Meglepően felemás élmény az Obi-Wan Kenobi Deborah Chow rendezésében.
Szerző: Solymos Kristóf
Amikor 2012-ben a Disney 4 milliárd dollárért megvásárolta a Star War-franchise alapját szolgáltató Lucasfilm Ltd.-t, tudtuk, hogy mindezt azért teszi, hogy valaki továbbra is el tudjon minket látni történetekkel a messzi-messzi galaxisból. Lucas ugyanis elfáradt, hiába tervezett folytatást a Csillagok háborújának, az előzménytrilógia elkészítése után már csak a pénz és hírnév maradt meg, a lendület nem. Így teljesen új, modern és a kereslet igényeit figyelő, üzleti alapokon működő kézbe került a Star Wars. Ezzel valósággal ömleni kezdtek ránk az új történetek és most, végre-valahára – talán a rajongók által leginkább várt – Obi-Wan Kenobi sorozat első évada is napvilágot látott.
Be kell, hogy vallanom, hogy nagyon nehéz bármiről, ami ebben az univerzumban játszódik, pontos és elfogulatlan kritikát megfogalmazni. Hasonlóan van ez A Gyűrűk Uránál és Harry Potternél, vagy az ezekhez hasonló klasszikusoknál is. Elkerülhetetlen, hogy az embert befolyásolják a hype által indukált ellenérzések, a túlzott kritikusság, vagy akár pont hogy a gyermeki rajongás.
Számomra az utóbbi az, ami hályogot helyez a szemeim elé. A Star Wars-on nőttem fel, nem tagadom, hogy a legmeghatározóbb filmes élményeim között vannak ezek a produkciók. Kívülről tudtam a részeket, és kisgyermekként több száz folytatást írtam meg úgy, hogy még az R betűt is fordítva írtam. Így arra nem is mernék vállalkozni, hogy ezt a kritikát objektívként tárjam elétek, inkább csak leírom azt, amit belőlem kiváltott ez a közel öt órás élmény.
Az első hat részt tekintem kánonnak. Ezeket láttam már gyerekként, így bármilyen hiányosságuk ellenére, ezekhez mérem a többi részt. A további részekről például sokakhoz hasonlóan úgy jöttem ki a moziból, hogy ez nem Star Wars, ez nem történt meg, csak egy rossz álom volt. Aztán ott vannak még a spin-offok: a Zsivány egyest imádtam, a Solót untam, a The Mandaloriant pedig kifejezetten élveztem. Így kimondható, hogy minden Star Wars élményem „valamilyen” volt. Ez volt az első, amelynél számomra is meglepő mértékben hullámzott, hogy éppen mennyire élvezem, amit látok.
Fontos belátni, hogy egy ilyen univerzumba készülő sorozat esetén elengedhetetlen, hogy etessük a hardcore rajongókat. Elhintett easter-eggekkel, visszautalásokkal, akár dramaturgiailag felesleges kitérőkkel is. Ez itt szépen felfedezhető, de a sorozat ugyancsak rengeteg megválaszolatlan kérdést tesz fel, valamint fél döntést hozni. Így talán az egyik legnagyobb kihívásként azzal kellett szembenézniük, hogy azok, akik nem rajongók, hogy fogják mégis élvezni a sorozatot, mint önálló alkotást.
A korábban félresikerült Star Warsokat azért nem szerették a rajongók, mert a képzeletük szülte folytatástól túlságosan és visszafordíthatatlanul eltért az, amerre a történetet – és főleg a karaktereket – vitték. Itt arról van szó, hogy mivel a szereplők jelentős részéről tudjuk, hogy nem halhatnak meg, minden az új karaktereken áll vagy bukik. Csakhogy az új karakterek az ál-Jedit leszámítva unalmasak, egysíkúak és kifejtetlenek maradnak. Szinte semmi tétje nincs a történéseknek, mert pontosan ugyanott fejeződik be a sorozat, mint ahol elkezdődött, ezt pedig már akkor tudjuk, amikor az első tíz percet végignézzük.
Így hát jelen sorozat nem sokkal több egy nosztalgiavonatnál, és ebben is csak azért jobb, mint a korábbiak, mert a legnépszerűbb időszakot (III. és IV. rész között) és a legnépszerűbb karaktert bontja ki. De pont itt található a probléma másik része. Ewan McGregor minden színészi kiválósága ellenére Obi-Wan karakterének itt semmi mozgásteret nem adtak.
Semmi újat nem tudunk meg róla, és sokszor a fiatal nézőknek kedvezés oltárán még valamivel komolytalanabbnak is állítják be a hőst, mint ahogy az az univerzumból ismert lehet. A fényképezés szinte végig olyan, mint a Trónok harca utolsó évadából Deres ostroma (8. évad 3. rész), a képernyőt maximum fényerőre állítva is a feketeséget nézzük a részek jelentős hányadában. Persze, szükség van a drámai hatásra, de dráma amúgy az ifjoncok rövid kitérőjén túl nincs. Darth Vader visszatérése és Kenobival való dinamikája lehetett volna az egyetlen táptalaj ennek, de a sötét nagyúr legfeljebb halvány árnyéka önmagának, és annak a filmtörténeti szerepnek, melyet egykoron betöltött.
Amit viszont nem vehetünk el a sorozattól, az az, hogy legalább a rajongókat nem traumatizálja. Semmilyen lényeges történésbe nem nyúl bele, semmi újat nem állít. Azt is fontos kiemelni, hogy szerencsére legalább az akciójelenetek emlékezetesek maradnak majd pontos koreográfiájuk, és – kizárólag a többi filmből eredő – erős érzelmi töltetük miatt. Rajongóknak tehát veszélytelen, de csalódás az Obi-Wan Kenobi fogyasztása, azoknak viszont, akik nem ismerik a Star Wars-univerzumot, ennél szinte nem lehet rosszabb helyen elkezdeni a rengeteg utalás, és a Csillagok háborújához képest erősen alulmaradó színvonal miatt.
