, hogy egy családban nem divat az ölelés. Van, hogy egy adott ember számára túlságosan idegen az a szó, hogy „szeretlek”, hogy „fontos vagy nekem”, és először magát kell legyőznie ahhoz, hogy képes legyen elhinni e szavak, e fogalmak valódi jelentését. És nem az a probléma, ha nehezen fejezzük ki önmagunkat érzelmileg, ha nehezen bízunk, és az sem baj, ha nehezebben szeretünk, vagy nem hisszük el, hogy minket is szerethetnek. Az a baj, ha meg sem próbálunk ezek ellen tenni. Az a baj, ha el sem jutunk addig a pontig, hogy megkérdőjelezzük saját magunkat. Miért érzem azt, amit? Miért nem tudok megbízni benne, amikor ő tényleg mindig mellettem volt? A sírás valóban a gyengeség jele? Utoljára kire bíztam volna rá az életemet is?
Kép forrása: Port.hu
Ha beleszületünk abba, hogy nem megszokott az érzelmekről beszélgetni, ha nem magától értetődő a szeretlek kimondása a környezetünkben, akkor azt tudat alatt igenis elraktározzuk magunkban. És az a legrosszabb, amikor például az édesanyánk nem tudja tudat alatt levetkőzni azt, ahogyan felnőtt, mert talán nincs is tudatában annak, hogy egy traumát fel kéne dolgoznia. S mivel nincsen tudatában a saját traumájának, így azzal se lesz tisztában, hogy ezt átadja a gyermekének. Mint Angéla és Kati esetében is történt.
„Angélát, aki Auschwitzban született, meghívták Németországba egy pszichológiai konferenciára, hogy tartson előadást olyan szakemberek előtt, akik a méhen belüli traumákat kutatták. Angéla először nem értette, hogy mit keresne ezen a konferencián, és rögvest rávágta, hogy nem megy el, hiszen »milyen traumáról beszélnek ezek?« Erre viszont a lányától, Katitól kapott egy listát, ahol összeírta azokat a holokauszthoz köthető dolgokat a neveltetésében, amelyek rányomták a bélyeget a gyerekkorára.”
Nagyon sok párkapcsolatban az egyik fél nehezebben mutatja ki az érzelmeit a másiknál. Nagyon sok családban a szülők nehezen mutatják ki, vagy egyáltalán nem mutatják ki a valódi szeretetüket, az önzetlen bizalmukat a gyerekeik felé, és nem mindig magyarázat erre az, hogy szemetek és önzőek, akik csak a saját életükkel foglalkoznak. Annyi filmet készítettek a Holokausztról, hogy a világ már fogja a fejét, ha meghallja ezt a szót; mintha bűn lenne beszélni az ilyen dolgokról. Mintha a zsidók örömmel foglalkoznának ezzel a kérdéssel, és fel sem fogjuk, hogy mekkora traumáról van itt szó. Nemcsak a haláltáborok életben maradt emberei szabadultak fel akkor, hanem az egész világ. Ott kezdődött el újra az élet. Ez a film, az On the spot aktuális dokumentumfilmje pedig arról szól, amiről Edith Eva Eger A Döntés című könyve: dönthetsz úgy, hogy magadat választod. Dönthetsz úgy, hogy élsz. Legalábbis számomra ez a legerősebb mondanivalója. Mert van, hogy fogalmunk sincsen arról, mi befolyásolja az életünket, hogy milyen öröklődési folyamaton megyünk keresztül már három generáción át, hogy éljük tovább a saját életünknek nevezett valamit, ami lehet, hogy igazából a szüleink és a nagyszüleink életének lenyomata vagy vágyaik kiteljesedése. Hány olyan család van, ahol a szülők rákötelezik a gyereküket egy bizonyos egyetemi szakra, egy bizonyos munkára csak azért, hogy folytatni tudják a családi hagyományokat? Hány olyan szülő van, aki meg se hallgatja a gyerekei álmait és jövőelképzeléseit, mert abban a hitben él, hogy ő jobban tudja, mit akar a saját gyereke? Hány olyan család van, amiben az elnyomás már általános állapot, amibe már látszólag mindenki beletörődött? Azért látszólag, mert ezek a dolgok mindig csak kívülről látszólagosak, belül, az ember belsejében hatalmas viharok és csendek tombolnak akkor is, ha éppen nem törődnek a viharokkal azok, akiknek törődniük kellene vele.
Kép forrása: Index.hu
Angéla csak annyit látott, hogy a túlélés van központban. Hogy úgy nevelik, hogy bármikor történhet bármi, és erősnek kell lennie. Beleszületett az erőbe. Beleszületett abba, hogy nincs érzelgősség, mégis egyek voltak az anyukájával, hiszen beleszületett Auschwitzba. Egymás támaszai voltak, kívül és belül is. Együtt élték túl azt, ami sokak számára túlélhetetlen volt. Így Angélának az, hogy traumatizált személyiség, talán meg sem fordult soha a fejében. Ezzel ellentétben Kati teljesen másképp élte át az anyja és a nagymamája szoros, „mintha egyek lennének”-kapcsolatát. Úgy érezte, valamiből kimaradt, hogy nem felel meg nekik, hiába próbálkozik. Ha gyengének mutatkozott, az anyukája és a nagymamája rögvest összenéztek és csak annyit mondtak, hogy „ah, csak ez a baja? Ő nem élte volna túl a Holokausztot.”
Ez a film bárkiről és bárkinek szólhat. Neked is, aki éppen ezeket a sorokat olvasod. Beszélgess a szüleiddel, a nagyszüleiddel, a rokonaiddal! Beszélgess a pároddal, a házastársaddal, a gyerekeddel, a barátaiddal! Beszélgess idegen emberekkel! Beszélgess önmagaddal! Az a legfontosabb kérdés a traumáknál, hogy mi hogyan élünk utána: vele, vagy nélküle?
