„Honnan jöttél?” — kérdezi a 8 éves Marion a szintén 8 éves Nellyt.
„A mögötted lévő ösvényről érkeztem.” — válaszolja a kislány.
Ez a többletjelentést hordozó párbeszéd Céline Sciamma Petite Maman című filmjében hangzik el, melyben a rendező olyan univerzális és mindenki számára ismerős témákat taglal, mint a gyerekkor vége, a szüleinkkel való kapcsolat, illetve valamely szerettünk elvesztése és az azt követő gyász.
A mindössze 72 perces filmben Sciamma a főszereplő kislány, Nelly történetén keresztül a mágikus realizmust építi be a narratívába, miközben megmarad a hagyományos történetmesélés szintjén — nincsenek látványos formanyelvi megoldások vagy fordulatos dramaturgiai elemek, a Petite Maman egy finom és árnyalt tanmese a családi kötelékről, a generációkat összetartó kapocsról és az identitáskeresésről.
A szűkszavú Nelly keresztrejtvényt fejt egy idős hölggyel, majd egy bájos „au revoir”-ral elbúcsúzik az idősotthon lakóitól, egyenként elköszön tőlük, aztán egy üres szobában találja magát, ahol egy felnőtt nő pakolja a szoba tárgyait. A búcsúzás gesztusa az egyik központi eleme a filmnek; Nellynek meghalt a nagymamája és a kislányt bántja, hogy nem volt alkalma elbúcsúzni tőle.
Mikor utoljára mondta neki, hogy „au revoir”, akkor nem tudhatta, hogy az lesz az utolsó. Nellynek fiatalon kell feldolgoznia azt, hogy akit annyira szeretett, már nincs többé mellette. Ebben a gyászban édesanyjára, Marionra nem számíthat, ugyanis a fiatalasszony a gyerekkori otthon kitakarítása közben egyre inkább elidegenedik a saját családjától, képtelen vigaszt nyújtani a lányának. A régi házban előjönnek olyan emlékek, melyek fájó sebeket tépnek fel benne és ahelyett, hogy szembenézne a sajgó valósággal, Marion úgy dönt, hogy pár napra magára hagyja Nellyt és a férjét.
Anyja elutazása után Nellyre és az apjára hárul a feladat, hogy rendbe tegyék a nagymamája házát és az ingóságokat. Az itt eltöltött pár nap alatt Nelly nemcsak a múlt tárgyaival ismerkedik meg (például iskolás füzetek, fajáték), hanem a közeli erdőben egy vele egykorú kislány, Marion személyében új barátságra is szert tesz. A két kislány szinte a megszólalásig hasonlít egymásra, és azonnal megtalálják a közös hangot.
Az őszi levelekkel borított erdő lesz a játszóterük (leveleket, gallyakat gyűjtenek és faházat építenek), később Nelly meglátogatja Marionék házát, ahol kakaót isznak, felnőttruhába öltöznek, és az általuk megírt darabokat adják elő. Létrehozzák a külön kis világukat és korukat meghazudtoló érettséggel és komolysággal próbálják megérteni az életüket meghatározó eseményeket, ilyen Nelly gyásza és az anyja távolléte, valamint Marion közelgő orvosi beavatkozása.
Sciamma a rá jellemző érzékenységgel mossa egybe a múlt és a jelen, a képzelet és a valóság közötti határokat. Nelly számára hamar világossá válik, hogy a kislány Marion nem más, mint édesanyja gyerekkori, vele egyidős énje. Ez a különös találkozás és időutazás azonban nélkülöz bármiféle misztikumot vagy tudományos magyarázatot: az erdő nem egy varázserdő, nincsenek csodatevő amulettek, időutazó kocsi vagy telefonfülke (amit korábban ilyen témájú filmekben láthattunk). A két kislány a lehető legtermészetesebben járkál a két világ között: Nelly találkozik mamája fiatalkori énjével, Marion pedig találkozik Nelly apjával, vagyis későbbi férjével. A találkozások során a felnőttek csupán a maguk idővonalán léteznek, így teljes mértékben a két gyerek titka lesz a múlt és a jelen közötti átmenet lehetősége.
Végig Nelly perspektíváján keresztül követjük az eseményeket, vagyis egy nyolcéves kislány az elbeszélő, és ez megteremti annak a lehetőségét, hogy a látottakat többféleképpen értelmezzük. Ez tényleg megtörténik vagy csupán egy gyerek élénk fantáziájának kivetülése?
Bármelyik mellett is tegyük le a voksunkat, azt elmondhatjuk, hogy a Petite Mamanban a francia rendezőnő konvencionális módon, minimális dialógokkal mesél univerzális érzelmekről; Nelly és Marion meghitt kapcsolata (legyen az valódi vagy elképzelt) kapaszkodót nyújt ahhoz, hogy a kislány jobban megismerje az anyját, hogy honnan jött, hogy milyen volt gyerekként, és így képes lesz arra, hogy elfogadja őt esetleges hibáival együtt.
Ahogy közeledik az elválás pillanata, mindkettőjük számára távolabb kerül a gyerekkor biztonsága. Míg a gyerek Marionra vár a rideg kórház és a komoly operáció, addig Nellynek vissza kell találnia az anyjához, hogy segíthesse őt a gyászban. A felnőtt Marion képtelen megbirkózni anyja elvesztésével, a lánya kérdéseire nem találja a megfelelő választ, ezért Nelly — talán, hogy jobban megértse saját anyját — a gyerek Marionhoz szól és tőle kapja meg a remélt szülői szeretet és gondoskodást, hogy az együtt töltött bűvös napok után képes legyen megbocsátani az anyjának és meglátni benne régi barátnőjét.
Céline Sciamma rendezői bravúrja az a hétköznapi líraiság, amellyel képes ezt a lecsupaszított és egyszerű történetet megtölteni melegséggel és a gyermeki képzelőerő bájával. Az őszi táj és a nagymama ódon háza Claire Mathon kameráján keresztül úszik az aranyló sárgában és a föld színeiben. Mathon visszatérő operatőre a rendezőnek, többek közt neki köszönhetjük Sciamma legutóbbi filmjének, a Portré a lángoló fiatal lányról festményszerű, hosszan kitartott felvételeit is.
Az itt megjelenő nosztalgikus képi világ, a zene szinte teljes nélkülözése és a két szereplő, a testvérpár Joséphine és Gabrielle Sanz manírok nélküli alakítása által a Petite Maman egy pátoszmentes és csendes meditáció barátságról, halálról és a gyerek–felnőtt viszonyrendszerről, illetve annak kifordításáról. Sciamma gyerekkora helyszínére tér vissza — abban az erdőben forgattak, ahol egykor ő játszott — és tematikájában korábbi filmjeit (elsősorban a Tomboyt) idézi meg. 72 percnyi édesbús melankólia életről és halálról, ahogy azt a gyerekek látják.
