A halál szerves részét képezi éltünknek, akárcsak a születés. Kezdetektől tudjuk, hogy földi állapotunk nem tart örökké. De mi lenne, ha a halált ki tudnánk venni az egyenletből? Millió életet menthetnénk meg, vagy csak saját fájdalmunkat enyhítenénk? Cikkünk két műve ezzel a témával foglalkozik.
Stephen King Állattemetőjét még fiatal gimis koromban olvastam. Mondhatjuk, hogy ez volt az első horror regény, ami a kezembe akadt. A történet röviden annyi, hogy egy kisvárosba új orvos költözik családjával és kedves háziállatukkal, egy Churchill nevű macskával. A városon keresztül forgalmas országút vezet, ebből kifolyólag sok kiskedvenc hunyt el az átkelések alkalmával.
A városba költöző doki, Louis és szomszédja Jud Crandall mély barátságot kötnek, rengeteg közös programot csinálnak. Jud mint tősgyökeres lakos beavatja a városka titkaiba Louist, és megmutatja neki az állattemetőt, amelyet a helyi gyermekek hoztak létre réges-régen, hogy kedvenceiket méltó módon tudják búcsúztatni. Megemlíti neki, hogy az állattemetőn túl található egy régi indián temetkezési hely, amelyről érdekes legendák szólnak. Napok telnek el, majd a család cicáját Churchillt holtan találják. Mivel Louis lányát ez nagyon megviselné, Jud felajánlotta segítségét a macska eltemetésében.
Az állattemető helyett viszont az indiánok titokzatos sírjaihoz temetik a jószágot. És visszatér. Az indiánok nagy titka az volt, hogy bárkit és bármit vissza tudtak hozni a halálból egy egyszerű szertartás segítségével. Kezdetben a városi gyermekek az állataikat vitték oda. Ki ne akarná, ha a kedvenc elhunyt macskája vagy kutyája még egy kicsit vele lehessen? Mondjuk örökre? De a visszahozott állatkák teljesen kifordultak önmagukból, korábbi énjüket elhagyva valami mássá váltak. A kutyák veszélyesek lettek, a macskák vadak, egy bika pedig egész nap őrjöngött és le kellett lőni. Szóval volt árnyoldala, ha valaki uralkodni akart a halál felett.
A szülői gondviselés, vagy a szerelem még erősebb érzés, mint amit egy gyermek a rábízott állat iránt érez. Egy gyermek elvesztésénél és a szerelmünk halálánál nincs fájdalmasabb érzés. Mivel nem vagyok szülő elképzelni sem tudom, min megy ilyenkor keresztül az ember. Kétségbeesés, mérhetetlen fájdalom és keserűség. Nem meglepő ha vissza akarja hozni gyermekét a halál torkából. Louis fiát egy családi piknik alkalmával elgázolja a teherautó. Az orvos a temetést követően kiásta fia testét, és Jud minden próbálkozása ellenére elvitte az indiántemetőbe, ahol új életre kelt. A visszatért Gage viszont gonosz volt, saját édesanyját is megölte. A vérengzést követően az orvosnak saját magának kellett megölni azt, amit teremtett, gonosz fiát. Ez nem is ecsetelném tovább, mindenkinek lehet fogalma arról, min ment keresztül Louis. A tragédiák sorozata annyira megváltoztatta őt, hogy az erkölcsi normákkal mit sem törődve Istent játszott. Az embernek nincs joga ítélkezni élet és halál fölött, bár ezt a történelem során számtalanszor és rendszeresen megtette. A természet törvényeivel nem szabad, nem lehet dacolni. El kell fogadnunk a korlátainkat, amelyeket ne is igyekezzünk áttörni.
Cikkünk második alanya a Lazarus-hatás című film is ezt a témát dolgozza fel. Egy tudós elveszíti éltet szerelmét. Mit tesz? Visszahozza! Mi lesz belőle? Boszorkány! A film nekem nem tetszett. A nagyon gyenge produkciók közé sorolnám, de találtam benne erényeket is. A filmben kifejezetten erősre sikerültek a visszahozott nő túlvilági emlékképei, ugyanis a pokolra „jutott” egy korábbi rossz cselekedete miatt.
Vallási szempontból hatalmas vitát lehetne ezen a ponton indítani, de nem teszem meg, szimplán ezt a „ki hova jut?” dolog filmbeli szerepét marhaságnak bélyegzem meg. Pont. Az emberiség másik nagy kérdése a halállal kapcsolatban az, hogy mi következik utána? Ennek a kérdésnek a felvetése és lehetséges megválaszolása az egyetlen, amiért érdemes időt szánni a filmre. Mert elindított valamit és próbál rá egy elfogadható magyarázatot találni, ami valljuk be ennél a témánál nem piskóta. Ez számomra egy jó pont volt, ezért nem bántam meg, hogy beültem rá a moziba.
Nagyon érdekesnek találom, hogy minden olyan műben – kortól eltérően – (Antigoné, Frankenstein, Állattemető), ahol a természet törvényeivel dacolnak szereplőink, tragikus befejezést találunk. Véleményem szerint korszellemtől függetlenül a témának mindig az aktualitásban a helye. A tudománynak soha nem szabad eljutni arra a szintre, hogy legyőzhessük a halált, bármilyen fájdalmas ez nekünk. Itt említenék meg még egy művet, mely a témával foglalkozik: Dmitry Glukhovsky Futu.re című regényét, ami a halhatatlanság szérumának feltalálása utáni életet meséli el, egy roppant érdekes koncepcióban.
Zárásként csak annyit, hogy nyugodtan el lehet olvasni az említett könyveket, én egyáltalán nem bántam meg a rájuk fordított időt (és olvasni jó!). A filmet viszont annak ajánlom, akinek van kidobni való másfél óra az életéből..
