Az idei évben, úgy tűnik, a(z egyik) legerősebb mezőnyt azok a filmek képviselik, amelyek egy személy életútjára koncentrálnak. A (nálunk) februárban bemutatott Tár a Cate Blanchett által megformált karmesternő portréja, amely Todd Field író-rendező jóvoltából minimalista pszichodráma felé veszi az irányt. A midcult-szakértő Christopher Nolan filmográfiájával első benyomásként talán kevésbé összeegyeztethetőnek tűnik az életrajzi film műfaja, ám nyugodt szívvel – és a rendezőbe vetett feltétlen bizalom megtérüléseként – kijelenthetjük, hogy az Oppenheimer képes alkalmazni és továbbörökíteni a jól bevált szerzői kézjegyeket.
Az ifjú titán
A film elején, sőt már azt megelőzve is jól működik a mítoszteremtés: Christopher Nolan a 2020-as Tenetben is tett utalást Oppenheimerre és a Manhattan-tervre, így fokozott figyelem övezte legújabb filmjét, sejtve, mekkora jelentőséggel bír Nolan számára a modernkori Prométheusz. De miért pont egy titán – eltekintve attól, ahogy a film adaptációjául szolgáló Kai Bird és Martin J. Sherwin által írt könyvnek is Amerikai Prométheusz a címe? Prométheusz ellopta az istenektől a tüzet, hogy az általa teremtett embereknek adja, majd tettéért Zeusz megbüntette. Ez a narratíva tökéletesen egybevág J. Robert Oppenheimer életútjával, aki elengedhetetlen szereplőnek számított a második világháború Amerikájának, ám ezután meghurcolták őt. Prométheuszra a civilizáció atyjaként is szoktak hivatkozni – s Oppenheimer, az atombomba atyja hozzá hasonlóan jelentős változást hozott az emberiség történelmében.
A film Oppenheimer (Cillian Murphy) életét követi nyomon, egyetemi éveitől kezdve egészen a hidegháborúig. A fiatal tudós fő problémája, hogy mi lesz a csillagokkal, ha elpusztulnak. A film keretként ezzel a kérdéssel foglalkozik: Oppenheimer csillagként felragyog, hogy aztán az amerikai bürokrácia likvidálja őt.
Nolan egyik legjellegzetesebb kézjegye az időkezelés, amely a Csillagok közöttben a témát, a Tenet esetében magát a filmszerkezetet határozza meg. Az Oppenheimer kapcsán ez az attribútum egyszerre evidens, és mégis – szó szerint – a háttérbe szorul. A narratíva viszonylag lineáris, könnyen követhető: néha szakítja csak meg az eseményeket egy-egy flashforward-jelenet, melyekben utólag véleményezik a helyzetet, illetve Oppenheimer jellemét tetteinek és mondatainak fényében. Ezek az időben később zajló jelenetek tárgyalótermi keretek között játszódnak: egy zártabb kihallgatáson magát Oppenheimert bombázzák kérdésekkel, egy nyilvánosabb fórumon pedig Lewis Strauss miniszter (Robert Downey Jr.) nyilatkozik Oppenheimerről.
Üveggolyókban mért idő
A film első harmada információdömping, s akárcsak az Eredetben vagy a Tenetben, most is a gyors jelenetváltások és a folyamatosan hömpölygő zene tartja fenn az akciókhoz szokott néző figyelmét. Nolan társául Hans Zimmer után Ludwig Göransson lépett, aki már a Tenetben is bebizonyította, hogy remekül képes hol agresszíven sebes, hol simogatóan lágy dallamaival támogatni a Nolan-filmek atmoszféráját.
Göransson albuma elképesztő experimentális élmény. A dallamok variabilitása, a ritmus- és hangnemváltások kiszámíthatatlansága, a néhol egyetlen hegedűszólamot, néhol az arzenálként működő egész zenekart igénylő zene nemcsak az Oppenheimer körül változó személyek és helyszínek tökéletes aláfestéseként funkcionál, hanem a képektől függetlenül is működőképes: lesokkol, megindít, emberfeletti méreteket ölt, s így önmagában a zene is eléri a robbanás keltette hatást.
