Első ELTE-s vizsgafilmként Szelestey Bianka Hajszálrepedés című alkotása került be a cannes-i filmfesztivál La Cinef elnevezésű, egyetemi filmeket felsorakoztató programjába. A Kurta Niké és Váradi Gergely főszereplésével készült kisfilm egy szakításról szól, a férfi főszereplő, Áron egy családi vacsora előtt közli párjával, hogy szakít. A végső vitát néhány hajszál robbantja ki, de vajon mi a valódi ok? Erről, a forgatásról, realizmus és absztrakció viszonyáról, valamint a filmes előképekről is kérdeztük a Hajszálrepedés fiatal rendezőjét.
Honnan ered nálad a filmes érdeklődés? Mik voltak az első meghatározó élményeid?
A családban senki sem filmes, én pedig sokáig képzőművészeti pályára készültem, rajzot tanultam, de az írás mindig az életem része volt. Gyerekként sokat voltam egyedül és nem szerettem unatkozni, így valahogy szórakoztatnom kellett magamat, ennek volt eszköze a fantázia. Egy ideig szerettem volna színész lenni, de hamar rájöttem, hogy igazán az érdekel, ha én mesélhetem el a történetet.
Az ELTE filmszaka után felvételiztél az SZFE-re. Mi volt az oka ennek a sorrendnek?
Nem szeretem az olyan dolgokat, amivel kapcsolatban azt érzem, hogy még nem állok készen. Az volt az érzésem, hogy a filmkészítés előtt szükségem van egyfajta elméleti munícióra, amit az ELTE-n megkaptam. A filmelemzés órák adtak a legtöbbek, itt tanultam meg, hogy hogyan lehet tudatosan felépíteni egy kompozíciót, mit adhatnak egy képnek a színek, miképp vezethetem a néző figyelmét és érzéseit különböző eszközökkel. Ez az időszak megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Az inspirál, ha egy kép többet mond annál, mint ami történik rajta.
Hogyan jött az ötlet, hogy nevezzétek a filmet?
Erre elég konkrét válaszom van. Dóczé Péter barátom kezdett el bátorítani a nevezésre, én kisebb külföldi fesztiválokban és magyar szemlékben gondolkodtam, de annyiszor mondta, hogy adjak neki esélyt, hogy arra jutottam: próbáljuk meg. Megkértem a hangmérnököt a végleges hangkeverés elkészítésére, de neki sem mondtam el, hogy pontosan hová nevezzük majd, csak azt, hogy fesztiváloztatni szeretném.
A leadás is kalandos volt. Úgy izgultam az anyag véglegesítése alatt, hogy elrontottam pár dolgot és annyira lassúvá vált a folyamat, hogy azt láttam, nem fogok végezni, az én borzasztóan lassú internetemmel, úgyhogy késő este, taxival indultam el a korábban említett Dóczé Petihez, hogy nála, jobb internettel fel tudjam tölteni a filmet.
Ő egyébként mi alapján gondolta, hogy lehet esélye? Evidens, hogy jónak tartotta, de látott esetleg valamit benne, ami megfelel trendeknek, felkeltheti egy nemzetközi zsűri érdeklődését?
Peti nálam sokkal tájékozottabb a fesztiválfilmek tekintetében, de inkább volt ez egy megérzés, mintsem egy konkrét dolog. Azt mondta, nagyon szereti a világát. Peti mellett Tóth Barna (az Akik maradtak rendezője – a szerk.), ELTE-s tanárom volt az, aki miatt elkezdtem hinni abban, hogy talán tényleg nem volt alaptalan kiküldeni, amikor ő, aki saját munkái révén még tapasztaltabb a fesztiváloztatás tekintetében, azt mondta, elég érzékenynek találja a színészi játékot és a képi világot ahhoz, hogy a filmnek európai fesztiválokon legyen keresnivalója.
Ki is mentek a fesztiválra?
Igen, öt stábtagot tudunk akkreditálni, és öt napot kaptunk a szervezőktől. Ha minden igaz, premiereket is nézhetünk majd, illetve lesznek mesterkurzusok, workshopok ahol részt vehetünk.
Mennyire tartod univerzálisnak a filmet, vannak-e esetleg kelet-európai, magyar specifikumai?
