A Sanremo két ember kibontakozó szerelmének története. Eddig ebben semmi meglepő nem lenne – ha nem egy 80 körüli férfiról és nőről lenne szó. Törvényszerűen beteljesülhetetlen szerelmük minden egyes nap újra és újra elfeledésre és ezáltal felelevenítésre van kárhoztatva a demencia következtében, de ez sem akadályozza meg a két főhőst abban, hogy a maguk csöndes és szomorkás módján, de kifejezzék egymás iránti, megfoghatatlan érzéseiket. A szarajevói születésű Miroslav Mandić filmje egyúttal Szlovénia idei Oscar-nevezettje. Nem véletlenül.
Jóval nagyobb számban találunk olyan romantikus filmeket, amelyek fiatalokat, esetleg középkorúakat helyeznek a középpontba. Ha idősebb korosztályról keresünk ilyen témájú filmet, már erősebben kell gondolkodnunk (különösen, ha konkrétan a szerelem kereséséről van szó), még ha az elmúlt néhány évben a tendencia, különösen a művészfilmek/szerzői filmek terén, kissé javult – erre példa a Sanremo, de mellette említhetjük a tavalyi francia Fiatal szeretőket is, melyben a 73 éves Fanny Ardant-ra talál rá a szerelem egy 45 éves, családos férfi oldalán.
Szintén egy időskori románc kibontakozását mutatja be a Notting Hill-i cukrászda is, ahol a 70-es éveiket taposó cukrászdatulajdonos és az üzletével szemben lakó nyugdíjas feltaláló szerelme szökken szárba. Említhetném még a Szerelmünk lapjait is (ahol a demencia, akárcsak a Sanremoban, szintén megjelenik), de ott nem egy frissen kibontakozó szerelem, hanem egy évtizedeken átívelő kapcsolatra való visszaemlékezés, illetve annak nehézségei vannak bemutatva. Mandić filmje viszont arra vállalkozik, hogy két demens ember között újonnan kialakuló mély érzelmi köteléket mutasson be, ezzel azt is, hogy az érzések még akkor is képesek vezérelni, áthatni az embert, ha már szinte saját magának sincs tudatában.
Bruno és Duša ugyanis reggelre mindig elfeledkezik arról, hogy ismerik egymást, de az egymás iránti szimpátia, érdeklődés, valamiféle nehezen megragadható lelki kapocs mégis újra és újra, napról napra erősebben ott van bennük. A Sanremo egy idősek otthonában játszódik, sok szereplővel, az ápolókkal, a többi lakóval és egy-egy családtaggal, de szinte mindannyian csak díszlet, értem ezt úgy, hogy a film teljes egészében Bruno és Duša történetének, szemszögének, érzelmi világának kivetülése – még a képi világot jellemző fátyolosságban, ködösségben és a pasztellszínek dominanciájában is ez érhető tetten. Peter Zeitlinger operatőr leheletfinom érzékenységgel tárja elénk azt az állapotot, amelyben a két főszereplő élhet.
A Sanremo kendőzetlen őszinteséggel, mégis szeretetteljes méltósággal mutatja be kettejük történetét. Nem szánalommal ábrázolja sem a férfit, sem a nőt, sokkal inkább olyan emberekként, akik elvesztettek valamit. Ez a valami pedig lényegében saját maguk jelene és közelmúltja. Bruno például a film során többször, rögeszmésen elhatározza, hogy márpedig haza kell mennie megetetnie a kutyáját – aki már legalább húsz éve elpusztult, erre pedig nap mint nap újra emlékeztetnie kell az idősotthon dolgozóinak. A régi életére tehát emlékszik (sőt, fejben ő továbbra is abban él), de a jelen valósága már csak egy homályos massza, amelybe nem érti, hogyan került bele.
Az ilyen fájdalmasan őszinte jelenetek mellett azonban bőven kapunk megmosolyogtató elemeket is, például mikor Bruno és Duša szinte gyermeki izgatottsággal és félénkséggel igyekszik kimutatni a nap során egyre elmélyülő szimpátiáját és érdeklődését a másik felé. Erre példa az a jelenet, amikor az otthon lakói egy körben állva labdáznak a kertben, és miután Brunohoz ér a labda, ő persze Dušának dobja azt, aki pedig vissza Brunohoz – és ez így megy perceken keresztül, a többiek bevonása nélkül, egyértelműen, még ha nem is tudatosan kifejezve, hogy most csakis a saját, két főből álló univerzumuk létezik a számukra.
A Sanremo érzékeny, csöndesen megindító alkotás, amely egy pillanatra sem válik rossz értelemben érzelgőssé, csöpögőssé vagy közhelyessé. A szerelem, szeretet, a ragaszkodás iránti vágy úgy mutatkozik meg benne, mint az ember alapvető, ösztönös igénye, sőt szükséglete, amely bármilyen körülmények között, bármilyen állapotban teret nyer. Olyan ez, mint az apró kis növények a betonjárda repedéseiben: hiába él a legkedvezőtlenebb körülmények között, így is áttöri a betont, csak hogy a napfény felé növekedhessen.