S ugyan Göransson zsenialitása vitán felül áll, mégis felvetődik a kérdés, hogyan egyeztethető össze egy grandiózus album egy ilyen kaliberű filmmel. Kissé olyan érzést vált ki ugyanis, mintha egy egybefüggő soundtracket néznénk: érthető, hogy a zene által megváltozik az idő, és a néző nem érzi terhesnek azt a nagyjából másfél órát, amíg el nem érünk a történetben Los Alamoshoz és a nukleáris fegyver kifejlesztéséhez, ám az, hogy szinte egy pillanatig sem üres a hangsáv, egybefüggővé mossa a film egy részét. Egész egyszerűen olyan mennyiségű zenét tartalmaz az album, amelyet képtelenség úgy eloszlatni még egy háromórás játékidejű filmben is, hogy ne ülje meg a mozit, ne iktassa ki annak önálló ritmusát. Így viszont nem válnak ki jelentősebb részek és beszélgetések, amelyekből pedig rengeteget felsorakoztathatnánk például Oppenheimer és Jean kapcsolatát vizsgálva.
Florence Pugh alakítja a kommunista elveket valló Jean Tatlockot, aki Oppenheimer életében az idea és a szenvedély megtestesülése. Pugh karaktere révén kerül a filmbe némi intimitás – ez éles ellentétben azzal, ami Oppenheimer későbbi feleségével, Kittyvel (Emily Blunt) kapcsolatban megjelenik a vásznon, rá ugyanis eltérő mentalitást és képernyőidőt osztottak. Pugh tökéletesen ötvözi karakterében a halált és az erotikát. Oppenheimer kihallgatásakor, mikor a viszonyukról esik szó, Kitty képzeletében megjelenik a meztelen szerető – a fantáziakép egyrészt megrendítő, másrészt izgalmas vágási megoldást prezentál, harmadrészt pedig a házaspár kapcsolatának halálát szimbolizálja.
Az ágyjelenet alatt Jean felolvastatja a férfival:
És én lettem a halál, a világok pusztítója.
A halál a szépséggel karöltve jár, mert a szépség maga: rettenet. Ahogy az Utas és holdvilágban áll: „a meghalás erotikus aktus: mert vágyódtak utána, és végeredményben minden vágy erotikus, illetve azt nevezzük erotikusnak, amiben Eros isten, vagyis a vágyódás benne van.” Így ebben a röpke jelenetben szerkezeti szinten is visszacsatlakozunk a mítoszteremtéshez, és igazoljuk az emberi érzés azon borzalmát, hogy rettegjük, mégis vágyjuk a robbanást. Ezért ülünk be a moziterembe, és ezért nem értjük először, mit tud adni még a film Hiroshima és Nagaszaki után.
A film második fele a Los Alamosban töltött időt jeleníti meg. Ahogy az utolsó harmadban Robert Downey Jr., úgy itt Matt Damon válik a fő mellékkarakterré. Damon Groves tábornok egyenruháját ölti magára, aki tökéletesen tisztában van a szituáció történelmi jelentőségével, szilárd jellemével és erkölcsével pedig nemcsak Oppenheimer megfelelő társává válik, de ő testesíti meg az amerikai kormány bőkezűségét és odaadását is.
Az akciófilmes jelleg ebben a szegmensben dominál leginkább: a zene ekkorra egyre sürgetőbb, és az Eredethez hasonlatos jelleget ölt (amelyben szintén „időre játszanak”). Még egy dressing up scene-t is kapunk: Oppenheimer a katonai egyenruháról lemond, majd visszaveszi saját tudós-öltözetét. Helyre kerül az öltöny, a kalap, a pipa, és most már beleadhatunk apait-anyait, hogy végrehajtsuk a világ leggrandiózusabb tettét. Pörögnek az évek, egyre közelebb járunk a célhoz, és a néző már tűkön ül órák óta, hiszen az üveggolyó-szimbólum által pontosan tudja, mikor lesz bevethető az atombomba.
