A Blumhouse Production leginkább az olyan alacsony költségvetésű filmjeiről ismert, mint a Boldog halálnapot!, az Üveg, valamint a Paranormal Activity, és bár a tulajdonos-producer Jason Blum olyan igazán jó horrorfilmeket is jegyez, mint a Tűnj el!, a Mami mégis harmatgyenge lett, horrornak pedig a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető.
Az egyik első dolog, amit gyerekként a fejünkbe vésnek, hogy ne álljunk szóba idegenekkel. Pláne ne kérjük meg őket, hogy vegyenek nekünk alkoholt, és ne menjünk el a pincéjükbe bulizni. Nos, ezt nem fogta fel az a néhány tinédzser, akiken Mami bosszút áll.
Sue Ann egy magányos, kissé szétszórt, de kedvesnek tűnő nő, aki egy csendes ohio-i városkában él, és az állatklinikán dolgozik. Számos visszautasítás és lerázás után őt is kiszemeli magának az a pár fiatal, aki kétségbeesetten próbál alkoholhoz jutni, élükön Maggie-vel, aki az édesanyjával akkor költözött vissza annak szülővárosába.
Már az alaptörténet is meglehetősen bizarr és szürreális, bár az Octavia Spencer által megformált Mami karaktere és az általa közvetített üzenet igenis elgondolkodtató. Mindenesetre azt képtelenségnek tartom, hogy egy középkorú nő nem csak alkoholt vásárol egy csapat 16-17 éves gyereknek, hanem – miután saját maga buktatja le őket – felajánlja, hogy a pincéjében bulizzanak, mivel ott nagyobb biztonságban vannak. Mami egyetlen kikötése, hogy ne menjenek fel a házába, ez azonban olyan kérés, aminek egyetlen kíváncsi tini sem tud eleget tenni.
A kezdetben kedves, jófej nő, aki maga is együtt bulizik a fiatalokkal, egyre furcsábban viselkedik, már-már megszállottá válik, sms-ben, videochaten, és az iskolában is zaklatja őket, akik közül néhányuk szülei felismerik Sue Ann-t, egykori évfolyamtársukat, akiből gúnyt űztek és zaklatták. A nő a gyerekeken áll bosszút szüleik tette miatt, miközben a saját lányát szinte elzárva tartja a világtól, folyamatosan gyógyszerezi és bebeszéli neki, hogy komoly betegségei vannak.
Bár a film pszichothriller és horror besorolásokat kapott, viszont nem nevezhető egyiknek sem. A szürreális alaptörténet, Sue Ann kettős természete, és a rengeteg rossz poén miatt a néző akarva-akaratlanul felnevet, vagy éppen folyamatosan kacag a komolytalan történéseken és amatőr, kidolgozatlan, szedett-vedett karaktereken, amik már a Boldog halálnapot! mindkét részére is jellemzőek voltak. Természetesen vannak benne olyan jelenetek, amik nem teszik lehetővé, hogy komédia vagy vígjáték besorolást kapjon, de ezek nem tesznek ki talán tíz percet sem a film teljes játékidejéből, ellentétben azzal, hogy egy horror vagy pszichothriller esetében a feszültség az egészet behálózza.
Rettentően széthúzza a történéseket a szülők fel-felbukkanó karaktere, akiket kilencven százalékban egyáltalán nem érdekel, hogy hol vannak hétköznap éjszaka a gyerekeik, a fennmaradó tízben viszont annyira aggódnak, hogy néhányuk egyenesen a vesztébe rohan emiatt. A Mami áldozatául eső tinédzserek idegesítően buták és meggondolatlanok, emiatt pedig lehetetlen megszeretni, vagy sajnálni őket. Ront a színvonalon az is, hogy meg sem próbálják titkolni, hogy a film kifejezetten egy olcsó tinihorror, amiben az üzenetváltások fő eszköze az okostelefon, és ami maximum a horrorfilmet sosem látott gyerekek számára ijesztő.
A Mami egyetlen értékelhető tulajdonsága az az üzenet, amit az iskolai bántalmazás és annak következményei által magában hordoz, valamint Octavia Spencer frenetikus játéka, aminek egyetlen hátulütője, hogy sokszor épp ez a komikum forrása. A színésznőben minden megvan ahhoz, hogy kedves, bociszemű, bohém Mami legyen, aki fokozatosan mániákus zaklatóvá, majd egy teljesen őrült nőszeméllyé válik, aki még így is képes magánál tartani és befolyásolni egy maréknyi fiatalt. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy egy szürreális eseményeken alapuló, életképtelen karakterektől hemzsegő film horror legyen, ahhoz pedig pláne nem, hogy a kategória egy értékelhető darabjává váljon. Szimplán csak nevetséges.
Kiemelt kép: thrillist.com
