A közkedvelt Pókember újabb kalandra indul időn és téren át, olyan élményt nyújtva a nézőnek, amire már régóta vágyott. Hálóvetőket felcsatolni, rázós menet lesz!
Rég kaptunk utoljára teljes mértékben animációs szuperhősfilmet. Persze sorozatként eldugott gyerekcsatornákon és a neten megtalálhatóak voltak, de a mozit mégsem kívánták meghódítani. Kedvenc hálószövőnk leghíresebb szériája az 1994-98 közötti Spider Man volt, amit hazánkban kicsit később sugároztak a Fox Kids-en. Ezt követően több Marvel-sorozatban is vendégszerepelt, de újabb generációt már csak az Ultimate Spider Man-nel csábított el, mely egészen 2017-ig műsoron volt a Disney XD-n.
Peter Parker idén decemberben újra felvette szuper-szerkóját, csak kicsit meghízott azóta. Vagy meghalt. Mindegy is, hisz nem ő a főszereplőnk, hanem Miles Morales, akit egy szimpla tér-idő összeomlás során megcsípett egy radioaktív pók, így különleges képességekre tett szert. Az említett inter-univerzális probléma során több „pókszabású” is átkerül ebbe a világba, a lecsúszott Petertől kezdve, Gwen Stacyn át, a csodás Pókmalacig. Az ő feladatuk visszaállítani a világok egyensúlyát, mielőtt azok egymásba omlanának. A kaland során Miles megtanulja, milyen hősnek lenni, és hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár.
A filmben sok, a képregényekből és a Pókember univerzumából ismert karakterrel találkozhatunk. Központi szerepet a falra-mászók kapnak, akik nem igazán hasonlítanak egymásra, főleg arra a Peter Parkerre nem, akit mi eddig ismertünk. A kompozíció ennek megfelelően merőben eltér a megszokottól. Rajzfilm mivoltához igazodva rengeteg szórakoztató pillanatban lesz részünk, sok poénnal és akcióval dominálva. Ami azonban szokatlan, az az, hogy a műfaji sajátosságokkal szakítva képes mélységet és tanulságot mutatni a karaktereken keresztül. Kapcsolatuk mindig más, a csapat minden tagja megkapja rövid háttértörténetét és motivációját. Közös ügyük mellett (a dimenziók összeomlásának megakadályozása) több közös ellenlábas is megjelenik, szintén nem a megszokott formában.
A film látványa nagyon igényes, szépen kidolgozott. A karakterek mozgása néha darabosnak tűnik, viszont legyen szó bármilyen jelenetről, Pókember tündököl. Végre egy olyan formában jelent meg, amelyet mindig is megérdemelt.
Fontos kiemelni a zenei anyagot, amely az egyik legjobban sikerült építőeleme a mesének . Főleg rap betétek hallhatók a főszereplő ízlésének megfelelően, de emellett komolyabb és lassabb tételek is szerepelnek, főként a drámai pillanatok alatt. Azokból pedig bőven akad. Egy-egy váratlan találkozás szinte könnyfacsaró lehetne, ha nem oldanák fel ismét poénokkal, de drámai jellegüket még így is megtartják. Néhány jelenet maximum-cool szinten pörög, olyan epikus képsorokat láthatunk, melyeket bármilyen képregényfilm megirigyelhetne.
A cselekmény rettentő gyorsan folyik, kapkodása mégsem megy a film rovására; hagynak időt minden szereplő és esemény megismerésére. Az élvezeti faktort azonban nagyban csorbíthatja, ha az adott szereplőket és fontosabb történéseket nem ismerjük. Olyan az egész, mint egy hatalmas kabaré, kizárólag rajongóknak. Akik beülnek rá Pókember történetének ismerete nélkül (bár ezt nehéz elképzelni), őket is jól elszórakoztatja, azonban a teljes élményhez nem árt az univerzum beható ismerete.
Az Irány a Pókverzum az idei év egyik legerősebb animációs filmje, amelytől megdobban az összes pókfan szíve. Kellemes kikapcsolódást és önfeledt pillanatokat tartogat a hálóval lengedezők kalandja.
Kiemelt kép: marvelmagyarorszag.blog.hu
