Első hallásra igen furcsának tűnhet az a kifejezés, hogy olasz western. Kollektív kulturális tudatunk révén ugyanis olyan minták rögzültek be elménk szinapszisaiba, melyek gyökerei a folyamatos öntözés során igen mélyre nyúlnak le. Így van ez a western jelenséggel is, hiszen tudatunk akaratlanul is az amerikai tájat fogja ehhez a filmtípushoz asszociálni. Persze, valamilyen téren jogosan is, hiszen a western alapjai az újszülött Amerikai Egyesült Államokhoz köthetőek.
Amióta a filmvászon létezik jelen van rajta a westernfilm. A western szó is alapvetően és banális módon angol, jobban fogalmazva amerikai kifejezés. Ez egy olyan filmtípust jelöl, amelynek helyszíne és szereplői az amerikai, már-már sivatagos tájhoz köthető. Történelmi kontextusból adódóan, főként az 1800-as évek végét próbálja reprezentálni, hiszen ekkor megy végbe a távoli földrészen a nagy gazdasági boom, melynek következtében az Egyesült Államok elkezdett dél és kelet felé terjeszkedni, meghódítva és ezáltal megnövelne tagállamainak számát. Miért is kellett ezt a jelenséget filmvászonra vinni? Egyszerű indokból, a nemzeti identitás kialakítása és megerősítése miatt, hiszen egy ilyen filmben adott a főhős, azaz a fehér bőrű cowboy, aki a helyi sheriffel együttműködve száll szembe vagy a helyi indián őslakossággal, vagy a mexikói gazfickókkal, akik rablások és gyilkosságok sorozatával próbálják anarchiába dönteni az adott területet. A fehér, amerikai hős, aki a külföldi vagy más identitással, jegyekkel rendelkező embert legyőzi, aki veszélyt jelenthet a nemzeti értékekre és kultúrára, ezáltal kelti fel bennünk a szimpátia érzéseit, mely pozitív érzelem révén, növeli az emberben az Egyesült Államok iránti szenvedélyét és tiszteletét. Így valamilyen téren mi is ilyen hősök akarunk lenni, akik képesek a jó ügy érdekében bátran és karizmatikusan kiállni, majd megküzdeni a gonosszal.
Ez a jelenség volt divatban az 1900-as évek elején és közepén, az akkori kor filmiparában. A törés 1960-ban következett be. Igen komikus és paradox módon a szkizmát nem más hozta el, mint egy európai, pontosabban meghatározva olasz filmrendező, Sergio Leone.
Az olasz rendező egy teljesen más hangnemet vett fel és szakítva a konzervatív hagyományokkal, egy újfajta westernt jelenített meg a néző előtt: a spaghetti westernt, azaz az olasz western. Ennek jegyében született meg a Dollár trilógia (La trilogia del dollaro). Helyszínnek, az alacsony költségvetés miatt, a dél-olasz és spanyol vidéket választotta, amelyek igen megfelelőnek bizonyultak a későbbiek során. Érdekes tényként említhetjük meg, hogy a szereplők között nagyon kevés olasz származású színész található, a főszereplő viszont nem más, mint az akkori évek férfimintájaként is szolgáló Clint Eastwood.
Az első ilyen film 1964-ben jelent meg a filmpiacon Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari) címmel. A főhős, akinek a nevét nem tudjuk meg, ezáltal nem tudunk teljes egészben identitást tulajdonítani neki, egy kis faluban találja magát, ahol a helyi bandához csatlakozva, és egyben azt kihasználva, próbál mindennél több pénzt megszerezni magának. Már a történeti szál és a filmben megjelent karakterek is nagyon jól megmutatják a fontos különbségeket. Az amerikai színész mellett jelen van Gian Maria Volonté olasz színész is, aki kitűnően alakítja a bandavezért.
Az első film pozitív visszajelzései után születik meg a második rész Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in piu’) címmel, egy teljesen különálló történettel és más szereplőkkel. Történetünkben egy elvetemült, szinte pszichotikus bűnözőt szöktetnek meg, aki azt eszeli ki célul, hogy a térség legnagyobb bankját és széfjét fogja kirabolni. Főhősünk, amint tudomást szerez a szökésről, elkezd vadászni a rabra, noha nem egyedül teszi ezt. Itt lép színre a hivatásos fejvadász, akit Lee van Cleef alakít; ők együtt közösen próbálják elkapni a szökött bűnözőt.
Végül pedig elérkeztünk a kinematográfia történetének egyik leghíresebb művéhez, A jó, a rossz és a csúf (Il buono, il brutto e il cattivo)- hoz. Megjelenik Eli Wallach, mint a csúf és ezzel teljesedik ki a színészgárda nagysága. Egy eldugott kincs után kezdenek el kutatni az amerikai polgárháború idején. A történelembe nem más írta be, mint a tízperces párbaj jelenet, mely nagyon realisztikusan szemlélteti a nézővel a párbajok okozta koncentrációt és feszültséget.
A trilógia filmjeinek rövid bemutatása után lássuk, hogy miben is jelentkeznek a fentebb említett különbségek. Először is a szereplők pszichológiájába. A központi mozgatórugó nem más lesz, mint a pénz, melyet az ember bármi áron meg akar szerezni magának, hiszen a pénz egyenlő a hatalommal. Ez a jelenség a főhősre (Clint Eastwood) is rányomja a bélyegét. Ennek tükrében a hősből anti-hős válik, aki iránt, noha humanista szempontból igen jó cselekedeteket tesz, nem tudunk szimpátiát érezni, ergo nem jelenik meg előttünk a nemzeti hős, akiről a konzervatív filmek szóltak.
A másik ilyen különbség a kamera állásában rejlik. A rendező egyik védjegyének tekinthető az, amikor az arcokra vagy a szempárokra koncentrál; ez feszültségkeltő és koncentrációt kihangsúlyozó funkciót tölt be. Fontos még megemlíteni magát a zenét is, amit nem más komponált, mint az Oscar-díjas olasz zeneszerző, Ennio Morricone. Olyan filmzenét sikerült komponálnia, melyben megszólal és szinte szemünk előtt teremnek a vadnyugati táj jellegzetes motívumai, misztikumai és kulturális sokszínűsége.
Sergio Leone mellett még meg szeretném említeni Sergio Corbucci nevét is, aki ugyancsak a spaghetti western híveként rendezte Django című filmjét 1966-ban, főszerepben Franco Nero-val. Erre alapozva gondolta újra filmet Quentin Tarantino 2012-ben Django elszabadul című filmjében.
