A második világháború előzményeit tárgyalja a Netflix népszerű filmje, a München.
Szerző: Solymos Kristóf
A Netflix nézettségalapú toplistájában ritkán találkozhatunk előkelő helyen történelmi filmekkel, főleg olyanokkal, amelyek nem feltétlen akciófilmes köntösben mutatják be a múlt eseményeit. Az ezúttal a toplista tetejéig jutó München ugyan első ránézésre egy erre halmozottan alkalmas korszakban játszódik, de a második világháború helyett inkább annak drámai előzményeit tárgyalja, és mint ilyen, rögtön a ritkább filmek közé sorolandó. A filmben ezen túl nem kap hangsúlyos szerepet az erőszak semmilyen konkrét formája. Egy valami van végig jelen: az az erős és idegtépő feszültség, amely a háború közeledtével jár. A tét ugyanúgy hatalmas. Egy rossz mozdulat a főszereplők életét és az európai békét is befolyásolhatja. Mindez képezi az alapját ennek az egyébként történelmileg amilyen fontos, pont olyan ritkán is látott eseményre reflektáló filmnek.
A München az 1938-as müncheni konferenciát meséli el két ex-oxfordi egyetemista szemszögén keresztül. A német és az angol fiú az egyetemen barátok voltak, ám ideológiai ellentéteik hamar véget vetettek kapcsolatuknak. Paul (Jannis Niewöhner) a harmincas évek elején hitt a náci propagandának, és fanatikus támogatójuk lett, míg Hugh (George McKay) már akkor is felhívta barátja figyelmét a párt szélsőségességére. Ezt követően mindketten magas diplomáciai körökbe jutottak, Hugh az angol miniszterelnök titkára lett, míg Paul a külügyminisztériumban szolgált, gyakran maga Adolf Hitler mellett. Két karrierista, törtető emberről beszélünk, akik viszont az idő múlásával egy oldalra sodródnak. Paul rádöbben a szörnyű igazságra a nácik szándékairól, és a birtokában levő információkat bevetve igyekszik Hugh segítségével megakadályozni a groteszk módon biztos háború felé mutató müncheni béke megkötését.
Adott egy izgalmas és fontos téma, félig dokumentarista stílusban megközelítve. Adott két kiváló színész, akik hitelesen, átélhető motivációkkal alakítják karaktereiket, ott az ízléses látványtervezői munka, és egy mindent átható, idegtépő feszültség. A film azonban a tagadhatatlanul magas minőségű küllemen túl nem él a tálcán felkínált lehetőségekkel. A párbeszédek, a fogyaszthatóság érdekében beleerőszakolt, klisés, kitalált karakterek mezején elveszítjük azt a végtelen történelmi hitelességet és komolyságot, amit a téma megkövetelne. A dráma pedig a film elméretezett, sokszor időhúzós vágásában súlytalanodik el.
A Hitlert játszó színész, Ulrich Matthes pedig ambivalens érzéseket hagy maga után. A casting egyszerre volt rossz, mert történelmileg jelentősen eltér a valós alaktól küllemre; ugyanakkor jó, mert maga az alakítás rendkívül erős. Ritkán látunk ilyen pontos, a diktátor őrületét és pszichopátiáját bemutató alakítást. Minden vásznon töltött perce hátborzongató és olyan, amilyen kisugárzása nyomán lennie kell. Az alakítás már-már a kultfilmnek számító A bukás – Hitler utolsó napjai című filmben megszemélyesített diktátorral is képes versenyre kelni.
A München fikciós volta önmagában nem okoz gondot, de sajnos az első perctől kezdve teljesen szürreális már maga az alaphelyzet is. Az, hogy a béke két, szinte pályakezdő idealista kezében van, már eleve komolyan vehetetlenné teszi a helyzetet, arról nem is beszélve, hogy útjukat és végtelenül naiv döntéseiket is a szerencse végig aktívan elkíséri. Nem lenne baj, ha a film egy Becstelen Brigantykhoz hasonló, közel teljesen alternatív világot helyezne történelmi kontextusba, de az arányokból sajnos pont az az érzésünk, hogy nem sikerült konzekvens döntést hozni a hitelesség és a fikció közt. A film nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a néző rettegjen a náciktól a kezdettől fogva. Végig lebegteti Damoklész kardját, ami azonban sosem sújt le. Talán ha egyszer buknak le a főszereplők, de akkor is igen enyhén megússzák. Nem látunk semmilyen konkrét eseményt, amire ezzel az eszközzel építhettek, még csak utalás sincs a végén épphogy csak elkezdődő tragikus eseményekre. Ha egy pisztolyt bemutatunk egy filmben, dramaturgiailag nem árt, ha az egy ponton el is sül.
A München tehát következetlensége és vontatottsága ellenére egy megnézést megér, de főleg azért, mert segít a többi, minőségben jeles filmet messze túlszárnyaló második világháborús filmet kontextualizálni. Jobban megértjük mi, miért és hogyan kezdődött a harmadik birodalom felemelkedését tekintve. Csak azért nem árt, ha erősen elválasztjuk a dokumentarista jelleget a fikciótól.