Nyilván elválaszthatatlan a saját kulturális közegünktől, a hozzáállásunktól, van benne egyfajta általános pesszimizmus, illetve nagyon erősen jelenik meg a filmben az a fajta kapcsolódási képtelenség, amit úton-útfélen érzek magam körül, habár sajnos nem úgy látom, hogy ez Kelet-Európán kívül ne lenne tapasztalható. Sok személyes élményből, családtagjaim, barátaim történeteiből és személyiségéből állt össze ez a film, így nyilván van egy személyes rétege, miközben úgy gondolom, hogy a téma univerzális. Persze szándékaim szerint emiatt maga az ábrázolás nem lett sematikus és elnagyolt.
Egy helyszín és egy szimbolikus kiindulópont jellemzi a munkádat. Ezek már a saját alkotói világod részei, vagy egyszerűen arról van szó, hogy egy rövidfilmben nagyjából ilyenekkel lehet dolgozni?
Jogos a kérdés; alapvetően szeretem az időben és térben is összesűrített történeteket, mert ezekben lehet mélyebben megmutatni életszagú momentumokat. Ha nagyjátékfilmben kellene gondolkodnom, az is minden bizonnyal hasonló jellegű lenne, ahogy a jelenlegi projektjeim is követik ezt a mintát. Nagy inspirációt jelentett számomra Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmje vagy Szilágyi Zsófia Egy nap című munkája. Ezek a filmek nem markolnak nagyot a történet időtartamát, fordulatait tekintve. Nem igyekeznek fontos változást bemutatni a karaktekben, ahogyan az amerikai iskola, épp ezáltal tudnak tanítani valamit a nézőnek magáról.
Borzasztóan inspirál az is, ha egy filmesnek minden munkáján ott a kéznyoma. Az egyik kedvencem Linne Ramsay, aki például egyre inkább műfaji irányba mozdul el, de ezekben a munkáiban is képes a lélektani folyamatokra koncentrálni. A szakdolgozatomat Fábri Zoltán emlékezés-ábrázolásáról írtam, aki szintén jó példa a realista és az absztrakt, a szerzői és műfaji film találkozására, hiszen bár rá azért jórészt a klasszikus iskolát követő filmesként szokás hivatkozni, jól megfigyelhető, ahogy idővel egyre szubjektívebben ábrázolja flashbackekben a szereplői feldolgozhatatlan múltját.
Önkéntelenül is olyan filmeseket emlegetsz, akik szintén azokkal a kettősségekkel foglalkoznak, amiket te a saját munkáid kapcsán hoztál fel.
Biztos, hogy ez nem véletlen. Nyilván nem szeretnék hommage-okat forgatni, de kitörölhetetlenül belém ivódtak ezeknek az alkotóknak a munkái.
Említed Hajdu Szabolcsot, aki nemrég beszélt arról, hogy a filmkészítés, az írás tulajdonképpen a sebeink feltépkedése, semmiképp sem terápia. Te hogy viszonyulsz ehhez?
Nehéz ez, hiszen az biztos, hogy a filmkészítés nem terápia. Terápiás célból, magunk számára naplót lehet írni. Abban hiszek, ha a saját élmenyeidből dolgozol, a te specifikumaidon keresztül a néző a sajátjaira ismer rá. De azáltal, hogy elkezdesz dolgozni egy stábbal, óhatatlanul eltávolodik tőled az anyag. Annyiban persze biztosan fejleszti ez a folyamat az alkotót is, hogy a többiek hozzászólásaival, a nézők véleményével a téma több nézőpontját ismerheti meg. A legnagyobb tanulság számomra ebben a folyamatban az volt, hogy bár kezdetben a lány szemszögével azonosultam, elkezdtem látni a fiú nézőpontját is, hiszen az írás során fel kell tárnod az összes perspektívát. Néhány ember látta még csak a filmet, de mindenkinek egészen máshogy csapódott le, nyilván annak nyomán, hogy személyesen mi a viszonyulásuk a témához.