Ez a fajta visszaszámlálás-dramaturgia az életrajzi filmek kedvelt fogása. Mivel általában ismeretesek a következmények, a történet feszültségét az odavezető út viszontagságai, illetve a rohamosan fogyatkozó idő adja. S a nézőt, akár egy türelmes gyereket, Nolan megjutalmazza: valóban bombát robbantanak. Az előzetesen bevágott, ősrobbanáshoz hasonlatos mélyfekete lángtengert kapunk most is, csak nem a fantázia szintjén; a robaj elmarad, a zene szétszakad, s akár Az első ember Ryan Gosling által alakított Neil Armstrongja a Holdra, úgy tekint Oppenheimer is szörnyű teremtményére, csupán saját reszkető lélegzetvételét hallva. A gombafelhő után megreked az idő, s csak később ér el bennünket a lökéshullám. A tesztrobbantás után zöld utat kap Japán lebombázása – s tetteinek hatása csak később csapja arcul Oppenheimert.
Két skorpió egy üvegben
Az ünneplés, amely részben a bombának, részben annak az ígéretnek szól, hogy a háborúnak vége lesz, elborzasztó. A kihívás izgalmán felülemelkedik a morál, s míg a világ élteti őt, Oppenheimer reszket attól, hogy vér tapad a kezéhez. A beszéde alatt lejátszódó fantáziakép, ahogy a teremben tomboló amerikaiakat szétszaggatja a bomba, Kitty (korábban említett) fantazmagóriájának párja, s ahhoz hasonlóan a film egyik legborzongatóbb jelenete.
Az operatőri munka azonban nem a képzelet terepén dominál. Remekbe szabottak az Új-Mexikóról vagy az európai egyetemi közegekben készült nagytotálok, akárcsak az egész Trinity-teszt, ám mégsem képes érzékeltetni például a Los Alamos-i komplexum méreteit. Ehelyett sokkal inkább Oppenheimerre koncentrálunk – a róla készült közelik szinte hártyavékonnyá redukálják azt a láthatatlan falat, amely elválaszt bennünket Cillian Murphytől.
Murphy koncentrált játékában nem találunk kivetnivalót. Magára ölti egy legenda képét, és életre hívja őt, miközben ő maga is elkezd változni vele. Lefogyott, arccsontjára rászikkadt a bőr, ám még ekkor is kiolvasható ragyogó kék szemében az a fajta naivitás, amely az örökifjú emberek lelkében dübörög megállíthatatlanul. Murphy számos arcát megmutatja úgy, hogy közben mindvégig érzi és érti a karakter esszenciáját: megformálja a lehetetlent nem ismerő fiatalt, a mindent feláldozni kész géniuszt, majd a megtépázott, kétségek közt őrlődő, eltörölt hőst.
Nem egyedülálló a történelemben, hogy ha valaki végrehajt bizonyos tetteket, amelyekkel sok ezer ember érdekét tartja szem előtt, akkor ő maga válik bűnbakká. A két atombomba ledobása után mondhatni egy új történet kezdődik Oppenheimer biztonsági kihallgatásával. Nolant méltán nevezzük az időkezelés mágusának: az eddig flashforwardokként aposztrofált jelenetek ebbe az utolsó harmadba futottak. A hidegháborús polarizáció indokként és analógiaként is meghatározó: a Szovjetunió és az USA (Oppenheimer példájával élve) olyan, mint két skorpió egy üvegbe zárva – tudják, hogy képesek lennének megölni a másikat, de azzal magukat is elpusztítanák. Ám a voltaképpeni ellenség a főhős viszonylatában nem is egy idegen ország, hanem a saját hazája.
