Őszintén szólva, mióta a Disney 2015-ben újra beröffentette a hiperhajtóművet, az érdeklődésem bárminemű Star Wars mozgókép iránt rohamosan csökkent. Az egyre inkább kötelezővé váló pfújolást ugyan elutasítom, de azért bőven találunk kivetnivalót az új filmekben és sorozatokban. És bár be fogom pótolni a három eddig kihagyott etapot, nem érdeklődésből, sokkal inkább egyfajta kötelességtudatból a bennem élő gyerek iránt.
Ebbe a kényes helyzetbe hozott számomra egyfajta enyhülést A Mandalóri. Elsőre szkeptikus voltam, kell-e ez nekem: ismeretlen vizekre evezés egy élőszereplős sorozattal? Sehol egy jedi? Internetes hisztériát kiváltó „Bébi Yoda”? Ám a badass fejvadászos vonal és az újítás – na meg persze egy kicsit a cuki zöld izé is – meggyőztek, és egyáltalán nem bántam meg, hogy nekiültem a sorozatnak. Épp ellenkezőleg, alig várom a következő évadot. Viszont, előbb néhány szó erről.
Bátran kijelenthetjük, manapság a sorozatok egyre inkább virágkorukat élik. Minőségük sokszor mozifilmes színvonalat ér el, ráadásul egyre több történet, filmes univerzum evez át a televízió vizeire. Meglepő lett volna tehát, ha pont a Star Wars marad ki a sorból, a Marvel, a DC és a rengeteg könyvfeldolgozás mellett. Ami viszont tényleg meglepetést okozott, hogy a Disney nem a Star Wars főattrakcióira helyezte a hangsúlyt. Ugyanis A Mandalóriban se híre, se hamva jediknek, ahogyan fénykardoknak se. Ez pedig az egyik legnagyobb pozitívuma a sorozatnak. Ugyanis nagyon jót tesz a Csillagok háborújának univerzumként és mozgóképként egyaránt, hogy egy sorozat erejéig megválhat súlyossá vált védjegyeitől és új „bolygót” fedezhet fel magának.
Ennek az új „bolygónak” pedig nemcsak atmoszférája szolgáltat remek lehetőségeket, hanem az időben való elhelyezettsége is. A történések ugyanis A Jedi visszatér és Az ébredő Erő eseményei között játszódnak, ezáltal egy nagyon kényes időszakba nyerünk betekintést. Hiszen az Uralkodó bukásával megdőlt egy diktatúra, meg egy stabil rezsim szintúgy. Ez pedig galaxisszerte komoly átrendeződéseket jelent, mind hatalmi, mind pedig társadalmi téren. A cselekmény háttere így folyamatosan kész komoly társadalmi, morális kérdéseket feldobni nekünk. Részben ennek is köszönhető, hogy ugyan vannak érezhetően átvezető, töltelék jellegű epizódok, még ezekben sem ül le a cselekmény. Főként az alapszituáció miatt érlelődünk folyamatos feszültségben. Főhősünk lélektani és külső hajszája is remek tempóban halad, minden késleltetéssel és flashbackkel együtt.
És ha már a főhősnél tartunk, Mando karaktere telitalálat. Bár Pedro Pascal (Kingsman: Az aranykör, Trónok harca) viszonylag keveset volt jelen a forgatáson, orgánuma így is remek és nagyban hozzájárul a folyton sisakot viselő karakter élettel való feltöltéséhez. A visszatekintések először ugyan kicsit feleslegesnek hatnak, ám ez nagyban köszönhető Mando viszonylagos komplettségének, így végül egyre fontosabbnak és erősebnek érezzük őket. A szigorú mandalóriai háttér szintén sokat nyom a karakterrajzban, ráadásul főszereplőnk motivációit is nagyrészt hovatartozása befolyásolja. Ez azért jó a cselekmény szempontjából, mert így nincs szükség valamilyen külső alakító tényezőre, melynek bemutatásával, felvezetésével idő menne el. Fókuszálhatunk hát fejvadászunkra és ennél több nem is kell.
Ugyanis, visszatérve az atmoszférára, príma párosítással van dolgunk. Őszintén szólva meglepő, hogy eddig senkinek nem jutott eszébe a Star Wars és a western keresztezése a képernyőn. A Peremvidék kihalt, nomád bolygói tökéletes díszletként szolgálnak, a megtestesült sivár gyönyör köszön vissza bennük. A zord tájak és a karakterek viszonya sokszor kerül fókuszba. Mando maga a megtestesült intergalaktikus Clint Eastwood és a többi fejvadász sem marad le mögötte sokkal. A zene pedig az egyik legnagyobb pozitívuma a sorozatnak. Ludwig Göransson (Creed, Fekete Párduc) remek muzsikát komponált, elképesztően hangulatos, egyszerre érezzük ki belőle a magasztosságot, a kalandot és a fegyvert a hátunkban.
Az igazat megvallva, az utóbbi időben eléggé nehezteltem Jon Favreau-ra, a gyerekkorom ellen elkövetett vétségek miatt, de A Mandalórival kiengesztelt. Sikerült egy olyan sorozatot megalkotnia, melynek stílusa és ötlete egyaránt rendkívül egyedi. Remek stábot verbuvált hozzá, főleg rendezők (például Taika Waititi) és a kevés nagy névvel rendelkező, de annál jobb színészgárda terén. Képes volt új életet lehelni egy megfáradt franchise-ba. És ugyan nem engedett el mindent ami a régi korokhoz tartozik, ez nem is feltétlenül baj. Most már csak győzzük kivárni amíg megérkezik a következő évad. Azt már mindenképp tudjuk, hogy a hiperűrugrás időigényesebb, mint hittük.
