A Cápa, Indiana Jones, Schindler listája, Harry Potter, Jurassic Park… Pár film, amelyek kiváló zenéit John Williamsnek köszönhetjük. És persze ott van a Star Wars is.
Emlékszem, amikor kiskoromban láttam a Birodalom Visszavág című filmet, már elsőre megfogott a zenéje. Ekkor kezdődött a rajongásom John Williamsért. Csata a Hoth bolygón, menekülés az aszteroida mezőben, a Dagobah ingoványa: hihetetlenül hangulatos jelenetek, hibátlan aláfestő zenével… Sőt, talán pont abban rejlik John Williams zsenialitása, hogy a Star Wars filmekhez nem aláfestő zenét írt, hanem a jelenetek csak az ő szerzeményeivel együtt válnak egésszé. Néha már-már az az érzésem támadt, hogy a zene túlnő a filmeken. Ezek a remekművek önmagukban, vizuális élmény nélkül is rendkívül izgalmasak. Na, itt van most nekünk Az ébredő Erő.
A Star Wars-t hatalmas hype övezi még most is. Ha felmegyek a Facebookra, teóriák ezrein kell átgörgetnem magam, ha lemegyek a haverokkal, tuti minimum egyszer szóba kerül az új film, ha bemegyek a boltba felvágottat venni, minden harmadik polcról Darth Vader-es tejek, csubakkás termoszok köszönnek vissza rám. Nem csoda, hogy Az ébredő Erő hatalmas mozisiker lett, bár a Star Wars-os gyorsfagyasztott csirke nuggets nélkül is így lett volna. Meg John Williams zenéje nélkül is. Nagyon fáj leírni ezt a mondatot, de sajnos így van.
A moziban nem igazán tudtam odafigyelni a zenére, annyira elvarázsolt a csoda; 10 év után végre újra láthatok egyet a filmek közül, amik végigkísérték a gyermekkorom. Aztán hazajöttem – elég vegyes érzésekkel –, és egyből kerestem a Youtube-on John Williams legújabb munkáját, hogy általa meggyőződjek, hogy biztos legyek abban, hogy jó volt a film, amit láttam. Meghallgattam. Csalódtam.
Star Wars: Az ébredő Erő soundtrack
Az album 23 számból áll. Összesen 77 perc, nagyjából annyi, mint általában egy-egy Star Wars film zenéje. A legnagyobb probléma az, hogy 77 perc alatt van körülbelül 3 track, amire azt tudom mondani, hogy na, ez az a Williams, aki a Star Wars zeneszerzője. Az előző albumoknál általában ez az arány fordított, ott kb. 3 szám volt, ami nem annyira ütött. A többi viszont sorra hozta az epikus témákat, amikből annyi van, hogy csak a felsorolása perceket venne igénybe.
Az új albumról egyszerűen hiányoznak a gondosan megírt, de egyszerű, fülbemászó témák. Ott van például az egyik leghíresebb alapmű, az Imperial March. Simán egy kocsmából hazafelé fütyörészős dal. Az új számok között Rey témáján kívül nemigen van ilyen. Az egész album egy nagy kavalkád, ahol egy-egy track nem alkot egy egységet, inkább egy folyamatból kivágott 3-4 percnyi minta. A baj csak az, hogy a dalok együtt sem alkotnak egészet. Sokadszorra hallgatom végig mind a 23 szerzeményt és a mai napig alig találok olyan számot, aminek megjegyeztem volna a felépítését, és vissza tudnám idézni belőle a témákat. Merthogy sokszor nincsenek is. A visszatérő zenei motívumok itt elsődlegesen nem az új albumon megismert dallamok, hanem felvillanások a Williams által már jó régen megírt remekművekből – ahogy egyébként azt a film is megkívánja.
Main Title and attack on the Jakku Village: Felcsendül a jó öreg Main Title és mint Pavlov kutyájának a kajára, nekem is beindul a nyálelválasztásom a szellemi táplálékra. Utána szép átvezetés jön, és kezdődik is a zeneileg igen vérszegény támadás a Jakkun. Aztán 3:07-nél jön valami dinamikusabb, ez már olyan John Williamses, de hallhatjuk röpke háromnegyed percig, aztán szét is esik a téma. Összességében az előzménytrilógia zenéje jut róla eszembe inkább, mint a régi filmeké.
The Scavenger, Rey’s Theme: Ezt a két művet azért vettem egybe, mert igazából egymás variációi. Pontosabban a Scavenger jelentős része Rey témájára előreutalás, annak variálása. Ez az egyik – és talán egyetlen track, amit kiemelnék. Kerek egész önmagában is, gyönyörű témák, dinamika. Fülbemászó és a régi Star Wars zenékhez képest újszerű lüktetés, lágy dallamokkal.
I can fly anything: Ez az egyik legdinamikusabb track. Idézi a régi, pörgős űrcsaták zenéit, pl: The Asteroid Field, de inkább hatásvadász, mint valódi hatást elérő (mint amúgy a film is).
Follow Me: Kimért vonós felvezetés, aztán a nagy semmi egészen 2:30-ig, ahol 6 másodpercnyi visszakacsintást kapunk egy felcsendülő régi téma által, ami olyan a füleimnek, mint a vándornak egy korty víz a véget nem érő sivatagban.
The Falcon: Ahogy az Ezeréves Sólyom visszatér, úgy térnek vissza vele a jól ismert, régi dallamok, dinamikailag jól kiemelve.
March of the Resistance: Na, ez egész indulós. Hát persze, mondhatnánk, hiszen induló, mint a címe is mutatja. Egy indulónak nem árt, ha rendesen össze van rakva, feszes, követhető, egymásból következő dallamokkal. Ez ugyan feszes, de egyáltalán nem annyira követhető, mint például a birodalmi vagy a szeparatista induló.
Snoke: Ez az a zene, aminél nem tudok elvonatkoztatni a filmtől – ez pedig Snoke karakterének erénye. Önmagában a szám nem nagy durranás, de ha eszembe jut a filmbeli óriás hologrammal kivetített rejtélyes vezető, működik a dolog.
Scherzo for X-wings: Ez is egy elég gyors darab, de mire idáig eljutottam az album hallgatása során, már nem nagyon tudott meghatni semmi, mert tulajdonképpen pár kivétellel, de minden számban ugyanazt hallottam. Egy X-wing – Tie fighter kergetőzéshez megteszi.
Szeretem lemérni azzal is a filmzenék rám gyakorolt hatását, hogy adott album alatt hányszor borsódzik a hátam. Itt talán egyszer volt ilyen, ami ahhoz képest, hogy John Williams munkájáról van szó, igen meglepő. Kevés igazán jó téma született. A zene fényesre polírozott, de sokszor csak filmes funkciója van, mint egy közepes filmzenének. Csakhogy John Williams nem ezért lett híres, és az biztos, hogy nem ez a karrierje csúcsa. Nagyon sok kiemelkedő mozis élményt köszönhetünk a 83 éves zeneszerzőnek és remélem, kora ellenére képes lesz még elkápráztatni minket.