Fontos viszont, hogy nem tartom ezt kizárólag női történetnek. Férfiakra és nőkre egyaránt jellemző, hogy képesek teljesen alárendelni magukat egy-egy viszonyban. Kreálunk magunkról egy képet, amiben feloldjuk a saját személyiségünket. Itt nemcsak szerelmi csalódásokról van szó, hanem az önmegtagadás gesztusáról is, ami szülő-gyerek, illetve baráti kapcsolatokban éppúgy jelen lehet.
Ennek a történetnek a vázát egy SZFE-s felvételi fordulóra írtam, ahol az volt a feladat, hogy a helyszínen, négy óra alatt írjunk meg egy történetet, amit később viszünk tovább. Azelőtt három nappal szakított velem az akkori barátom, ami nyilván elég mélyen érintett, nem igazán tudtam másra gondolni, felébredtem a felvételi előtti éjszaka, és akkor született meg bennem az ötlet magja. Más életpillanatban ugyanerről a témáról talán egy testvérpárról szóló vagy egy apa-lánya történeten belül meséltem volna.
Hogyan találtad meg a főszereplőidet?
Volt casting, de nem néztem meg igazán sok színészt. Kurta Nikét, a női főszereplőt Endrédi Ricsi, a fővilágosítónk ajánlotta nekem, említette, hogy szerinte működne a közös munka kettőnk között. Niké viszont nem ért rá castingolni, így rizikót kellett vállalnom. Eredetileg túl erős nőnek láttam, ha lehet így fogalmazni, féltem, hogy ez ellentétes azzal a karakterrel, akit én elképzeltem. De rájöttem, hogy a főszereplőm is lehet egy olyan ember, aki az élete más területein karakán, de a kapcsolatában elnyomja magát. Ezzel együtt sokat dolgoztunk azon, hogy át tudjam adni Nikének a karakter motivációit, mert előfordult, hogy nem értett velük egyet. Hegedűs D. Gézától hallottam egy jó hasonlatot erre a munkára, mely szerint egy ollóként képzelhetjük el a színész létezését, az olló egyik szára, hogy ő milyen ember, a másik pedig, hogy milyen maga a karakter. A két szárat pedig a rendező segítségével lehet közelíteni.
Váradi Gerinél talán kisebb volt a két szár közötti rés, mert egy korábbi szakítását megelőzően hasonló helyzeteket élt meg, amelyeknek a tapasztalatait be tudta építeni az alakításába. Kezdetben egyébként démonizáltam a fiút, de később rájöttem, hogy az ő kapcsolatukban sokkal inkább egy káros dinamikáról van szó, egyszerűen fogalmazva a legrosszabbat hozzák ki egymásból, egyikük sem tud már jól reagálni a másikra, mint két mágnes egymást taszító pólusai.
Hajszálrepedés a cím, ami elsőre több értelmezési lehetőséget is megnyit. Számodra mit jelent pontosan?
Kaptam olyan kritikát ezzel kapcsolatban, hogy didaktikus, hiszen a történet több pontján fontos szerepet kap a haj. De nekem nem erről szól ez a cím. A hajszálrepedés egy olyan dolog, amit nem veszünk észre, vagy éppen úgy teszünk, mintha nem is létezne. Pedig már ott van a hiba, ami megbontja a tökéletes egészet.
Végezetül mesélj kérlek a jövőbeli terveidről.
Most forgattam le egy rövidfilmet, aminek a fő témája az elengedés lenne, de miközben dolgoztam az anyaggal, rájöttem, hogy bár a fő fókusz itt a gyászon van, ugyanúgy megjelenik benne az az egymásra vak figyelmetlenség, ami a Hajszálrepedésben is hangsúlyos. Ezen kívül most írom a következő vizsgafilmemet, jövőre pedig jön egy újabb diplomafilm. Ezekben a projektekben pedig már vannak olyan momentumok, párbeszédrészletek, amiket esetleg később még tovább boncolgatnék.
Szeretnék idővel egyre absztraktabb, egyre szubjektívebb irányba elmozdulni. Ebbe már most is belekóstoltam, a Hajszálrepedésben is van egy montázsszekvencia, ami igyekszik jobban belemászni a lány fejébe. A legcsodálatosabb számomra az a filmekben, hogy jobban meg tudják mutatni kik is az emberek valójában, mint ahogy azt a valóságban látjuk.
