A Netflix legújabb sportdrámáját temérdek NBA-sztár legitimálja, miközben Adam Sandler ismét megpróbálja komolyan venni magát. A Mindent egy lapra derekas próbálkozás, amelynél azonban láthatóan több volt az elszántság, mint a tehetség.
Elsőre meglepőnek tűnhet, de tartom magam ahhoz az állításhoz, hogy Adam Sandler a kortárs film egyik legizgalmasabb jelensége. Ő az igényszintet folyamatosan lejjebb rugdaló altesti vígjátékok magabiztos beszállítója, aki azonban időnként szükségét érzi annak, hogy saját antitézisét is megképezze, és elvállal néhány olyan szerepet, ami igazán váratlan tőle, majd hogy még inkább árnyalja a képet, rendre jól is játszik ezekben a filmekben.
Ebbe a sorba illeszthető például az Üres város és a Csiszolatlan gyémánt, de Sandler olyan rendezők skalpját is begyűjtötte már, mint Jason Reitman (Férfiak, nők, gyerekek), Noah Baumbach (The Meyerowitz Stories) vagy Paul Thomas Anderson (Kótyagos szerelem). Sandler ráadásul tulajdonképpen maga is egy szerző; gondoljunk bármit is a filmjei esztétikai értékéről, az biztos, hogy a név láttán nagyjából tudjuk, mire váltunk jegyet.
Vagyis már inkább fizetünk elő, hiszen az utóbbi évtizedben a szóban forgó színész lett a középműfajok streamingre szorulásának egyik emblematikus figurája is, produkciós cége évek óta szinte csak a Netflixnek gyárt tartalmat. Legutóbb a Mindent egy lapra című sportdrámával jelentkeztek, mely minden tekintetben profi munka, ám sok újdonságot nem szabad tőle várni.
Sandler most Stanley Sugermant játssza, aki a Philadelphia 76ers élesszemű játékosmegfigyelője. A korábbi tulajdonos (Robert Duvall) után fia, Vince (Ben Foster) veszi át a csapat irányítását, ő pedig nem rajong Stanley-ért, így ultimátumot ad neki: meg kell találnia az együttesből hiányzó kulcsjátékost, különben nem térhet vissza a csapathoz, és nem lehet a családjával. Egy elmaradt spanyolországi meccs idején a férfi kilátogat egy kültéri pályára, ahol Bo Cruz (Juancho Henangomez) pattogtat, akiben Stanley rögtön meglátja az istenadta, zabolázatlan tehetséget. El is viszi magával, a bonyodalmak azonban egyre csak sokasodnak.
A sportfilm műfaján belül vizsgálva sok érdekes irányba indulhatunk el jelen film kapcsán. Egyrészt a Mindent egy lapra tökéletes példája annak, miért örvend ez a zsáner töretlen népszerűségnek – egész egyszerűen a sport gyakorlatilag ugyanazt a sikermítoszt árulja, mint Hollywood, illetve tágabb értelemben a kapitalista filmipar, és ami egyébként a professzionalizálódás miatt egyre kevésbé valóságos. Ebben az univerzumban ha vannak is társadalmi különbségek, azok nem akadályoznak meg senkit a kitörésben, mert a tehetség mindig utat tör magának. Teljesen nyilvánvaló ennek az állításnak a jelenbéli hazugsága: még ha régen el is lehetett csípni egy-két valódi zsenit a grundokon, ma már tizenéves korban olyan specifikus képzést kapnak a sportolók, amiből ha valaki kimarad, behozhatalan lemaradásba kerül.
Ettől függetlenül azonban ez egy jól körülhatárolható ideológiai üzenet, amiben egyrészt mindenki szeretne hinni, másrészt elég pörgős dramaturgiát lehet hozzá rendelni: van egy bukott edző, aki az utolsó esélyével próbál élni, épp ekkor lát meg egy nagy tehetséget, és bár vannak nehézségek, végül meglesz a győzelem. A kosárlabda esetében ez ráadásul kap egy társadalmi színezetet is, hiszen az NBA régóta a feketék reprezentációjának fontos fóruma (érdemes ilyen szempontból összevetni ezt a filmet a tavalyi Richard királlyal, ami a kifejezetten elitista tenisz világában mutatja be a Williams lányok küzdelmét).
Másrészről viszont a Mindent egy lapra minden trendisége mellett (ismert sportolók, a megvalósítás ritmusa), üzenetét tekintve kifejezetten konzervatív film. Mert bár sportszekvenciáiban a legmodernebb technikákat és edzésmódszereket mutatja be, a siker fő összetevőjeként az eltökéltséget és a szenvedélyt jelöli meg, ami akkor, mikor a sportról való diskurzus folyamatosan tolódik el a statisztikák által dominált, mérhető, egzakt tények mentén szerveződő irányba, felettébb érdekes választás. Ennek persze prózai oka van: ezek az emberi tényezők sokkal könnyebben dramatizálhatóak, mint mondjuk a Pénzcsinálóban (Moneyball) ábrázolt, nem szakavatott szemnek igencsak absztrakt munkamódszerek.
Ezzel együtt a korábban említett szakmai pontosság miatt (melyet egyébként majdnem minden tengerentúli elemzés kiemel) létrejön egy érdekes disszonancia – mintha az alkotókban meglett volna az igény a sportág ilyen téren sportos ábrázolására, de a nyílegyenes dramaturgiát nem akarták volna feláldozni a mélyebb megértésért. Ez a fajta szemérmesség minden más téren is jellemző.
Szóba kerül például, hogy Stanley majdnem egy évtizede nem volt ott a lánya születésnapján, apai feladatait csak névlegesen látja el, de az ezzel belebegtetett dráma nincs kibontva, a felesége pedig egy már-már regresszíven alárendelt női karakter, ami egyébként merőben ellentétes mind a figurát játszó Queen Latifah más szerepeivel, mind azzal, ahogy a film a dialógusaiban a nővel kapcsolatban fogalmaz.
Mindezek miatt nem lesz kiemelkedő film a Mindent egy lapra, ami ettől függetlenül végig leköti a nézőt: ritmusos a vágás, jók a zenék, Philadelphia pedig még nem tartozik a túlhasznált helyszínek közé, így lehet izgalmasan fényképezni. Adam Sandlernek pedig továbbra is jól állnak ezek a kedvesen bukott figurák; nem játszik ő nagyon mást ezekben a filmekben sem, csak itt nem röhögünk (vagy legalábbis nem olyan primer módon) a figura bénaságán, hanem meglátjuk a múltjában rejlő drámát.
Ráadásul az is jó döntésnek bizonyult, hogy a kosárlabdázókat jórészt valódi profik alakították, hiszen nem volt szükség hatalmas színészi teljesítményre, viszont sportfilmek visszatérő problémája, hogy nem elég hiteles a pályán történő mozgás, hiszen a színészek még a sportág alapjait sem tudják rövid idő alatt elsajátítani (ugye, hogy nem lehet akárhonnan behozni a lemaradást!), itt viszont ez a probléma értelemszerűen nem áll fenn.
Adam Sandler legújabb próbálkozása nemcsak a saját karrierjén, hanem a Netflix kínálatán belül is üdítő darab. De mi lenne, ha ezentúl ez válna a szabállyá?