Az Oppenheimerben a politika válik az igazi csatatérré, s az életrajzi film így mondhatni egy paranoiathrillerbe fordul át: az akciók sokkal átláthatatlanabbak és komplexebbek, a fair play, a morál kiiktatódik. A bűntudattól szenvedő Oppenheimer esélytelen és tehetetlen ebben a kirakatperben. „Miért nem harcolsz?” – vágja a fejéhez dühödt felesége, aki képtelen elfogadni, hogy a kormány kihasználta, majd megbüntette a férjét, aki mindkettejük életét e projekt érdekében áldozta fel.
Itt válik kristálytisztává Lewis Strauss szerepe, ugyanis ő az, aki befolyásos politikusként Oppie eltiltására törekszik, hogy ne lehessen szava az atomenergia- és nemzetbiztonsági kérdésekben. Downey Jr. karaktere így ellenpontozza a Damon által játszott tábornokot – mindketten a kormányt képviselik, ám annak különböző arcát mutatják. Ennek fényében újraértékeljük a teljes filmet, hiszen Oppenheimer mellett Strauss perspektívájából „emlékeztünk vissza” a világháborús és az azt megelőző eseményekre. Downey Jr. kifogástalanul alakítja a csendes bosszúállót, aki mindvégig az árnyékban lapulva mozgatja a szálakat, átlátva a háttérhatalom mechanizmusát. Ám arra, hogy tulajdonképpen Lewis Strauss a fő antagonista, nem főhős vagy a filmben felsorakoztatott számtalan férfi egyike jön rá, hanem Kitty Oppenheimer.
Kitty szerepében Emily Blunt brillírozik, de igazából a kihallgatáson tett tanúvallomása az egyedüli jelentős fellépése. Rettentően felszínes képet kapunk csupán Oppenheimerék magánéletéről, s ugyan sejtjük, hogy a nő ösztökélte tudós férjét (körülbelül csak ilyen mondatokat adnak Kitty szájába), a film egyáltalán nem fordít számottevő figyelmet a házaspár között dúló viharra. A privát színtér s maga Blunt is kiaknázatlan lehetőség marad, és olyan energiák – vagy éppen kisülések – maradnak parlagon, amelyek szükségszerűek és kedvezőek lettek volna, főként mivel életrajzi filmről van szó.
Az első emberben Claire Foy ugyanolyan kulcsszerepet játszik Mrs. Armstrongként, akárcsak Gosling. S főként azért szomorú ennek a szálnak az eliminálása, mivel a Hang nélkül második részében kaphattunk egy csipetnyit a Blunt-Murphy párosból, az Oppenheimer pedig az ígéretek megkoronázása lehetett volna. Blunt természetesen még a töredékjeleneteiben is képes megcsillogtatni tudását, ahogy egy intelligens, harcra kész, dühös-csalódott, elhanyagolt és vélhetően beteg nő körvonalait rajzolja meg. Ám ha akarjuk, maradhatunk nagyvonalúak, hiszen éppenséggel megindokolható a narratíva ezen hiányossága: Oppenheimer valódi gyermeke az atombomba, házastársa pedig az amerikai kormány.
Ahogy Oppenheimer, úgy Nolan is beáldozza a magánéletet a nagyobb történet kedvéért. Ez talán most még megbocsátható, ám a Tenet fényében felvetődik a kérdés: innentől kezdve a Nolan-filmekben a férfi-nő kapcsolatok közötti intimitás teljes marginalizálása tendenciózussá válik, vagy kaphatunk-e még a korábbi történeteiben ábrázolt lélekemelő kapcsolatokhoz hasonlókat? A rendező az Eredetben már bebizonyította, hogy a melodrámai részek nem mennek az akciók rovására – a kettő közötti balansz megtalálása eredményezi a tökéletes filmet. S ugyan az Oppenheimer valóban szavakba alig önthető élményt nyújt, még ezt is felül lehetne múlni.
Kiemelt kép: Jelenet az Oppenheimer c. filmből (forrás: Syfy.com)
